A Kereskedelmi és Iparkamara főbejáratánál elhelyezték Szigethy Attila emléktábláját

Az épület ma is a városkép meghatározó eleme, a homlokzatán az ipart és kereskedelmet szimbolizáló szobrok láthatók, melyek Horváth Adorján győri művész keze munkáját dicsérik.

1956-ban, a forradalom és szabadságharc idején az épületben működött a Dunántúli Nemzeti Tanács, melynek elnöke Szigethy Attila volt. Az emléktáblát az amerikai Szigethy Attila Alapítvány támogatásával Renner Kálmán (1927–1994) soproni szobrász készítette el. A táblán az alábbi felirat olvasható:

„A mártírhalált szenvedett Szigethy Attila elnökletével itt működött a Dunántúli Nemzeti Tanács 1956-os szabadságharcunk ideje alatt.
Ezen emléktáblát az Attila Szigethy Foundation USA helyezte el a kiemelkedő politikus emlékére a 35-ik évfordulón.
Légy hive rendületlenül hazádnak óh magyar!”

A márványtáblán a felirat mellett Szigethy Attila bronzplakettje látható. Az épületet 2019-ben felújították, és a Győri Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság székhelye lett.

Szigethy Attila politikus, országgyűlési képviselő 1912. március 10-én született Kaposváron. Édesapja, Szigethy Tivadar kisnemesi családból származó járásbírósági végrehajtó, édesanyja, Horváth Terézia szegényparaszti család gyermeke volt.

Az elemi és polgári iskolát Kaposváron járta ki, diplomát a Soproni Erdészeti Akadémián szerzett 1955-ben. Apját korán elvesztette, egyetlen örökségként egy gazdag könyvtár maradt utána. Az olvasás és az autodidakta ismeretszerzés fontos tevékenység volt számára, Kapuváron akkor a szellemi önművelődésre kevés lehetőség adódott.

1929-ben a Kapuvári Járásbíróságon, majd 1939-ben a Körzeti Ipartestületnél dolgozott jegyzőként. Hivatali teendőinek ellátása mellett legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy minden segítséget megadjon a tanulni vágyó helyi fiataloknak. 1937-ben megnősült, feleségül vette Kovács Antóniát, akivel két gyermekük született.

Szigethy Attila az 1930-as évek derekán csatlakozott a népi mozgalomhoz, és szoros kapcsolatba került a népi írókkal. Ekkor tudatosult benne az ellenforradalmi Magyarország falusi szegénységének állapota. Politikai és társadalmi nézetei a nép érdekeit, a parasztság iránti elkötelezettséget és a demokratikus földreformot tartották szem előtt. Politikai fejlődésének vízválasztója az 1943-as szárszói konferencia volt, ahol megismerkedett a Nemzeti Parasztpárt jeles képviselőivel.

A II. világháború idején az ellenállás tagjaként működött. A német megszállás után és a nyilas uralom alatt hivatalában szerzett információkkal látta el ismerőseit, akik a terrorral való fegyveres szembefordulás lehetőségét fontolgatták. Ő is gyanúba került, figyeltették a házát és kapcsolatait.

Szigethy Attila szimpatizált mindazokkal, akik szembekerültek az esztelen pusztítással. Hamis papírokkal segítette kommunista barátait, háza pedig a háború utolsó napjaiban szinte menedékhellyé vált a front elől menekülők számára.

A háború után, 1945-ben a Nemzeti Parasztpártban kezdett el tevékenykedni. Az 1947. augusztus 31-ei „kékcédulás” választások után országgyűlési képviselő lett. Ettől fogva folyamatosan tagja volt a magyar parlamentnek, egészen 1957. május 9-ig.

1950 és 1954 között a Megyei Tanács elnökhelyettese, ezt követően alelnöke volt a Hazafias Népfront megyei szervezetének. Mivel közismerten Nagy Imre reformpolitikáját támogatta, egy idő után eltávolították hivatalából. Ezután lett a Kapuvár melletti Kistölgyfai Állami Gazdaság igazgatója, ekkor szerezte meg diplomáját a Soproni Erdészeti Akadémián. „Száműzetése” idején a külvilággal való érintkezést budapesti parlamenti útjai és a győri írócsoporttal meglévő kapcsolata biztosította.

1956. október 23-án végül eljött a sztálinista diktatúra elleni felkelés, a forradalom és szabadságharc kezdete. Mikor Szigethy tudomást szerzett a népfelkelésről, úgy gondolta, hogy a drámai napokban Győrött a helye. Az október 26-án megalakult győri Ideiglenes Nemzeti Tanács elnökévé választotta csakúgy, mint a győri székhelyű Dunántúli Nemzeti Tanács.

Az orosz megszállás első óráiban jelent meg az általa kezdeményezett új független lap, a Hazánk. A lap elnevezésében a reformkorban dr. Kovács Pál által szerkesztett újság nevét választotta, vállalva annak forradalmi szellemét.

Szigethy Attila kezdettől fogva a békés megoldás híve volt. Mikor tudomást szerzett a mosonmagyaróvári sortűzről, Földes Gábort és Tihanyi Árpádot küldte a városba a további vérontás megakadályozása érdekében. Október 28-án ultimátumot intézett Nagy Imréhez, amelyben követelte az ÁVH felosztását és a szovjet csapatok kivonását.

Kádár János a politikai stabilizáció érdekében mások mellett Szigethyt is próbálta a saját oldalára állítani. Először kormánymegbízotti munkát, majd földművelésügyi miniszterséget ajánlott fel neki, azonban az erkölcsi tartását mindvégig megőrző politikus következetesen elutasította a kollaborálást. Ezt követően megindultak az ellene intézett támadások. 1957. május 3-án letartóztatták, megfosztották képviselői mandátumától, és eljárás indult ellene a forradalomban betöltött szerepe miatt.

Mivel az első koncepciós perek addigra már lezárultak, tudván, mi vár rá, kétszer is öngyilkosságot kísérelt meg. Először a győri fogdában felvágta az ereit szemüvege törött darabjaival, de megmentették. A kórházban kiugrott az ablakból, összetörte magát, de ezt is túlélte. Mikor másodjára is kivetette magát, 1957. augusztus 12-én, kísérlete már végzetes volt, és szörnyethalt.

Tetemét a sopronkőhidai rabtemetőben rejtette el a megtorló hatalom. Az itt nyugvó kilenc ’56-os mártír holttestét – köztük Szigethy Attiláét – 1990 őszén kutatták fel és exhumálták a győri Xántus János Múzeum régészei. Hamvait 1991. március 21-én helyezték örök nyugalomra szülővárosában, Kaposváron.

A folyóirat a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Helyismereti Gyűjteményéből származik, a Kisalföld 1991. október 24-i lapszáma megtekinthető a győri könyvtárban.

Légrádi Szilvia
Fotók: Szabó Béla

Felhasznált irodalom:
In memoriam Szigethy Attila: Szigethy Attila emlékére / [írta Kiss György et. al.]
Győri képeskönyv / Orbánné Horváth Márta, Galambos Krisztina, Szabó Béla
Kisalföld, 1991. 10. 24. p. 1., 2.