Család, hivatás, szeretet – egy élet története

Mán Éva Aknaszlatinán született, 1944-ben, háborús időkben. Gyermekkora egy különleges, többnemzetiségű bányásztelepüléshez kötődött, ahol magyarok, románok és zsidók éltek egymás mellett. Mindennapi életüket a bánya határozta meg, a különböző nemzetiségek pedig saját nyelvüket és hagyományaikat őrizték. A család szeretete, a két nála jóval idősebb bátyja és a szülőváros emlékei máig meghatározó részei életének.

A kötet egyik fontos témája a szülőföldhöz és a magyar identitáshoz való ragaszkodás. Hétéves volt, amikor Aknaszlatina és környéke a Szovjetunióhoz került. Magyar családban, magyar közösségben nőtt fel, miközben az iskolában és a hivatalos életben alkalmazkodnia kellett az új politikai és nyelvi környezethez. Felidézte, milyen nehézségeket okozott számára a rendszerrel való szembenállás, és hogyan hatott későbbi tanulmányaira egy politikai szempontból kifogásolt, cenzúrázott levele. Matematikai tehetsége ellenére nem arra a szakra vették fel, amelyet eredetileg választott, végül Ungváron francia szakos tanárként folytatta tanulmányait.

A tanári pálya kezdetben nem volt tudatos életcélja, a Kazinczy Ferenc Gimnáziumban eltöltött 35 év alatt azonban hivatásává vált. Először orosz nyelvet tanított, később a francia nyelv oktatásában is fontos szerepet vállalt. A diákok mellett a nyelv és a kultúra iránti elkötelezettségét is igyekezett továbbadni. Az Alliance Française győri szervezetének elnökeként húsz éven át dolgozott a francia nyelv és kultúra népszerűsítéséért. Kiállításokat, zenei programokat és diákutazásokat szervezett, miközben maga is rendszeresen képezte magát, számos alkalommal járt Franciaországban, később Spanyolországban is.

A beszélgetésből az is kiderült, hogy számára a tanulás egész életén át meghatározó maradt. A teológiai tanulmányait még a rendszerváltás előtt, 1987-ben fejezte be, amikor ez pedagógusként nem számított előnynek. Ahogy fogalmazott, a teológia nem hitet ad, hanem tudást.

A Szerencse lapjain visszatérő gondolat a szeretet, amelyet a szerző nem elvont fogalomként, hanem a mindennapok apró történetein keresztül mutat be. Beszélt szülei áldozatvállalásáról, édesapja szeretetéről, édesanyja tanításairól, valamint arról, hogyan tanulta meg már gyermekként, hogy a szeretet nemcsak elfogadás, hanem adni tudás is. Egyik meghatározó gondolata édesanyjától származik: „A szabadságunk csak a másik ember szabadságáig érvényes.” Ez a mondat a kötetben is fontos szerepet kap, ahogyan a belső szabadság, az önkorlátozás és az emberi méltóság kérdése is.

A könyv különösen személyes fejezete a meg nem született gyermekekhez szóló vallomás. A szerző őszintén beszél a házasságáról, az anyaság elmaradt lehetőségéről és azokról a hiányokról, amelyek egész életében elkísérték. Ugyanakkor a család fogalmát tágabban értelmezi: azok az emberek, akik szeretetet, tudást és értékeket adtak neki, ma is vele vannak. A halálról sem lezárásként gondolkodik, hanem abban reménykedik, hogy egyszer újra találkozhat azokkal, akiket elveszített.

A bemutató végén Mán Éva arról is beszélt, mit tart élete legfontosabb tanulságainak. A család, a hivatás és a szeretet mellett a negyedik gondolatot is megfogalmazta: élni merni kell. Meg kell küzdeni a nehézségekkel, és mindent megtenni azért, hogy emberként megőrizzük önmagunkat.

A Szerencse nem csupán visszaemlékezés, hanem őszinte számvetés egy nyolcvanéves élet tapasztalataival. Egy olyan asszony vallomása, aki sokféle történelmi és személyes fordulatot élt át, mégis megőrizte szülőföldje, anyanyelve és az emberi kapcsolatok iránti ragaszkodását.

LSzimonetta
Fotók: Tóth Fruzsina