Csókolom, tanárnő: korkép és kórkép

A regénnyel kapcsolatban a népszerű magyar könyves közösségi oldalon, a moly.hu-n már megjelentek az első visszajelzések: „tűpontos, őszinte, húsbavágó”. Ez azért elég karakteres. A történetet olvasva nem kétséges, hogy a személyes élményei ihlették, mégsem lett önéletrajz, nem is autofikció – bár közelíti –, sokkal inkább valóságalapú tanárregény. Hogyan dőlt el a műfaj kérdése? Miért emellett döntött?

Eleinte a saját élményeimet akartam megírni egyes szám első személyben, de aztán rájöttem, hogy képtelenség lenne ennyi volt kollégától és diáktól engedélyt kérni a közös történetünk megírására. Ráadásul az én pályám egyáltalán nem tipikus, és olyan főszereplőt akartam, aki igazán kiszolgáltatott ennek a rendszernek. Így formáltam meg Izabella karakterét, aki egy kicsit olyan, mintha saját magamra néznék egy görbe tükörben. Az, akivé én válhattam volna, ha nincsenek erős, megtartó kapcsolataim, családom, vagy ha nem indul el az írói pályám. Az, akit a naivitása és a megfelelési kényszere sodor sokszor rémes helyzetekbe. Ha a hülyeségig jóindulatúan állok valamihez, az egyik előolvasóm és barátnőm ezzel szokott rám pirítani: Ne legyél Izabella! A figurához megalkottam nemlétező iskolákat is, kizárólag olyan városokban vagy budapesti kerületekben, ahol sosem fordultam meg. Szükségem volt erre az eltávolításra.

Hogyan jött a regény ötlete? Már tanárként elhatározta, hogy egyszer megírja a pályán összegyűjtött élményeit?

Sokáig tanítottam. Volt általános iskolai, gimnáziumi, szakközépiskolai osztályom, tanítottam egyetemen, az ez előtti tanévben még voltam óraadó az utolsó munkahelyemen. Már rég akartam írni a tanárságról – Vámos Miklós ültette a bogarat a fülembe még 2018-ban, hogy ez érdekelheti az olvasókat –, de hamar rájöttem, hogy amíg belül vagyok, erre nem vagyok képes, nem látok rá. Amikor abbahagytam a tanítást, akkor kezdtem el tudni ezzel foglalkozni. Nem az volt a kérdés, mit írok meg, hanem, hogy mit hagyok ki.

A regény főszereplője, Izabella több mint harminc év pályán töltött idő után teszi fel magában a következő kérdéseket: „Mi az, amit annak idején elhívásnak hitt, isteni küldetésnek? Mi az, ami elég volt harminc évig, de nem tart ki a pálya végéig? Vajon tényleg volt égi jel, üzenet, vagy csak a gyávaság: maradni az ősök kitaposott útján?” Végül Izabella nem lesz pályaelhagyó. Ehhez jól kapcsolódik, amit Ön írt egy posztjában: „De ha a rendszer ilyen, én egyedül hiába vagyok más, csak áldozattá válok.” Emlékszik-e, hogy mi volt az a pont, ahol eldőlt, hogy ezt a lépést meg kell tennie? Mi hiányzik a legjobban? Mi volt a legnehezebb?

Nagyon szerettem tanítani. Azt hiszem, akkor kezdtem kiégni, amikor már a diákok nem örültek annak, ha mást tanítok, mint ami az érettségire kell, hanem kikérték maguknak. Amikor már nagyon nem olvastak, és elegem lett abból, hogy fenyegetéssel, szankciókkal vegyem rá őket, hogy megerőszakoljam őket azzal, ami számomra a legfontosabb: az irodalommal. Amikor divatba jött a biblioterápia, rácsodálkoztam: hiszen ezek az irodalomóráim! Ha már nem tudtam a művek kapcsán az életről beszélgetni, akkor már inkább volt szenvedés. A covid pedig mindent elvett, amiért jó volt tanítani. A kapcsolódást. Maradt a tananyag és az adminisztráció. Akkor egy ösztöndíj lehetővé tette, hogy fizetés nélküli szabadságot kérjek, amiről végül nem tértem vissza.

A regényben nem egy egyszerű iskolai tablót kapunk, sokkal inkább nagyon erős képet a rendszerről. Volt-e előre megfogalmazott célja a regénnyel?

