Trianoni menekültek Győrött

Győr esetében nagyjából 2000–2200 fő közé teszik a városba érkező menekültek számát. Pontosabb meghatározásra mi sem vállalkozhatunk: mint látni fogjuk, a menekültek száma időről időre változhatott. Ellátásuk, életkörülményeik javítása szinte megoldhatatlan kihívás elé állította a városi közigazgatást.

A menekültek számára vonatkozó adat 1923-ból (Városok Lapja, 18. évf. 20. szám ‒ 1923. október 15.:

Győr az első világháború idején már több hullámban találkozott menekültekkel. Az 1914 őszétől szinte folyamatosan jelen lévő galíciai menekültek mellett 1916 szeptemberében egyetlen, ám annál jelentősebb hullámban érkező erdélyi menekültekről kellett gondoskodni. A háború utolsó hónapjaiban viszont újabb hullám indult el, mely már az Osztrák‒Magyar Monarchia összeomlásával és az éledező kisantant hatalmak megerősödésével függött össze. 1918 őszén azonban még kevesen számítottak arra, hogy minden korábbinál nagyobb menekülthullámmal kell számolni a következő években.

A háború végét követően az első menekültekről 1918. november‒decemberből vannak érdemi információink. A tudósítások szerint ekkor még csupán néhány család jelentkezett a városi adminisztrációnál, ők a források szerint Felső-Magyarországot kényszerültek elhagyni. Győr azonnali segélyt biztosított a menekültek részére, miközben regisztrációra kötelezte őket, még abban az esetben is, ha egyébként pénzügyi vagy lakhatási segítségre nem szorulnak rá. December 10-én Győr Vármegye Közigazgatási Bizottsága ülésén arról számoltak be, hogy a vármegye területén sok menekült tanító is jelentkezett. Szintén decemberben értesültek arról a győriek, hogy immár Hunyad vármegyei csendőrök is tartózkodnak a városban. A név szerint említett menekült csendőrökről kiderül, hogy valójában „székely fiúk”, akiket a kormány Székesfehérvár, Veszprém, Győr és Pápa között osztott szét.

1919-től, főként az év második felétől, a menekültkérdés már folyamatosan napirenden szerepelt, feltételezhetően immár jelentős számú menekültről kellett gondoskodni. Újabb és újabb személyek, családok érkezése, elhelyezésük és támogatásuk, valamint a menekülteket érintő különböző felhívások rendszeresen helyet kaptak a sajtóban.

A Győrben tartózkodó menekültek számát tehát nagyságrendileg 2000–2200 fő közé tehetjük, bár fontos hangsúlyozni, hogy számuk folyamatosan ingadozott. Mindenestre ez a szám reálisnak tartható, amennyiben összevetjük néhány magyarországi várossal: Debrecenben és Miskolcon 3500–4000 főt, míg Vas vármegyében (döntően Szombathelyen) 240 (hajléktalan) családot tartottak számon. Győr esetében a legpontosabb adat 1921 januárjából áll rendelkezésünkre, amely az 1920-as évről nyújt összefoglaló képet. Ekkor 2100 fő, összesen 493 család tartózkodott menekültként a városban. A beszámoló igazolja azokat a vélekedéseket is, melyek szerint döntően a Felvidékről érkezők voltak a városban: az említett 493 család közül ugyanis 304 felvidéki, 101 erdélyi és 88 szerb megszállás alá került területekről érkezett.

A trianoni menekültek fogalma szorosan összekapcsolódott a „vagonlakók” kifejezéssel, még ha túlnyomó többségük soha nem lakott ilyen nyomorúságos körülmények között. Győrnek is szembesülnie kellett azonban a vagonlakók problémájával, és bár számuk mindvégig töredéke volt az összes menekültének, a városi adminisztrációnak leginkább róluk kellett gondoskodnia, ezért a legtöbb adat és információ velük kapcsolatos.

A városban már 1919-ben megtaláljuk a vagonlakókat. Pontos szám velük kapcsolatban ebből az időszakból még nem ismert. A tanfelügyelő jelentése és a Dunántúli Hírlap éppen költözködésükről ad számot: miközben újabb és újabb menekültek érkeznek a városba, az addig vagonokban élők végre fedél alá kerülhetnek a polgári fiú- és leányiskolában. A tanfelügyelő jelentésében azt is közli, hogy a jobb körülmények közé kerülő menekültek tanítók és családjaik. Más kérdés, hogy az ekkor elköltözők hosszú távon is berendezkedni kényszerültek az iskolában, ami egy idő után egyre nagyobb ellenszenvet váltott ki az oktatási intézmény vezetőségéből. Nehezményezték ugyanis, hogy termeik egy részét nem tudják a menekültek miatt oktatásra használni.

