''...mégis, mindennek ellenére kapcsolódni egymáshoz''

„Leginkább tényleg az foglalkoztat, ami elől nem tudok menekülni” – mondtad el egy interjúban. Erre a gondolatra, vagy inkább beállítottságra épül egész eddigi költészeted? Ha pontosan „felismerhetők”, melyek azok a meghatározottságok a te szemszögedből, amelyek definiálják a lírádat?

Azt hiszem, hogy nálam a versírásnak mindig sajátja volt a megszállottság, ami abból a soha nem szűnő vágyból táplálkozik, hogy megértsem azokat a dolgokat, amelyeket valamiért egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni vagy a racionalitás nyelvére lefordítani. Ez egy analitikus működés, az ember szétbontja a dolgokat, aztán újra összerakja őket, amíg rá nem jön a titok nyitjára. Kicsit olyan, mint az OCD, keresem a rendet egy olyan világban, amiben első blikkre a káosz uralkodik.

De pusztán ezzel a szemlélettel sosem kerültem közelebb a megoldáshoz. Kellett hozzá az intuíció, vagy elhasznált szóval élve az ihlet. Azt hiszem, hogy valami olyasmi történik írás közben, hogy azok a témák, amelyekkel megszállottan foglalkozom, váratlanul is előbukkannak belőlem, teljesen más formában, mint ahogyan egyébként foglalkozom velük. Valószínűleg annyira átitatódom az adott témával, hogy mindenen átvérzik.

De ez így elég absztrakt, szóval mondok egy példát. A kötetben van egy ciklus, amelyben természetversek vannak. Mindegyiknek valamilyen természeti jelenség a címe: Szél, Eső, Apály… És emlékszem, hogy az Apály címűt évekkel ezelőtt írtam, tényleg sok éve. A könyv szerkesztése közben találtam meg a vázlatát egy füzetben. A vers egy átalakulást, valamiféle felszabadulást mutat be a tenger mozgásán keresztül. Akkor, amikor ezt írtam, éppen olyan élethelyzetben voltam, amikor minden változott körülöttem, én is változtam, és nagyon nehezen szörföztem ebben a sok újdonságban. Talajvesztés volt. Közben a vers kibuggyant belőlem (egy egészen más verzióban), és csak érzések esszenciáját mutatta be egy metaforán keresztül. Nem azt, hogy én éppen miben vagyok. Csak megjelentek a képek, maguktól. Nem volt cél, hogy a mélyére ássak az átalakulás témának. És még nagyon sok ilyen vers van, vagy tulajdonképpen az összes versem így működik. Hogy olyan mélyen megmerítkezem valamiben szellemileg, hogy már csak az marad, és versben párlik le.

Hogy mi definiálja a lírámat, azt nehéz meghatározni, és nem is szeretném. Úgy gondolok erre, mint folyamatra, ugyanúgy, ahogyan valakinek lenni is egy folyamat. Nem ugyanazok vagyunk, mint hatévesen, tízévesen, húszévesen, harmincévesen. És mások vagyunk néha reggel és este is. De persze, a könyvek már kész vannak, és egy állapotot rögzítenek. Rájuk tudok azért szavakat mondani. Ilyen szavakat, hogy test, tenger, természet, sodrás, jég, tükör, álom, labirintus, rend, káosz, füst.

Első versesköteted (Álomból föl, vidékre le) belső útjáról a Bermudák találkozása tilos címűben elkezdődik egy kifelé nyitás. Mi történt benned 2023 óta, milyen érést segített elő ez a második kötet a költészet útján való haladás(od)ban?

Sok minden történt ’23 óta, csigavonalban fordult meg körülöttem a világ, és máshova érkeztem, mint ahonnan indultam. A centrifugális erő pedig az anyagomat is megváltoztatta. Azt akarom ezzel mondani, hogy ugyan csak három évről van szó, de mind emberként, mind alkotóként is sok minden megváltozott körülöttem és bennem. Az, hogy lekerült rólam az első kötet megjelentetésének a súlya, óriási feloldozást jelentett. Egyrészt, végeztem azzal az anyaggal, amit tíz évig raktam össze. Végeztem a felnövés- és a szerelmesversek egy aspektusával; amit megírtam, nem kellett már megírni, és lehetett más módon is írni. Felszabadító élmény az, amikor az ember lezár egy anyagot. Ráadásul az első könyvnek jó volt a fogadtatása is, így sokkal bátrabb is lettem utána.