Korkép és kórkép. Azzal együtt, hogy a regény nem direkt módon beszél a magyar közéletről, mégis ennek a harminc évnek a hátterében ott van, ami velünk történt a kilencvenes évek óta, ahogy a tanárok egyre nehezebb helyzetbe kerültek. Magasabb lett az óraszámuk, kisebb a fizetésük vásárlóereje és a társadalmi megbecsültségük. Elvették a sztrájkjogot, a tüntetések eredmények nélkül haltak el, és a pedagógusok újra és újra szembesültek a társadalom pedagógusellenességével. Ebben a közegben nem kiégni maga a csoda. Azt akartam megmutatni, hogy legyen valaki igazán elszánt, elhivatott, karizmatikus tanáregyéniség, ez a rendszer bedarálja. Az utóbbi 12 év, 2014-től 26-ig, teljes lejtmenet volt, szinte mindent elvett a tanároktól, és a fizetésemelésekkel ki is szolgáltatta őket azoknak, akik számára a gondolkodás nem munka. Rengetegszer jött elő, hogy a tanárok menjenek kapálni meg gyári munkásnak – hiszen az oktatás, nevelés nem munka. Én azt hiszem, ebben a hajdani diákok keserűsége szólal meg, akiket a tanárok megszégyenítettek, megaláztak. Mert az is igaz, hogy nemcsak elhivatott pedagógusok vannak, hanem rettenetes despoták is. Ez a pálya lehetőséget ad a támogatásra és hatalmaskodásra egyaránt.

A történeten át nagyon komoly és létező társadalmi problémákkal szembesülünk, az említettek mellett például nagyon is „húsbavágó” a női öregedés problémája. Ez nem, de az iskola tényleg mindenkit érint valahogy. Ezért is kérdezem, hogy mit gondol, kik fogják elolvasni Izabella történetét?

Ez a regény azoknak szól, akiknek valaha kapcsolatuk volt az iskolával. Tehát mindenki, aki valaha diák volt, ráismerhet a szereplőkben egy-egy tanárára, vagy egy-egy jellemző iskolai helyzetre. Talán többet megtudhat a hajdani (vagy jelenlegi) tanárairól. A kollégák pedig remélhetőleg a saját életükre ismernek belőle.

Nem csak felnőtteknek ír, a nagyon népszerű Babaróka legújabb része is szeptemberben jelent meg. Különleges történet, a kistesó fura, a tünetek alapján neurodivergens. Fontos Önnek, hogy mindenről beszéljünk, hogy ne legyenek tabuk?

Nem írtam soha úgy semmit, hogy „hol egy tabu, hadd döntöm le”! Mégis megtörténik, mert ha valamiről beszélni akarok, nem fogadom el, hogy erről vagy arról nem lehet, nem illendő. A valóságról akarok írni, amiben benne van a neurodivergens gyerek, a családon belüli erőszak vagy egy tanár–diák szerelem.

Mit gondol a könyv, az olvasás jövőjéről?

Azt hiszem, egyre kevesebben olvasnak… Remélem, lesz egy visszacsapás, és újra divatba jön. Egyelőre nagyon nehéz rávenni a legfiatalabbakat. Ha jól tudom, tízéves kortól veszítjük el az olvasókat, amikor már minden gyerek egyedül olvas. Nagyon sokat tesznek ez ellen a gyerek- és ifjúsági irodalommal foglalkozó szerzők, de nagyon nehéz, mert a szórakoztató irodalom könnyebben fogyasztható, kiszolgálja az olvasót, nem törekszik arra, hogy elgondolkoztasson. Egy ifjúsági könyvet kézbe véve még nehezebb elválasztani, hogy az vajon szépirodalom vagy szórakoztató. Nem tudom, mi tesz olvasóvá valakit, de bízom benne, hogy a jó szövegek.

Min dolgozik mostanában? Melyek a jövőbeli tervei?

Épp egy ifjúsági regényt próbálok tető alá hozni, talán 14 évesnél idősebbek számára. Évek óta küzdök vele, nagyon nehéz, sosem írtam ennek a korosztálynak. Remélem, jövőre azért megjelenhet. Mindenki drukkoljon, hogy meg tudjam csinálni! Ezen kívül van sok ígéretem: a Babaróka újabb része megjelenés előtt áll, és meg kell írnom és a Cirka és Firkával kezdődő, Lívia, a varjúval folytatódó trilógia harmadik részét is. És persze mindig készül új verseskötet.

Kiss Judit Ágnes, a József Attila-díjas író, költő, aki alkotói munkásságáért nemrég a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét is átvehette, akit a kisgyermekes szülők Babaróka „anyukájaként” ismernek, aki a Tujaszörny és Nyírfakobold című gyermekkönyvéért 2025-ben Merítés-díjat kapott, aki a felnőtteknek gyakran szól a női lét nehézségeiről, és akinek líráját a kritikusok és az olvasók egyaránt a kortárs magyar irodalom élvonalába sorolják, a győri közönségnek 2026. november 8-án, vasárnap, 16 órakor mutatja be legújabb felnőtteknek szóló regényét a 25. Győri Könyvszalonon, a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán.

SzaSzi
Fotók: Gordon Eszter