A Dunántúli Helikon című, „Irodalmi és társadalmi szemle” alcímű folyóirat induló száma 1938 tavaszán látott napvilágot – az időpont jelölése nélkül; a megjelenés idejét csupán külső forrásokból állapíthatta meg a kutatás. Az impresszum szerint a lapszám a Dunántúli Helikon Barátainak kiadása, és évente négyszeri megjelenést ígérnek az alkotók, akik közül kettő van nevesítve: dr. Bay Ferenc felelős szerkesztő és dr. Osztovics József felelős kiadó. E két név viselőjét aligha kellett bemutatni a korabeli győri olvasóknak: az előbbi 1933 óta a Győri Városi Közkönyvtár igazgatója, tudományos kutatóként és publicistaként egyaránt nevet szerzett már; míg az utóbbi irodalmárként is elismert ügyvéd, jeles közéleti személyiség.

Az első számba belelapozva megállapíthatjuk: az új folyóirat nem csupán a Pfannl Egon által tervezett ízléses címlapjával hívhatta fel magára a figyelmet, de gazdag tartalmával is. Az ekkor már országosan elismert Harsányi Lajos „Dunántúl dicsérete” című versével indít, majd a Győrből elszármazott, ekkor már Szegeden tanító Sándor István „Dunántúli ankét” címmel, a szerkesztőhöz címzett levél formájában megírt gondolatait hozza az induló folyóirat fontosságáról. Hogy Sándor István fontosnak tartotta e vállalkozást, azt nem csupán az a tény jelzi, hogy levelében „folyóiratunk”-ról beszél; egyértelmű bizonyítéka ennek az is, hogy egy alapos tanulmányt is küldött az induló számba: „Költő a Dunántúlon” címmel, Harsányi Lajos költészetét méltatva. A szerzők egy része helyi, ill. a városhoz kötődő: verseket ad a rábaközi származású Kas Gábor és a felsőfokú tanulmányait Győrött végző Kerecsendi Kiss Márton, novellát küld a Győrből Szombathelyre költözött Finta Sándor; a győri bencés tanár, a régészként és szerkesztőként is kitűnő – néhány évig a Győri Szemle című folyóiratot is szerkesztő – Lovas Elemér pedig „Az Árpádkori magyarság a kereszténység védelmében” címmel közöl hosszabb tanulmányt. Nem maradhat ki a helyi témák sorából a könyv és a könyvtár sem: Radó István a soproni könyvtárkultúrát mutatja be, míg Bay Ferenc szerkesztő „Beszélgetés könyvekről, könyvtárakról” címmel közöl értékes írást.

Már az induló számból kiderül az is: a folyóirat nem akar csupán lokális kiadvány lenni; nyitni szeretne az egész Dunántúlra, sőt azon túlra is! Az előbbit bizonyítja a Vargha Károly gyűjtéséből rövid bevezetővel közzétett három Somogy megyei népballada; míg az utóbbit a közölt külföldi szerzők, ill. témák sora. Ez utóbbiak teljességre törekvő számbavételétől itt és most el kell tekintenem; csupán kettő szerzőt, ill. írást emelnék ki. Az „És mégis hiszek a békében” című írás szerzője Ludwig Quidde, az 1927-ben Béke Nobel-díjjal kitüntetett, 1933 óta genfi emigrációban élő német békepolitikus; míg a másik kiemelkedően fontos, „Kiáltó szó” címmel megjelent írást az ismert francia író, Francois Mauriac jegyzi. Úgy gondolom, kimondhatjuk: mindkét írás jelzi a folyóirat létrehozóinak béke iránti vágyát és széles látókörét egyaránt! Ez utóbbi kapcsán talán nem érdektelen megjegyeznem, hogy Quidde professzor Genfben, 1938. február 15-én keltezett írásában a szerkesztő levelére hivatkozik – azaz Bay Ferenc kapcsolatban állt Vele!

Az induló lapszám gazdag tartalmának ismeretében őszintén sajnálhatjuk, hogy a folyóirat az ígért évente négyszeri megjelenést már az induló évben sem tudta tartani: következő száma csak 1938 végén jelenhetett meg – összevont számként, „2-4. szám” jelzéssel. A kiadó testület változatlan; e számon azonban már csak Bay Ferenc nevét olvashatjuk, aki felelős szerkesztő és kiadó is egy személyben. Így az összevont számmal „formailag” teljes lett az évfolyam; terjedelmében azonban e szám ugyanúgy kb. 85 oldalnyi, mint az induló. Annál gazdagabb viszont tartalma, melyre a fentebb említett kettősség továbbra is jellemző. A „helyi” irodalmárok közül Vitnyédi Németh István, Erőss Gyula és Kerecsendi Kiss Márton versekkel, Farkas András novellával jelentkezik; míg a helyi „szakírókat” Szólás Rezső, Hermann László, Jeney Ferenc és Bay Ferenc képviseli. Figyelemre méltó, hogy közülük többen helyi témát is választanak: Jeney Ferenc – ekkortájt a Győri Városi Közkönyvtár munkatársa – pl. „Régi győri könyvbarátok”-at mutat be. Az országon belüli kitekintést három értékes írás szolgálja: Klempa Károly a keszthelyi Festetics-féle zeneiskoláról ír, Schleicher Lajos a mohácsi fazekas- és korsósmesterséget mutatja be rajzokkal is illusztrált tanulmányában, míg az ekkor még fiatal szegedi egyetemi tanár – a későbbi jeles néprajzkutató – Bálint Sándor „Szűz Mária élete néphagyományainkban” címmel közöl értékes és érdekes tanulmányt.

De nem marad el a nemzetközi kitekintés sem: a fiatal irodalomtörténész Martinkó András a Goncourt-díjjal kitüntetett Charles Plisnier-t mutatja be, Lovass Gyula „A francia szellem” címmel értekezik – megjegyzem: mindketten a Eötvös Kollégiumban végezték tanulmányaikat; közöl írást a folyóirat – egyébként mindkét számában – az emigráns-orosz Samsonow tollából; és közzétesz egy érdekes dolgozatot Ahmed Tahir-tól is, „John Knittel 'El Hakim'-jától a szuezi csatornáig” címmel.

Az elmondottakból talán kiderül a Tisztelt Olvasó számára: egy változatos tartalmú, magas színvonalú folyóirat két száma jutott el 1938-ban az érdeklődőkhöz a Dunántúli Helikon Barátainak kiadásában, a győri Baross nyomdából, Uzsaly és Koncz nyomásaként. Éppen ezért sajnálhatjuk, hogy 1939-ben már nem folytatódhatott a sorozat; a Dunántúli Helikon azonban így is a győri időszaki sajtó történetének fényes lapjaira kívánkozik. Ezért ajánlom szíves figyelmükbe!

Horváth József