''Egyetlenegy könyv miatt vagyok az, aki vagyok''

Zajlik a Csernobil 40 című exkluzív előadássorozatod őszi turnéja, amely tavasszal már hatalmas sikert aratott. Októbertől decemberig az ország 55 helyszínére fogsz ellátogatni. Mit gondolsz, mi lehet a titka ennek a hatalmas sikernek? És miért érezted fontosnak, hogy negyven év után újra elővedd és leporold ezt a történetet?

Eltelt 40 év, de azóta a történelem különös fordulatokat vett. Egyrészt az, amit én ott láttam, megtapasztaltam és kutattam, az jelenleg nem látható, nem kutatható, mert háború van, és a teljes régió le van zárva. Másrészt – gondoljunk csak bele! – Csernobil mást mond egy ausztrálnak, egy brazilnak, egy amerikainak, vagy nekünk, magyaroknak. Aki akkor élt, az pontosan tudja, hogy annak a robbanásnak a krónikája egy katasztrófa krónikája. Nem csak arról szólt, hogy mi robbant fel, és hány ember halt meg, hanem arról is, hogy például a magyar hírközlési szervek hogyan hazudtak, hogyan hallgattak el tényeket, hogyan estek kétségbe emiatt édesanyák, hogyan nem születtek meg gyermekek, mert a pánikba esett kismamák tömegével vetették el a magzataikat, hogy senki nem volt, aki azt mondta volna nekik, hogy ne tegyék ezt. Ezek borzasztó bűnök! Ezért mondom, hogy Csernobilnak nemcsak hősei vannak, hanem áldozatai és bűnösei is. Konkrétan és név szerint magyar hősei, magyar áldozatai és magyar bűnösei is vannak.

Aki 1986. április 26-án született, az ma egy 40 és fél éves ember. Hiába telt el ez a 40 év, a katasztrófa misztikuma és titkai nagyon erősen élnek a magyar társadalomban, ezért lehet, hogy minden előadás zsúfolt, pótszékes, telt házas. Jönnek az idősebbek, a szépkorúak, azok, akik akkor átélték a történteket, jönnek az akkori tinédzserek, mint mondjuk én, de jönnek azok is, akik akkor még meg sem születtek. A közönség soraiban látok 12–14 éves gyerekeket is, akik valószínűleg vagy a Csernobil filmet látták az HBO-n, vagy a szüleiktől hallottak valamit, vagy esetleg volt a családban, akit valahogyan érintett. A közönség jelentős része 40 év alatti fiatal, olyanok, akinek még emléke sem lehet arról, hogy mi történt. Úgyhogy szerintem Csernobil témája az, amit évszázadokig fognak még úgy kutatni, hogy mindenkinek meglesz a maga emléke, a maga szemüvege hozzá. Csernobilnak millió egy arca van, és ennek egy arcéle bizony magyar is.

Pontosan azért mennek be az emberek, mert rendkívül jól körvonalazod az emberi sorsokat, lélek-közelbe hozod azokat. Hogyan dől el, hogy egy-egy megrázó vagy inspiráló történet a képernyőre vagy inkább a könyvlapokra kerül?

Engem mindig is az ember érdekelt. Csernobillal kapcsolatban például kevesebb szó esik protonról, neutronról, céziumról és stronciumról vagy más sugárzó anyagokról, annál több az emberekről, hiszen mégiscsak az ember határozza meg ezt az egészet. Hogy miből mi lesz? Ez nálam nagyon egyszerű. Amióta újságíró vagyok, a forgatókönyv ugyanúgy megy. Ami történet megfog, az előbb-utóbb film lesz, ami filmben megszületik, az könyv lesz, amit könyvben megírok, és olyan, az színpadra kívánkozik. A Tvrtko a Föld körül, a Tvrtko – Túl minden határon, a Csernobil 40 mind olyan előadások, amelyek bizonyítottak már, mind a csatorna látogatottsága, a filmek nézettsége, a könyvek példányszáma tekintetében. De ez nem feltétlenül a számokról szól, hanem arról, hogy látom, hogy érdekesek, mert az emberek mondjuk nem tejfölre, parizerre, hanem az én könyvemre költik a pénzüket, vagy az én előadásaimra, amelyekre felöltöznek, elsétálnak, az életük két nagyon értékes óráját rám áldozzák. A színpadon nincsenek pomponos lányok, nincs show-műsor, nagyjából egyetlen ember van ott egy mikrofonnal, aki a legjobbat akarja bemutatni. Ez egy olyan műfaj, amit Magyarországon nem nagyon láthatsz, leszámítva talán a stand-up comedy-t. Miközben én történeteket mesélek, és az emberek sokszor rádöbbennek arra, hogy én az ő történetüket is mesélem, kapcsolódnak, belehelyezik magukat, emlékeznek.

Nem nagy titok, de még nem beszéltem róla, hogy 2028-ban jön, mondjuk úgy, hogy életem utolsó nagy műve: Trianon, az évszázados fájdalom. Nekem az a lényeg, hogy amiről beszélek, aminek a kerettörténetét elmesélem, az azokról szóljon, akik ott vannak. Ha belegondolsz, nincs olyan ember, akit valahogyan ne érintene, például Győrben, ahol a folyó túloldala gyakorlatilag egy másik ország lett, hiszen Csallóközt elvágták attól a régiótól, amelyhez szervesen tartozott. Nincs olyan ember, akinek ne lett volna anyuka, apuka, nagynéni, nagybácsi, egy barát, ismerős a határ túloldalán, vagyis valahogy mindenki személyesen érintett. Én a magyar történelmet, a magyar legendáriumot, a saját életünket más szemszögből mesélem el, úgy, hogy az érzelmeket vált ki, nevetnek, sírnak, vannak könnyek és örömkönnyek. Szeretném megérinteni őket, és együtt lélegezni a saját közönségemmel, mert abban a pillanatban én is egy vagyok a közönségemmel, egy vagyok közülük.

