''Ez a könyv az én fikcióm a valóságról''

Pályája elején groteszk, szatirikus novellák és a fikció köntösében mesélt történeteket, később a gasztronómia és a történelem kulisszái között bomlottak ki mély emberi sorsok. Legújabb regénye pedig „hibrid műfajként” egyértelműen családi ihletésű autofikcióként helyezkedik el a valóság talaján. A műfaji és tematikus váltások a témák belső érésének, a személyesség különböző fokozatainak a lenyomatait jelentik?

A műfaji és tematikai sokszínűség szerintem kezdettől jelen van nálam, már csak azért is, mert bennem alapvetően kétféle szerző lakik: egy szépíró és egy gasztronómiai esszéista. Ma már sajnálom, hogy ezt a két szerzőt nem szedtem szét idejekorán, és nem adtam külön nevet a gasztroírónak. Lassan 30 éve vagyok a pályán (1997-ben jelentek meg az első írásaim), a novella, az esszé és a regény műfajában alkot a szépíró, a gasztroszerző szintén többműfajú: írok történeti és gasztroirodalmi esszéket, étteremkritikát – sőt van olyan is, hogy a két író összecsúszik, és ilyenkor gasztronovellák születnek (a 2005-ös Levin körút című könyvemben főként ilyen írások vannak). Az Anya csak egy nincs című új regényem nem autofikció akart lenni. Ugyanis nem rólam, hanem az anyáimról szól, és nem a fikcióról, hanem az úgynevezett valóságról. Azt az utat akartam megmutatni, ahogy a nagyszüleim valósága után loholok. Nem akartam semmit kitalálni. Persze a valóság is egyfajta fikció. Ez a könyv az én fikcióm a valóságról.

Az Anya csak egy nincs „kiszélesített” családregény, amely – ahogyan olvasom saját szavait – hol háborús-, hol esszéregény is egyben. Hogyan dől el, amikor megszületik önben egy alapgondolat, hogy abból rövid novella, vaskos esszé, esetleg „kísérletező” nagyregény lesz? Volt már olyan téma az életében, ami abszolút ellenállt a választott műfajnak, és át kellett szabnia az egészet? Vagy ez a folyamat pont fordítva történik?

Erről két dolog jut eszembe. Az egyik egy szakállas, székely vicc. Az öreg székely egy hatalmas fatörzset farag. Mi lesz ebből édesapám? – kérdezi a fia. Kapu – mondja a székely. Másnap. Mi lesz ebből édesapám? Oszlop. Következő nap. Mi lesz ebből édesapám? Karó. Rákövetkező nap. Mi lesz ebből édesapám? Fogpiszkáló, ha el nem b*szom. A másik egy rendkívül filozofikus tévéreklám szövege a nyolcvanas évekből: „Tartalomhoz a forma: Amfora!” Szóval csak azt akarom ezzel mondani, hogy a tartalom megtalálja a saját formáját, persze ez rengeteg munka, kísérletezés, írom-húzom, kivágom-beteszem, iderakom-odarakom. Van, amikor a nagy regénytémámból csak egy fogpiszkáló marad. A Sömmi. című regényem meg novellának indult, hízott-hízott, végül regényszerkezetet kellett ácsolnom hozzá, nem nagyot, de kicsit. Az Anya csak egy nincset nem akartam megírni, azt gondoltam, ez intimus magánügy, de a könyv nem engedte, hogy ne írjam meg, és kezdettől ilyen hibrid módon viselkedett, hol esszé volt, hol regény, hol novella, hol történelmi, hol családi… Engedtem az erőszaknak.

A regény sok anyáról szól, három nemzedéknyi szubjektív magyar történelem tükrében, vagy hátterében–előterében. Biztosan elcsépelt kérdés, de meg lehet-e fogalmazni az „Anyát”? Vagy akkor már – hiszen egy anyában benne van az élet összes perspektívája – egyenesen az egész létező univerzumról (múltról–jelenről–jövőről) beszél(het)ünk?