A kifelé nyitásnak több oka van. Leginkább az, hogy a világ eseményeitől nem tudtam se szabadulni, se menekülni. Borzasztóan nehéz elfogadnom azt, hogy vannak dolgok, amelyekről azt gondolom, hogy nem történhetnek meg, mégis megtörténnek. Tudom, hogy ez naiv gondolat, hiszen amióta van emberiség, azóta van háború, hatalom és kizsákmányolás, mégsem tudom sem elfogadni, sem felfogni. Nem megy. És azt hiszem, mostanra erősödtem meg legalább annyira, hogy szembe tudjak nézni vele és beszélni tudjak róla. Korábban ez nem ment. Inkább elzárkóztam a hírektől, és verseket olvastam újságok helyett. Ez megváltozott, ezért a nyitás. Centrifugális erő.

Milyen „viszonyban” van a Bermudák találkozása tilos az előző kötettel – elsősorban nem a témák szintjén, hanem érzelmi, intellektuális síkon?

Nagyon örülök ennek a kérdésnek, mert számomra az érzelmi és intellektuális, vagy esetleg formai ív fontosabb, mint a tematikus. Az Álomból föl egy érzelmileg nagyon megterhelő munkafolyamat eredménye volt. 10 év termését rendeztem benne össze, főleg olyan verseket, amelyek rendkívül személyesek, közülük soknak van valami konkrét valóságbéli alapja is. Ne úgy képzeld ezt el, hogy történik velem valami, és azt szóról szóra megírom. Hanem inkább úgy, hogy történik velem valami, ami nagy hatással van rám érzelmileg. És ezt az érzelmi hatást próbáltam megfogni különböző eszközökkel. Ez a munkamódszer a Bermudákra is érvényes volt, ott viszont sokkal absztraktabb dolgokhoz nyúltam hozzá. A személyes életemről átkerült a hangsúly a külső világ eseményeire. Nem magamat, hanem a világot és a dolgok működését próbáltam megérteni, még akkor is, ha mondjuk párkapcsolati vagy emberi kapcsolati témákhoz nyúltam. Az Álomból föl-ben onnan indultam, hogy mi történik velem, és ezt tágítottam ki valami olyasmivé, amihez mások is tudnak kapcsolódni. A Bermudáknál ez távolabbról indult. Abból indultam, hogy mi történik a világban, hogyan viszonyulnak egymáshoz emberek, és ez mit tud okozni érzelmileg az egyén szintjén. Vagy hogy amit én személyesen tapasztalok az életemben, az mit mond el a kapcsolódás természetéről, mik azok az új dolgok, amikről azt hittem, hogy be vannak falazva, de most ajtót nyitottam rájuk. Egyszóval, az Álomból fölnél a saját érzéseimre közelítettem rá, és onnan távolítottam el a képet egy általánosabb téma felé, a Bermudáknál pedig ez pont fordítva történt.

A 6 ciklusba rendezett 41 versre egyetlen élő organizmusként tekinthetünk? Mennyire tudatosan rendeződtek „maguktól” koncepcionális egységbe ezek a költemények?

Nagyon tetszik ez az élő organizmus megfogalmazás, valóban így gondolok rá, csak még sosem fogalmaztam meg, legalábbis nem emlékszem rá. A versek nem tagolódnak különálló, egymástól élesen elhatárolt ciklusokra, nem címük van, hanem rövid, haiku-szerű sorok vezetik át egyiket a másikba. Nagyon régóta úgy gondolkozom a világról, az egyénről és az emberi kapcsolatokról, hogy nem lehet őket külön dobozokba szuszakolni. Egyszerűen minden táplálkozik mindenből, ahogyan a moha a levegőből, a páfrány a mohából, a talaj a mohán átszűrt szénből. Éppen ezért egy lüktető testet akartam létrehozni, amelyben a dolgok nem egymástól elválasztva, hanem egymáshoz kapcsolódva léteznek.

A munkafolyamat nagyon izgalmas volt. Először az volt a tervem, hogy csak természetverseket rendezek kötetbe, aztán születtek másfajta szövegek is. Rájöttem, hogy ezek az irányok nem kioltják, hanem táplálják egymást, és segítenek abban, hogy egy komplexebb folyamatot mutassanak be. Egy valahonnan valahova eljutást, egy sokfelé ágazó szerves egészet. Valamit, ami egy kicsit olyan, mint az élet, vagy csak akár egy nap. Mindegyikbe annyi, de annyi minden belefér, és ez a sok minden hatalmas hatással van egymásra. Pillangóeffektus. Kaleidoszkóp. Ilyesmik.

