Zöld lélekkel

Michaletzky Luca Zöld lélekkel – Kapcsolódj újra az ökopszichológia segítségével című hiánypótló kötete nem a megszokott klímakatasztrófás vészharangokat kongatja, hanem gyakorlati megoldásokat kínál a modern ember elidegenedésére. A 25. Győri Könyvszalonon beszélgetőtársa, szakmai lektora, munkatársa, a Világeleje gondolat elindítója Takács Sánta András volt.
A vendégek a Világeleje Győr közösség meghívására érkeztek, és Takács Sánta András Világeleje című kötete után a Gingko Kiadó gondozásában 2026 tavaszán megjelentetett munka bemutatása következett.
Mihaletzky Luca rövid bemutatkozásából kiderült, hogy nem egyenes út vezette az ökopszichológiáig, amelyben ma tevékenykedik. A kriminálpszichológia vonzotta, bár azt vitorlás versenyzőként tanulta meg, hogy a körülményeket nem mindig lehet megváltoztatni, olykor jobb alkalmazkodni, vagyis ahogy a bölcs „hajós” mondás tartja: A pesszimista panaszkodik a szélre, az optimista reménykedik, hogy megváltozik, a realista beállítja a vitorláit. Sportpszichológusként végzett, gyermekei megszületése után figyelt fel az ökopszichológiára, mert az érdekelte, hogy ők milyen világban fognak majd élni.
Az ökopszichológiáról elmondta, hogy viszonylag új, ám nem előzmények nélküli tudományágról van szó. Az USÁ-ban például már a 70-es években elindult a filozófusok és a környezetvédelmi aktivisták körében egy gondolkodás, amelynek alapkérdése az volt, hogy mit lehet tenni azzal, hogy az emberiség a saját világát éli föl. Ezt már akkor „ökológiai tébolyként” értékelték, és ez nem túlzás! Próbáljunk meg csak egyetlen percig a környezetünk nélkül élni, például tartsuk vissza a lélegzetünket! Tagadhatatlan, hogy van egy alapvető ökológiai működésünk, mi is élőlények vagyunk, mégis sokat teszünk azért, hogy ezt elfelejtsük. Folyamatosan csak elveszünk a környezetünkből. Ez a fajta helytelen működés indította el azt a gondolkodást, ami rávilágít az ember és az élővilág közötti kapcsolat pszichológiai vonatkozásaira, arra hogy ettől lelkileg hogyan függünk. Világossá vált, hogy a mai nyugati civilizációban hiába élünk jobban, kényelmesebben, mégis sok tekintetben rosszabb a helyzetünk. Kutatások bizonyítják azt, hogy a természettel összhangban élők élete gazdagabb, teljesebb. Ahogy nő a baj, úgy egyre inkább kirajzolódik az, hogy a mentális jóllétünk és a fizikai egészségünk nagyban függ az élővilágtól. Akik több időt töltenek a természetben, jobban tudnak kapcsolódni az élőlénytársaikhoz, azoknak teljesebb az élete. Akik viszont elveszítették ezt a kapcsolatot, mesterséges körülmények között élnek, azoknak bevallatlanul is hiányzik valami az életéből, ez pedig előbb-utóbb mentális zavarok, egészségi problémák formájában jelentkezik.
Mihaletzky Luca megvilágította, hogy a klasszikus pszichológia sok szempontból eltévedt a tudománnyá válás útvesztőjében, igyekszik úgy tudomány lenni, hogy mindent le akar mérni, mindig csak az ember fején belül szeretne maradni leválasztva őt a környezetéről. Figyelembe veszi ugyan az emberi kapcsolatokat, legyen az társadalmi, szociális, munkahelyi, párkapcsolat stb., de a klasszikus pszichológiai nézőpont kizár minden, ami nem emberi. Nem veszi figyelembe, hogy van körülöttünk egy élő világ, és mi is részei vagyunk ennek, sőt mélységesen függünk tőle.