A vagonlakók által okozott kihívás még jó ideig nem oldódott meg. 1920 novemberében ugyan büszkén jelenti ki a helyi sajtó, hogy „Győrött nincs egyetlen vagonlakó sem”, ennek némileg ellentmond, hogy 1921 márciusában kilenc vagonlakó családot tart számon a város Közigazgatási Bizottsága, márpedig közülük két család a jelentés szerint több mint nyolc hónapja él ilyen méltatlan körülmények között. Ha tehát sikerült is átmenetileg kedvezőbb helyzetet teremteni, a vagonlakók jelenléte 1922 tavaszáig biztos, hogy folyamatos. 1921-től számukról a város Közigazgatási Bizottsága közöl adatokat. 1921 márciusában tehát kilenc vagonlakó család van a városban, áprilisban számuk 25-re nő, miközben akad közöttük olyan család is, melynek sikerült jobb körülményeket biztosítani, így elköltözhettek. A következő hónapban 31 családról tesz említést a havi jelentés, de például 1921 júliusában 43, míg novemberben 47 családról találunk információt.

A Polgári Leányiskola épülete, ahol az 1920-as évek közepéig laktak menekültek (forrás: Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér, Helyismereti gyűjtemény):

A helyzet javulására utal, hogy 1922 február‒márciusában a helyi és országos sajtó is elismerően tudósít arról, hogy Győrött már nincsenek vagonlakók. Az Új Nemzedék című lap szerint „az országban talán egyedül Győrött nem mondott csődöt a kislakásépítési akció. Győr város magisztrátusa óriási anyagi áldozatok árán olyan megoldást talált, mely 219 szükség-kislakás megteremtésével egyelőre tisztességes otthont adott minden győri vagonlakónak és így Csonka-Magyarország vidéki városai közül Győré ez elsőség a szerencsétlen vagonlakók emberhez méltó elhelyezésében”. A Győrvármegye című lap megkereste ebben az ügyben ifj. Öveges Kálmánt, aki „megkönnyebbült szívvel jelentette ki (…): Győrött már nincs vagonlakó”. A vagonlakásokból az ágyúgyári barakklakásokba sikerült átköltöztetni az erre kényszerülőket. A helyzet megoldása azonban ismét átmenetinek bizonyult: 1922. szeptember 9-én arról kellett beszámolnia a polgármesternek, hogy a menekültügyi hivatal jelentése szerint újra 10 vagonlakó család tartózkodik a városban.

Győrvármegye, 1922. március 10.:

Annak ellenére tehát, hogy a helyzetet a város igyekezett kézben tartani, és folyamatosan juttatták hajlékhoz a rászoruló menekülteket – ami, ahogy az Új Nemzedék tudósításánál láttuk, elismerést váltott ki országos szinten –, a város lakáshelyzete elkeserítő volt. Ez nem kizárólag a menekültek miatt alakult így, a lakhatási válság már az első világháború éveiben tapasztalható volt. A háború utáni időszakban a polgármester folyamatos „szélmalomharcról” számolt be, sok lakást ráadásul a hatóságnak kellett lakhatatlanná nyilvánítani, mert veszélyes volt. 1922 szeptemberében például 17 olyan családot említ, akiket „düledező” házaikból költöztettek ki, a korábbi évben ez a szám pedig még magasabb lehetett.

A trianoni menekültek kapcsán már a kortársak között is konszenzus alakult ki arra vonatkozóan, hogy közöttük felülreprezentáltak a középosztály tagjai, mindenekelőtt az állam alkalmazásában állók. Ebbe a csoportba tartoztak például a hivatalnokok, értelmiségiek, vagy a MÁV-alkalmazottak. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy az új államok rendszerint ún. „hűségesküt” követeltek azoktól, akik munkájukat ugyanabban a pozícióban kívánták folytatni. Ezt sokan megtagadták: ők nem láttak más lehetőséget korábbi pozíciójuk és egzisztenciájuk megtartása érdekében, mint a Magyarországra távozást. Másrészt a nyelvi nehézségek, illetve az új államok nem titkolt törekvése saját hivatalnokaik támogatására szintén tömegeket kényszerített menekülésre. Győrött is számos tanár, tanító, hivatalnok, MÁV-alkalmazott keresett menedéket, az állam és a város is folyamatosan igyekezett támogatni őket munkával, esetleg továbbképzéssel, átképzéssel.