Szerintem meg lehet fogalmazni. Az anya a feltétlen szeretet. Az apai szeretet már nem feltétlen. Ezt a fajta szeretetet egyszer kapjuk meg az életben, gyerekkorunkban, és akkor nagyon be kell belőle spájzolni, mert lehet, hogy többet nem lesz. Mindenki várni fog tőlünk valamit a szeretetéért cserébe. Különleges esetekben azonban az anya lehet egy nagyanya is, egy apa, egy barát, egy rokon, egy író stb. De ez nagyon ritka. Végül oda jutok, hogy: „Nincs annál szomorúbb dolog, mint ha valakinek nem jut életében egyetlen anya sem. Mindenkinek jár – legalább – egy anya! Most meghatároztam az emberi lét minimumát.”

Milyen a viszonya a regényben megjelenő anyáihoz? És ők milyen viszonyban vannak egymással?

A halott anyáimmal – mind a hárommal – nagyon jó viszonyt ápolok, mondjuk, nem is lenne praktikus, ha rosszban lennénk, hiszen mindig itt vannak velem, bennem, cipelem őket magamban mindenhová, beszélek velük, vagyis belebeszélnek az életembe. De ez így van rendjén. Az élő anyáimmal is jóban vagyok, próbálok minél több időt velük tölteni.

A megrázó téma ellenére az ön jól ismert fanyar hangvétele és nyelvi humora ezúttal is megjelenik. Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt egy ilyen mélyen személyes regénynél?

Muszáj megtalálni az egyensúlyt, mert különben nem lehetne beszélni erről a rettenetes XX. századról, humor nélkül az egész gyászgiccsbe vagy történelmi horrorba fordulna… De nemcsak én fordultam segítségért a humorhoz, az elődeim is: „A 20. század – a technikai fejlődésnek hála – olyan szintre emelte a háború tudományát, hogy már akár néhány nap alatt is produkálni tudta (vagy még jócskán felül is tudta múlni) azt a rettenetes vérengzést, amihez több mint háromezer-kétszáz éve Trójában még tizenöt év kellett. Ezt az írók már nem tudták se heroikus hangon, se a borzalomnak kijáró tárgyszerűséggel elmesélni. Meglepő módon a humor után nyúltak. Kínjukban röhögni kezdtek: Hašek is, Heller is, Vonnegut is. Erre sokan azt mondták, micsoda aljas és tiszteletlen dolog, három nap alatt megdöglik minimum huszonötezer ember, minimum egy komplett Szentes, és akkor ez a nyegle mesélő itt ironizál, vicceket mesél és kacag. Pedig másképpen nem megy, csakis így megy ez. Amiről nem lehet beszélni, arról röhögni kell. Sírva röhögni. Ülünk a világvégén a padon, éppen az éjjel-nappali kisbolt előtt, és csapkodjuk a térdünket a röhögéstől, hogy a könnyünk kicsordul: »Az ember gyilkológép, a földlakó vért iszik, lassan kiirtjuk magunkat, közeleg a vég, Švejk közlegény, hozzál már a non-stopból nekem is egy dobozos sört!« Így megy ez.”

Okoz-e egy ilyen munka olyasféle ambivalenciát, amely egyszerre nyújt távolságtartást, ugyanakkor mély, belső szembenézést a heurisztikus felismerésektől kezdve az érzelmi feldolgozásig?

Igen. Mi az, hogy! Nagyon is. Ezt az ambivalenciát tökéletesen megfogalmazta.

Amikor letette a „tollat”, megelégedettséget érzett? Sikerült az, amit mondani akart a regény – önnek vagy akár az olvasónak? Vagy mindig megmarad ilyenkor egyfajta hiányérzet, a befejezhetetlenség apró szikrája, további vágy, hogy a történet – nem szó szerint, de – „folytatódjon”?

Hogy sikerült-e bármi is, azt majd az olvasónak kell eldöntenie. Részemről a fáklyásmenet…

Cserna-Szabó András Anya csak egy nincs című kötetének bemutatójára 2026. november 8-án, vasárnap, 15 órakor kerül sor a 25. Győri Könyvszalonon, a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Termében, a szerzővel Fűzfa Balázs beszélget majd.

Szilvási Krisztián
Fotók: Szepesvári Petra / Helikon Kiadó