Viccen kívül

Két igazán különleges személyiség találkozott a színpadon. És a nézőtéren? Ott pedig egyrészt az idősebbek foglaltak helyet, akik számára Náray Tamás neve volt hívogató, másrészt rengeteg fiatal, akik Csingisz rajongói, követői a közösségi médiában. („Megvan” a kendős anyu, az orvosi adminisztrátor vagy éppen az arrogáns eladó a plázából, aki görbe tükröt tart elénk? Na, ő Csingisz.) Ismerhetjük őt persze modellként is, dolgozott lángossütőben és pénzügyesként egy multinál, mégis leginkább a közösségi médiában vált népszerűvé, óriási követőtáborra téve szert.

Könyvében, mint azt a cím sejteni engedi, ezúttal nem viccel, nagyon is komolyan szól a sikert megelőző és az azt követő nehézségeiről, az életünkre ható emberi tényezőről. Ez érdekli, azt kutatja, hogy mi a viselkedésünk mozgatórugója, legyen szó bántalmazásról, rasszizmusról, függőségről vagy bármi másról. Az alcím – Út a szégyentől a szabadságig – egyértelművé teszi ezt, és azt is, hogy a sok nehézség ellenére van kiút, lehet ez sikertörténet is.

Náray Tamás hangsúlyozta, hogy szereti mások céljait is támogatni, mellesleg azért vállalkozott erre a beszélgetésre, a könyv megismerésére, mert kíváncsi volt, hogy Csingisz milyen mélységig hajlandó lemerülni. „A könyvben szereplő történet jóval túlmutat egy srác személyes sztoriján, sorsán, olyan társadalmi anomáliákra reflektál, amelyek rámutatnak arra, hogy mit is művelünk mi tudatosan vagy tudattalanul egymással.” Ez mindenképpen kiemeli ezt az írást a többi hasonló életrajzi jellegű sztori közül. A motivációjával kapcsolatban az influenszer hangsúlyozta, hogy kihívást látott a kötet létrehozásában, de nincsen közléskényszere: „Hogy velem mi van, azt elintézem otthon. Amikor azonban a kiadó felkért, akkor arra gondoltam, hogy kinyithatnánk ezt a történetet, hogy ne csak rólam szóljon. Így a sztori részletei ugyan az enyémek, de sokkal többről szól, mint az én életem.”

A kötet kapcsán több nagyon is átgondolásra érdemes kérdésre került sor. Miért nem hiszünk a bántalmazottnak? Hogyan működik a „szekunder szégyenérzet”? Amikor annyira hihetetlen, hogy megtörtént, hogyan vesszük el az „élét”? Miért kell például a bíróságon az áldozatnak bizonygatnia, hogy szándékosan bántalmazták? Mi jelenthet szintlépést az emberi viselkedésben? Mi lehet méltó egy empatikus hozzáálláshoz? Konkrétabban: Mit tennél szemtanúként? Ezen a ponton Csingisz megjegyzi, hogy rengeteg üzenetet kap az oktatás világából, amelyből kitűnik, hogy az igazgató általában a botránytól tart, a tanár a felelősségre vonástól, a szülő a szégyentől, ezért nem történik még mindig semmi a bántalmazással kapcsolatban.

A felelősségen túl szóba kerül a pedagógusok elképesztően fontos szerepe is. Gondoljon mindenki a saját életének pozitív vagy negatív példáira! Szerencsére Csingisz mögé odaállt egy tanár, aki segítette, hogy ebből a predesztinált közegből kitörjön. Életének legjelentősebb fordulópontjait említve megvilágítja, hogy ez egy folyamatosan erősödő elhatározás eredménye, nem egy konkrét fordulóponté. Mi adott újra és újra erőt a véghezviteléhez? „Az volt a szokásom, hogy „arcmoziztam”, néztem az arcokat, és próbáltam kitalálni az emberek történetét, milyen életük lehet. Nehéz sorsokat láttam, úgy éreztem, hogy én ezt nem akarom, és talán jobb élet is juthat.”

Náray felvetett még egy átgondolásra érdemes kérdéskört. Egy ma elharapózó viselkedésmódról van szó, mindenkinek van véleménye, és rá is zúdítja a másikra. „Ez egy hibás és sok esetben káros viselkedés! A nyelv rámutat, hogy aki vél, vélekedik, az feltételez, a tényeket, konkrétumokat viszont tapasztaljuk. Ezért nem kell mindig véleményt mondani, mert az feltételezéseken alapul. A tetszik vagy nem tetszik helyénvaló, de a jó vagy nem jó már nem. Mi a különbség? Az egyik az ízlés jogán való véleményezés, a másik a hozzáértés jogán való bírálat.” Csingisz azt javasolta, használjuk többet a „szerintem” kifejezést, majd rögtön hozzáfűzte, hogy az influenszer elnevezés itthon valamiért egy kicsit negatív felhangot kapott, pedig rengeteg hozzáértés és rátermettség kell ehhez a „munkához” is.

Náray szerint az influenszerkedést a magamutogatással kapcsolják össze, ennek oka pedig korábbi történelmi időszakokban gyökerezik. „Magunk mögött kellene végre hagyni a hiánygazdálkodási mentalitást, a kitűnési vágyat, és ezzel összefüggésben a mások „leértékelését”, amellyel magunkat különbnek látjuk.” Ez jellemző volt a szocializmusban, de később az internet megjelenésekor is, amikor az értelmiség paradigmaváltást látott a világkönyvtár megjelenésében. Csalódniuk kellett, mert az emberiség oda is „belepiszkított”. Ennek lettek áldozatai a véleményformáló emberek, holott ezt is lehet komolyan, felkészülten, kiváló szinten művelni.

Mennyire „húznak le” egy influenszert a negatív vélemények? Náray azt mondja, hogy legyinthetünk rá, mondván, nem kell foglalkozni vele, de ettől még a kvantumfizika működik. A negatív energiák, negatív attitűdök minél erősebbek, annál inkább képesek hatással lenni, és van az a mennyiség, amely már kivédhetetlen. Ez különösen egy fiatal, pályája elején járó embernél meghatározó lehet.

Csingisz szerint belőle hiányzik ez a fajta negativitás, éppen ezért kutatja, hogy mi lehet az ilyen attitűd mozgatórugója. „Nem tudok minden ilyen helyzetbe belemenni, de ha ezt megtenném, azt hiszem, kiderülne, hogy az illető valójában valami egészen mástól szenved. A mások bántása helyett ezért lenne fontos az önmunka, hogy tisztázzuk, mitől is szenvedünk. Így talán még segíteni is tudnánk magunkon, és főleg megkímélhetnénk másokat.”

Csingisz hisz a történetek erejében, úgy gondolja, hogy saját sztorija, Viccen kívül című könyve segíthet felismeréseket hozni. Milyeneket? Például olyat, mint ami a kötet legfőbb mondanivalója: a körülményeink és mások ítéletei nem kell, hogy kijelöljék az utunkat.

SzaSzi
Fotók: Szabó Béla