Aki író ember, az minden bizonnyal olvasó ember is. Áruld el, kérlek, neked milyen könyvek formálták a látásmódodat, és hogyan lettél olvasóvá?

Sokan tudják rólam, hogy igazából véletlenül lettem újságíró, mert a délszláv háborúban az egyik ostromlott városban körbezártak. De azt, hogy miért akartam az lenni, hogy miért írtam diákújságíróként cikket az Új-Dunántúli Napló nevű megyei napilapba, azt már kevesen tudják. Az én életemet nyilván sok olvasói élmény befolyásolta, de egyetlenegy könyv oszlopot vert, alapot teremtett a pályámhoz. Egyetlenegy könyv miatt vagyok az, aki vagyok, ez pedig Henri Charrière világhírű önéletrajzi ihletésű kalandregénye, a Pillangó (Papillon). A Dustin Hoffmannal készült hollywoodi film is nagyon jó, de én jobban szerettem ezt könyvben olvasni. A kisstílű párizsi bűnözőt egy francia fegyenctelepre viszik Dél-Amerikába, ahonnan számtalan észvesztő szökési kísérletet hajt végre, átélve magánzárkát, tengeri viharokat és bennszülött törzsek vendégszeretetét, beleszeret egy indián lányba, végül egy kókuszdiókkal teli zsákon lebegve sikerül végleg elmenekülnie. Ez az elpusztíthatatlan emberi szabadságvágy és kitartás örök története, és én 13–14 évesen legalább féltucatszor átolvastam. Ez a könyv nem is formált, hanem konkrétan az egész alapot megadta a továbbiakhoz.

Már akkor is inkább dokumentumregényeket, non-fiction írásokat olvastam, nem szépirodalmat. Máig nagyon speciális az érdeklődésem. Például nem nagyon érdekel az ókor vagy a középkor világa, viszont a 20. századi történelemben szinte nincs olyan, amit én ne olvastam volna. Talán nagyképűségnek hat, de szerintem kevesen tudnak a 20. századról annyit, vagy többet, mint én. Ebbe minden belefér Rákosi Mátyás feleségének életútjától a Szálasi-peren át minden, ami a mi életünkkel kapcsolatos.

Van jellemző olvasási szokásod?

Igen, este általában olvasással alszom el. Magyarországon, Komárom-Esztergom megyében, egy erdő közepén álló pici házban lakom, ahol még van cserépkályha. Azt a helyet az isten is olvasásra teremtette. Bent a házban vagy kint a kertben is nagyon jól lehet elmélyülni.

Gyakori, szinte mindennapos téma könyvtáros körökben az olvasás jövője. Te hogyan látod a nyomtatott könyvek jövőjét ebben a felgyorsult, egyre inkább digitalizálódó világban?

Ezzel kapcsolatban egy párhuzamot vonnék a nyomtatott újságok történetével. Egy hozzám közel álló konkrét családról beszélek, akiket most nem nevesítek. A lakótelepi panellakás emeletén, ahol három lakás volt, valamikor minden házban járatták a megyei napilapokat, később összebeszéltek, és csak egyet rendeltek. Szépen beosztották, ki mikor olvassa, attól függően, hogyan dolgoztak. Ma már a megyei lap megszűnt, és abban a megyében nincs is papíralapú helyi napilap. Kétségtelen, hogy a hírolvasási szokásaink megváltoztak, régen még volt szerepe a lapzártának, ma pedig már az olvasott hír lehet, hogy húsz perc múlva elavult.

Nem akarok ünneprontó lenni, talán nem pesszimizmus a részemről, de ahogy a papíralapú újságok teret vesztettek, ugyanúgy a könyvek esetén is változás történik, szerintem könyvtárak fognak bezárni. Észre kell venni, az olvasás platformot váltott. A minőségi könyvolvasás egyre inkább teret veszt, éppúgy, ahogy a zsinóros tévé is teret veszített, hiszen már nem a népszórakoztatás eszköze.

Azt hiszem, hogy csak egy szűkebb réteg tartja meg az olvasást, mint szokást, de az a réteg szellemileg megerősödik. Szerintem ugyanis a rendszeres olvasó jobban viszonyul a napi problémákhoz, jobban oldja meg azokat, jobbak a skill-jei az életben. A könyv olvasása minőségi idő, aki önmagában össze tud tenni egy történetet, az az élete történetét is jobban össze tudja rakni. A minőségi olvasás mindig is része lesz az életünknek.

Vujity Tvrtko a győri közönséggel a 25. Győri Könyvszalonon találkozik majd 2026. november 8-án, vasárnap, 14 órakor, a Győri Nemzeti Színház Nagyszínpadán. Részletek, aktuális információk a Könyvszalon honlapján találhatók! Vujity Tvrtko köteteit megtalálják a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér polcain. Böngésszék az online katalógust!

SzaSzi
Fotó: Vujity Tvrtko engedélyével!