A helyettes főszámvevő jelentése a város alkalmazásában álló menekült közszolgálati alkalmazottak részére meghirdetett adóügyi tanfolyamról, a résztvevők felsorolásával:

A menekültek megítélése és a sajtóban róluk kialakult kép összességében kedvezően alakult. A szolidaritás megnyilvánulásaként gyakoriak voltak az országos és helyi gyűjtések, felajánlások, támogatói akciók. Rendszeresek például az olyan álláshirdetések, melyek kiemelték, hogy a menekültek előnyben részesülnek, esetleg kizárólag menekültek jelentkezését várják egy-egy munkahely betöltéséhez. Menekült tanárok, tanítók ilyen jellegű támogatása szintúgy általános volt.

A szociális válsághelyzetbe került Magyarországon ugyanakkor a „kenyéririgység” is megtapasztalható volt, amiből a menekültek sem maradhattak ki. Több újságcikk tudósított például arról, hogy győriek nem jutottak megfelelő lakáshoz, míg a néhány hónapja érkezett menekültek máris jobb körülmények közé kerültek. A menekültek tömeges elhelyezése középületekben egy idő után szintén kritika tárgyát képezte. Győrben a leghosszabban húzódó ilyen ügy volt a polgári iskolában történő elhelyezésük, mely ‒ ahogy utaltunk rá ‒ még 1925-ben is megoldatlannak bizonyult. A menekült tanárokhoz kapcsolódóan is találunk kritikus megnyilvánulást. A 2. számú Polgári Fiúiskola – mely 1924-től Gárdonyi Géza nevét viseli – igazgatójának Zeitler Konrád menekült tanárt nevezték ki. A város közgyűlésén volt, aki nehezményezte ezt, mondván, célszerűbb lenne először a helyben lévő tanerő alkalmazása és vezetői pozícióba emelése.

A menekültek munkaajánlatáról tett felajánlás (Dunántúli Hírlap, 1920. május 5.):

Borbély Tamás
Fotó: Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi tér

Felhasznált irodalom:
Borbély Tamás: „...gácsországi földönfutók Győrben”. Győr és a galíciai menekültek az első világháború idején. In: Mozgás és átalakulás. A migráció és a társadalmi mobilitás történeti változásai és összefüggései. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 2016. évi, gödöllői konferenciájának tanulmánykötete. Szerk.: Halmos Károly – Kovács Janka – Lászlófi Viola. Budapest, 2018. 49–59.
Dávid Lajos: Győr az ellenforradalmi rendszer idején. In: Győr. Várostörténeti tanulmányok. Szerk.: Dávid Lajos – Lengyel Alfréd – Z. Szabó László. Győr, 1971. 445–506.
Honvári János: Győr vázlatos története a két világháború között. In.: Győr története a kezdetektől napjainkig. Győri millecentenáriumi előadások. Szerk.: Bana József–Morvai Gyula. Győr, 1997. 109–124.
Kollár János Miklós: A trianoni menekültek elhelyezésének kérdése és a kislakásépítések Debrecenben. Századok 157. (2023) 1. sz. 59–80.
Koloh Gábor: A trianoni menekültek száma. In.: Úton. Menekülés, mobilitás, integráció Közép-Európában és Magyarországon az első világháború után. Szerk.: Ablonczy Balázs. Budapest, 2020. 11–22.
Melega Miklós: Menekültlakások építése Szombathelyen, 1922. In.: Úton. Menekülés, mobilitás, integráció Közép-Európában és Magyarországon az első világháború után. Szerk.: Ablonczy Balázs. Budapest, 2020. 79–103.
Palatinus József – Halász Imre (Szerk.): Győr szab. Kir. Városi és Győr-Moson-Pozsony k. e. e. megyei fejek. Győr, 1931.
Szűts István Gergely: Barakkok és tisztviselővillák. A trianoni menekülteket befogadó miskolci telepek helyzete az 1920-as években. Kisebbségkutatás 18. (2009) 3. sz. 435–452.
Szűts István Gergely: Vasutas vagonlakók és a MÁV menekültpolitikája, 1918–1924. Múltunk 57. (2017) 4. sz. 89–112.

A képek a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Helyismereti gyűjteményéből származnak.

A Várostörténti puzzle cikksorozat korábbi részei itt találhatók felsorolva.