A végső órán
Verdi Traviatája és Háy János Elem című drámája
Két színházi előadás, Verdi Traviatája és Háy János Elem című drámája azonos gondolatra épül. Más-más szinten és más eszközökkel fogja meg ugyanazt a témát, és indít el gondolatokat. Ki lesz velünk utolsó perceinkben? Amikor végképp egyedül indulunk el a semmi vagy a végtelen felé, lesz-e olyan ember, aki elkísér? Megadatik-e az, hogy mellettünk marad az, akinek az arca utolsó képként lassan elhomályosul, akinek a keze utolsó meleget sugároz?
„Amikor a jövő vonzása már erőtlen, / mágnesként kezd el vonzani a kezdet.” (Rakovszky Zsuzsa: Gravitáció – részlet)
Háy János műve a budapesti Szkénében látható, Mucsi Zoltán és Kerekes Éva fergeteges alakításában. Két házaspár élete elevenedik meg előttünk egy hosszú haldoklás kapcsán. A Mama, az utolsó ős, a múlt elvesztése szembesít bennünket önmagunkkal. Szüleink élete szorosan összefügg a miénkkel, észrevétlenül ismétlődnek pillanatok és párbeszédek, a mi életünk már hordozza az ő terheiket is, de kilátást nyújt a jövőre, akik már nem mi vagyunk. Szép és szomorú, nevetni és sírni kell, de megtisztító és fényt gyújtó mű az Elem. Elindít egy úton – az Úton, mert jó lenne, ha az a kis Isten-szerű dolog odabent nem tűnne el végleg, hanem ott pislákolna továbbra is az öröklétben, és találkozhatna a Tiéddel…
Verdi Traviátája triviálisabb, a szüzsé nagyon szikár, csak a zene, ami gyöngéden kifejez, és ha szépen történik minden, akkor sejtet és megérint. A Győri Nemzeti Színház produkcióját Bakos-Kiss Gábor rendezésében láthattuk.
Megyimórecz Ildikó Violetta szerepében szépen, megejtően haldokolt, hibátlan koloratúrával és átéltséggel adta elő a betegség stációit és hozta felszínre a halállal szembeni ellentmondásos érzéseinket. Ez a „nem mindegy, hogy ki van mellettünk az utolsó óránkon”, itt tragikussá vált, mert hiába tisztázódott minden félreértés a forgatókönyv szerint, bennünk mégis megfogalmazódott a kétely, hogy valóban szerették-e egymást, vagy Violetta csak belekapaszkodott az utolsó szeretet-szalmaszálba. Alfredo pedig szerette volna hősnek láttatni magát, de túl ványadt, apa-kedvence, kialakulatlan személyiség ahhoz, hogy valaki mellé teljes lélekkel, elkötelezetten odaálljon életre-halálra.
Nem véletlen, hogy Violetta végső akaratában arra kéri, ha valaki a jövőben kitünteti szerelmével, akkor vegye el feleségül, és vállalja fel vele a közös életet; szembesítse múltjával, mutassa meg az exe képmását, aki már a mennyországban imádkozik azért, hogy Alfrédo gerince megerősödjön. Ezt játszotta el Boncsér Gergely, visszafogva hősi tenorját és őszinte ragaszkodását.
„Senki sem kerülheti el azt a vermet” – szól a Halotti Beszéd szava. Mi is ehhez járulunk. Jelenleg még csak virágokkal, mécsesekkel, gondolatainkban, álmainkban vagy a művészet szárnyain. Berzsenyi Dániel Levéltöredéke kívánkozik még ide: „Már elestvéledtem. / Béborult az élet vidám álorcája! / Még két mulatótárs van ébren mellettem: / A szelíd szerelem hamvadó szikrája / s bús melankóliám szomorgó nótája.”
G. Carmela
2026.11.05