A kötet címe bár tilalmat jelez, a benne szereplő versek mégis a párbeszéd és a feloldás kereséséről szólnak. Hogyan tudja a líra áthidalni azt a távolságot, amit a valóságban „tilos” vagy lehetetlen összekötni?

Ez volt a költői feladat. Meg az emberi feladat. Ez egy e-mailes interjú, ezt a kérdést hagytam utoljára, és ülök felette egy ideje. Mert tényleg nehéz kérdés. Azt hiszem, hogy ez a kötet azt az utat, azt a keresgélést jelenti nekem, amikor az után kutatunk, hogyan tudunk mégis, mindennek ellenére kapcsolódni egymáshoz. Sok ok van arra, hogy miért ne kapcsolódjunk, bármilyen emberi viszonyban. Például, ott van a cinizmus, ott van a kételkedés, ott van a félelem, a bizonytalanság, az ego. De mégis, azt hiszem, hogy az ember elemi igénye az, hogy kapcsolódjon. Bármilyen emberi kapcsolatban, bármilyen közösségben. És a nulladik lépés az, hogy ebben hiszünk. Ha sikerül, akkor el lehet már engedni a cinizmust, a félelmet, a védekezést és az előítéleteket is, és jöhet helyette a fegyverek nélküli, tiszta odafordulás, a kíváncsiság. Ez után kaparásztam a versekben, fájdalomtól kezdődően a találkozás és a bizalom felé fordulva, lehetőleg úgy, hogy ne károsítsa meg az egészet a naivitás, a szentimentalizmus és a gyerekesség (mert feltétlenül hinni, valahogy, tud gyermeteg is lenni ‒ bár lehet, hogy ez cinizmus). Az életben és a versekben is ez után kutatok. A könyv megírása során úgy éreztem, hogy megtaláltam valamit. Remélem, megmarad, és nem törik szét. Mindenesetre nem akarom veszni hagyni ezt a hitet.

„Felszabadító volt a nyelvvel, a vizualitással játszani” – nyilatkoztad szintén egy helyütt. A versekben természetesen és érezhetően jelen van a magyar–algír kettős identitás dinamikája. Hogyan jelenik meg ez (konkrétan) a költői nyelvben? Van-e olyan kulturális vagy nyelvi kód, melyet az algír gyökerekből hozol, és tudatosan építesz be a magyar szabadversek struktúrájába?

Sokan mondják, hogy érezhetőek a költészetemen az algír gyökerek (édesapám algír), és ezen mindig meglepődöm. Mármint, írás közben nem gondolkozom azon, hogy milyen kódokat, képeket, elemeket vagy nyelvi struktúrákat használok, ennél intuitívabban dolgozom. Inkább olyan ez, mint a főzés. Mivel a paradicsomszószba mindig tettünk fahéjat (ez az egyik algír étel, a chorba egyik legfontosabb fűszere), ezért nekem természetes, hogy használom. De például, a filmes emlékek is így kerülnek a szövegekbe. Gyerekkorom óta fontosak nekem a filmek, részei a vizuális kódrendszeremnek, hogy sokszor filmben gondolkozom, vagy helyzetekről meghatározó filmjelenetek, alakok jutnak eszembe. Ők organikusan, ismerős alakokként lépnek bele a szövegekbe. Egyébként a vizuális versekkel is ugyanez a helyzet. Ha írok egy szöveget, akkor az a szöveg tudja, hogy milyen formában tud kiteljesedni. És vannak versek, amelyek egyszerűen nem működnek hagyományos, lineáris tagolásban, nem lehet őket beszorítani, megcsonkítanám őket vele. Azt a formát keresem, amelyben az adott vers a lehető legjobban tud tündökölni. Végül is, az emberi kapcsolatokban is ezt keressük. Olyan embereket, akik tündökölnek mellettünk, és akik mellett mi is tündökölni tudunk. Ez a párhuzam kicsit illusztrálja azt, mire gondolok, amikor arról beszélek, hogy minden összefügg mindennel.

