Oda nem illő

A főhős, Rebeka történetében Tisza Kata kellemes orgánuma segítségével merültünk alá. Rebeka nem akar mást, csak amint bárki más, a valóságot és a valósággal való kapcsolódást keresi. Az élet okozta szorongásait, mint például az unalom, a kívülállóság érzése, sajátos szexuális fantáziavilággal, „felfokozott erotikus érdeklődéssel” oldja, amely önkéntelenül tör fel belőle.

Kézenfekvő a kérdés: Mennyire elfogadott nyíltan beszélni a női szexualitásról? Mennyire jellemző még mindig a prüdéria ezen a téren? Tisza Kata, akinek szakemberként is van rálátása a kérdésre, úgy vélekedik, hogy bár a szexualitás sokféle módon téma a beszédmódunkban, de nem az intimitás, hanem inkább az extrémitás hangján. Jellemző módon a férfiakkal kapcsolatban elfogadottabb, ami számukra „dicsőség”, az a nőknél még mindig elfojtandó, a bűn kategóriájába tartozó téma.

Írói pályája kezdetéről mesél. Akkor még szinte ösztönösen nyúlt a szokatlan témák után, első könyve, a Pesti kínálat épp ezért heves indulatokat váltott ki, nem volt műfaja, helye, kategóriája, leginkább a „furcsa” jelző illett rá. A huszonéves írónő akkor nem volt képes megküzdeni az értetlenséggel, és azzal, hogy egy nőnek egészen más szerepet szán a társadalom. Hátra kellett lépnie. Tíz év vezeklés, önkéntes száműzetés és komoly tanulás, kutatás követte. Amikor visszatért, már a tudomány eszközeivel felvértezve, interkulturális pszichológiai szakértőként „szállt újra ringbe”. Kíváncsi volt, hogy ezúttal képes-e túlélni?

Pszichoprózáiban már nem tette ki magát annyira a támadásoknak, a tudomány segítségével igyekezett magyarázatokat adni. Tíz kötet, tíz év jelzi ezt az írói korszakot, amelynek nyomán új fogalmakat és témákat sikerült bevezetni, olyanokat, amelyek addig nem voltak benne a közgondolkodásban, sőt szakirodalmuk sem nagyon volt. Ezek az írások felszabadítóan hatottak, sokat tanulhattunk, tudatosodhattunk, még így is akadtak, akik nem értették, Tisza Kata miért „kattog”, miért „lázadozik”. Az elmúlt tíz évben sokat fejlődtünk, de még mindig nem természetes erről beszélni: Miért nem természetes a női vágy kifejezése? Miért kell rá címke, ítélet? Miért nem lehet természetes módon kezelni? Miért kell elfojtásra kárhoztatni a nőket, ami miatt aztán boldogtalanok a kapcsolataik?

Az elmúlt évben az Intimitás és hasadás című kötetével lezárta a pszichoprózák korát. Ennek okáról ezúttal csak annyit említ, hogy túl mélyre ment már, úgy érezte, ha nem fordul vissza, megfullad. Tíz év után fontosnak tartja, hogy ne csak a traumáinkról, hanem az örömeinkről, a szabad megéléseinkről is tudjunk beszélni. Ugyanakkor bizonyos fogalmakat már túlhasználtnak érez, ezek így már nem ugyanazt a hatást érik el. Nyelvet kellett váltania. A legújabb regényében a humort például a „kikönnyítés” eszközeként használja, hogy ne csak a traumát lássuk, ne elemzés és analizálás legyen. Úgy érzi, sikerült eltávolodnia a tudománytól, de mégis félúton jár, hiszen saját reflexióit nem tudta teljes egészében „amputálni”.

A tudományosságtól való eltávolodást talán a karakter ösztönösségén láthatjuk leginkább, Illés Andrea meg is kérdezi: Hogy a főhős írta-e önmagát? Mennyire tudatosan alakította a karakterét? Tisza Kata bepillantást enged az írói műhelyébe is, a praxis és az írói munka összeegyeztetéséről beszél. Arról, hogy szeptembertől júniusig pszichoterapeutaként klienseket fogad, másokra figyel, de amikor eljön a szünet ideje, akkor befelé fordul, kiszabadítja a saját gondolatait, érzéseit. Ilyenkor engedi, hogy kirajzolódjon előtte egy történet, elindítja a figuráját, de aztán hagyja, hogy ő írja önmagát. Ez a munkamódszer neki, mint történetmesélőnek is nagyon izgalmas és óriás flow élmény, gyakran saját magát is meglepi. Az Oda nem illő „csak úgy kifolyt belőlem” – tette hozzá Tisza Kata.

Rebeka karakterére fókuszálva, érdekes volt a róla szóló diskurzus, hogy miben is áll az ő szabadsága. Az alkotó rávilágított, hogy főhőse mer tévedni és kockáztatni. Aki ezt nem meri bevállalni, az a való életnek csak a perifériáján marad, nem fog elmélyülni a kapcsolódásaiban. Az emberek többsége ilyen, biztonsági játékosként soha nem mélyül el valóban, elkerüli a valódi intimitást. Kisebb csoport akarja a valóságot, akarja megélni a hétköznapokat a nehézségeivel együtt, ennek elviseléséhez azonban kell egy belső énerő. Rebeka rendelkezik ezzel, például vállaltan gyermektelen. Bezárul a tudomány világába, egy idő után elidegenedik, leválik az életről. „Nem így terveztem, de a karakter elkezdett élni, megmutatta ennek a mélységeit. Sokszor elgondolkodtat, hogy mi lett volna, ha… Valójában nincs nagy megoldás az életre. A sok hamis dolog között az egyetlen igaz az emberi kapcsolatok mélysége” – magyarázza.

A regénynek sokféle olvasata lehet, a történetet az író elviszi egy határig, onnantól az olvasó viszi tovább, rakja hozzá a saját világából alkotott belső moziját. Kinek mi jön le Rebeka történetéből? Sajnálatos? Vicces? Ironikus? Vagy valami egészen más? Van számára kiút? Vagy reménytelen? Döntse el mindenki maga, hogy számára mit ad! Egy biztos, hogy ez egy olyan regény, amiről még bőven lehet és kell is beszélni.

SzaSzi
Fotók: Szabó Béla, Papp Bence