Az általa képviselt ökopszichológia sok tudományterülettel rokon, transzdiszciplináris, de mégis más, önálló terület. Például a környezetpszichológiával, ami már akadémiailag is elfogadott, de az elsősorban az ember által épített környezetre koncentrál. A klímapszichológia szintén nem ugyanaz, mert az az ökológiai válságra reagál, hogy mit teszünk, vagy éppen nem teszünk, vagyis válság nélkül nem létezik. Az ökopszichológiának nem feltétele a válság. A szakember hangsúlyozza, hogy válságtól függetlenül is nagyon érdemes azzal foglalkozni, hogy az élőlényeknek milyen érdekeik, szükségleteik vannak, hogyan gazdagítják a világot, egyszerűen azért, mert ők is élnek.

Érdemes megvizsgálni, hogy például a nyelvhasználatunkban is mennyire emberközpontúak vagyunk. Nagyon sok kifejezésünk önmagában hordozza, hogy leválasztottuk az ember világát annak többi részétől, sőt még egy hierarchiát is felépítettünk, magunkra magasabb rendűként tekintünk. David Abram ökofilozófus szerint ahhoz, hogy máshogy tudjunk tekinteni a világra, ahhoz máshogyan is kell beszélni róla. A természet szó helyett ő a „több mint emberi világ” kifejezést használja, de az élővilág szó is jó, mert kifejezi, hogy nem különállók vagyunk, hanem egy nagyobb valaminek a részei. Lányi András szerint a környezetvédelem kifejezés is helytelen: „A környezet mint környezet (mint valami rajtunk kívül álló) – védhetetlen. Oltalmazni az ember világát lehetne az emberellenes és életellenes erőktől.” Nagyon beleragadtunk a saját emberi nézőpontunkba, ami megakadályozza, hogy a maga teljességében lássuk a világot. Újragondolásra, és a fogalmaink újradefiniálására van szükség.
Mihaletzky Luca bemutatott kötete kb. 60 %-ban ökoterápiás gyakorlatokat tartalmaz. Ezek közül Takács Sánta András kiemelte a kedvencét, a 20/5/3 szabályt arról, hogy minimum mennyi időt javasolt a természetben tölteni. Eszerint heti 3x20 perc természetközeli helyen (saját kert, városi park, stb.), havonta 5 órát egyben (pl. kirándulással), évente 3 egybefüggő napot, lehetőleg a civilizációval minél távolabb kellene töltenünk. Magyarázata: 20 perc kell ahhoz, hogy a stressz szintje tényleg lecsökkenjen, 5 óra ahhoz, hogy az idegrendszer valóban kisimuljon, áthuzalozódjon, és 3 egybefüggő nap után indul be a vadonhatás, amikor a civilizáció kezd lebomlani rólunk, a városi kulturális tartalmak már nem befolyásolnak.
A szerző arra is kínál megoldási javaslatokat, hogyan lehet a képernyő vonzerejétől elvonni a gyerekeket, csábító alternatívákat kínálni. Elismerte, hogy a detoxikálás nem könnyű, a szülő feladata valóban nagyon küzdelmes. Mégis, ha rászánjuk az időt, és sikerül elérni a figyelmet, kiderül, hogy a természet is izgalmas, csak máshogy. Meg kell hozzá állni és kinyitni az érzékszerveinket, mert azokban bele van kódolva a természetre való hangolódás.
Végül mégis felmerül a kérdés: Mi értelme van az újrakapcsolódásnak, amikor a válság jelei nyilvánvalóak?
Az ökopszichológus válasza: Nehéz az ökoproblémákkal foglalkozni, de lehetetlen nem tudomást venni a bennünket körülvevő világról. Ráadásul ezekkel a nehéz érzelmekkel (gyász, szorongás, düh, tehetetlenség) nem kell egyedül lenni, nagy megtartó erő van egy-egy közösségben. A szorongásaink rámutatnak, mi az, amit nehéz elveszítenünk, ami érték számunkra és ezekből az érzésekből erőforrás születhet a cselekvéshez, csak engedjük be az új nézőpontokat.
SzaSzi
Fotó: Pozsgai Krisztina