Verseidben a klímaválság, a háborúk és a terrortámadások a mindennapi szorongás szerves részei. Hogyan egyeztethető össze a lírában a globális katasztrófa a legszemélyesebb, intim női tapasztalatokkal és traumákkal?

2024 és 2025 nehéz évek voltak nekem, több szempontból is. Ha találkoztam a barátaimmal, olyan történeteket hallottam tőlük, amelyeket az ember nemhogy a barátaitól, de mástól sem akar hallani. Közben, ha kinyitottam a híreket, felfordult a gyomrom. Egyszóval bárhova néztem, finoman szólva problémás eseteket, vagy épp erőszakot láttam. És még ha ezek a dolgok nem is direktben velem történtek, rettenetesen megviseltek. Mármint tényleg, fizikailag rosszul voltam attól, ami a hírekből üvöltött, és attól, ahogyan az emberek egymással bánnak. Ezek íródtak össze a Bermudák néhány versében. És persze, lehetett volna külön verseket szentelni a nőket ért megaláztatásoknak, és külön verseket a háborúknak. De számomra ezek ugyanannak a problémakörnek a kérdései. Mert egyik sem összeegyeztethető számomra azzal, amit az emberről gondolok. Vagy amit az embertől várok. Lehet, hogy ez naivitás, de őszintén azt gondolom, hogy lehetséges egy olyan világ, amelyben jól bánunk egymással, kicsiben és nagyban is. És éppen ezért dühít annyira az, amikor nem ezt látom magam körül, ráadásul hatalmas dózisban. Még akkor is, ha az ember természetének része a hatalom és az uralkodási vágy, azt gondolom, hogy egy kicsit attól is vagyunk emberek, hogy tudunk uralkodni magunkon. Meg hogy van morális iránytűnk, még ha annak csak egy icipici része egyetemes csak. Szeretnék hinni abban, hogy van valami közös értékrend, ami szerint élni lehet. És ha ez annyi, hogy nem bántjuk egymást, semmilyen okból, akkor az már elég. Mehetne akár ebbe az irányba is a világ.

Van-e, lehet-e már érzésed vagy intellektuális „sugallatod” arról, milyen irányban érnek benned tovább a téged foglalkoztató témák? Formálódnak már egy harmadik kötetté születőben lévő versek?

Magam is meglepődtem, de már születtek versek a Bermudák óta. Hogy pontosan mi az irány, azt még kapargatom. De azt már látom, hogy a versek nagy általánosságban a természet és egy kicsit a tenger köré épülnek. Idén többször voltam úgy erdőben, hogy kimondottan a mohákat figyeltem, őket fotóztam. Rengeteget olvastam róluk. Nagyon izgalmas entitások egyébként, csomókban léteznek, nagyon sokáig bírják víz nélkül, és táplálják a talajt. Valahogy úgy érzem, hogy ha többet megtudok róluk, többet megtudok például az elnyomottakról is. Hiszen a mohákkal nem nagyon foglalkozunk, nem olyanok, mint a fák, vagy mondjuk a kardvirágok, amelyek tekintélyt parancsolóan merednek az égbe. Lent vannak a talaj szintjén, megtelepednek a fákon, rájuk lépünk, sokan irtják őket a kertjükből. De rengeteget adnak, és majdnem bármit túlélnek. Ezzel szeretnék kezdeni valamit.

Szóval egyrészt a mohák, de ott van a Nagy Víz is. Tengerfüggő vagyok, valahogy mindig megoldom, hogy évente legalább egyszer eljussak egy partra. Ott aztán órákon keresztül nézem a vizet. Idén egy hétig voltam Olaszországban, ahol napi 5‒6 órát néztem a hullámzást. Jobban megismertem az apály és a dagály természetét, figyeltem a halakat, rákokat. Sok mindent megmozgatott bennem ez az élmény, ebből táplálkozom most. Hogy pontosan mi lesz belőle, azt még nem merném meghatározni, de a szabadság, az otthon, a természettel való viszonyunk témáihoz vezettek el eddig. De még sokat kell néznem a vizet, hogy partra mossa belőlem a lényeget.

Mechiat Zina Bermudák találkozása tilos című kötetének bemutatójára 2026. november 7-én, szombaton, 14 órakor kerül sor a 25. Győri Könyvszalonon, a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán, a szerzővel Szalai Zsolt beszélget majd.

Szilvási Krisztián
Fotók: Kállai Márta / Scolar