''Egy adott problémát a jövőbe helyezve eltávolít a jelen valóságától''

Szilvási Krisztián interjúja Markovics Botonddal

markovics-botond

Bionauták című sci-fi kötetével érkezik a 25. Győri Könyvszalonra Markovics Botond, akivel többek között a tudományos fantasztikum mibenlétéről, a történetmesélés túlélőmechanizmusáról és a fogyasztói attitűdről beszélgettünk, miközben szóba került a „tömeges” időutazás teóriája csakúgy, mint a szöveggel való kísérletezés.

Elsőre talán úgy tűnhet, a sci-fi összességében marginális terület, amely erősen a képzelet síkjához tartozik, ma azonban már tényleg az élet összes aspektusában itt él velünk. Önnél hol és hogyan kezdődött ez az érdeklődés, szenvedély? Egyáltalán mi a sci-fi? Jövőre vonatkoztatott teóriák, előbb-utóbb megvalósuló prognózisok, a civilizáció lehetséges alternatívái? Esetleg valami teljesen más?

Engem viszonylag korán, hatévesen varázsolt el a science fiction, elsősorban a Star Wars-filmtrilógia révén, amely éppen akkor futott idehaza a mozikban, és remek elegye volt a klasszikus hőseposznak, a mágikus misztikumnak, a futurisztikus, technokrata jövőnek, na meg az eszképista egzotikumnak, gondolok itt a különleges idegen lényekre, bolygókra, robotokra. Emiatt aztán egészen korán, nyolcéves koromtól elkezdtem felnőtt sci-fi könyveket olvasni, Asimovot, Nemerét vagy a Dűnét (ezt már azért inkább tizenhárom évesen), és mivel kiskoromtól egészen nagy volt a fantáziám, már nyolcévesen elkezdtem én is történeteket kitalálni és megírni. Pár évtizeddel később itt vagyok, nem is tudom, hány science fiction regénnyel a hátam mögött.

Hogy mi is a science fiction, arra végtelen sok definíció létezik, de mivel ez egy nehezen körülhatárolható zsáner, ezért számos módon meg lehet közelíteni. Én azt szoktam mondani, hogy a science fiction az irodalomnak egy olyan területe, amely abból az egyszerű kérdésből indul ki, hogy „Mi lenne, ha…?”. Mi lenne, ha eljuthatnánk más csillagrendszerekbe? Ha találkoznánk más idegen civilizációkkal? Ha terraformálnánk a Marsot? És ezekre a kérdésekre igyekszik tudományos alapokon nyugvó válaszokat adni irodalmi keretek, történetek formájában.

Ön nappal „földhözragadt” közgazdász, éjjel a valóságtól elszakadó jövőbe látó (akár főnévi értelemben). Nincsen feloldhatatlan ambivalencia a két oldal között? Vagy éppen egyiknek a másik az igazi alapja? A matematikai gondolkodás mennyire hat a sci-fi határok elutasítását (elő)feltételező gondolkodásmódjára?

Szerintem a science fiction esetén ez a fajta reál és humán területek iránti, párhuzamos érdeklődés egészen hasznos tud lenni. Ha az egyik nincs meg, elképzelhető, hogy a végeredmény túl száraz, túl mérnöki lesz. Ha pedig a másik nincs meg, akkor esetleg kevésbé működőképes vagy tudományosan megalapozatlan lehet. De hangsúlyozom, itt érdeklődésről beszélek, nem végzettségekről, meg ezt igazoló okmányokról. A közgazdász szakmához is kötődő rendszerszemléletű gondolkodásom sokat segít a kitalált világok logikussá tételében, abban, hogy el tudjam hitetni az olvasóval: ez a jövőkép, kitalált gazdasági/társadalmi modell működhet. Például Az időutazás napja című regényemben abból a feltételezésből indultam ki, hogy mi lenne, ha lehetséges lenne az időutazás?

Maga a technológia természetéből (időben is terjed, múltba is visszavihető) nekem logikusan következett a gondolat, hogy ha létezne időutazás, akkor nem csak egy ember utazgatna, hanem mindenki. Ugyanis ezt a technológiát nem lehet az időben eltitkolni: ha pedig bármikor a jövő bármely pontján nyilvánossá válik, akkor bárhol a múltban és a jövőben is szintén nyilvánosan hozzáférhető lehet (hiszen az idő itt nem korlát), innentől gyakorlatilag bárki használhatja. Szóval nincs olyan, hogy jön egy időutazó, mert ha egy érkezhet, akkor bárki, bármikor, bárhonnan megjelenhet. És pont ezt a káoszt akartam megragadni. Ezért is kezdődik úgy a regény, hogy megjelenik 200 milliárd időutazó a Földön. Aztán mindennek megpróbáltam a gazdasági, társadalmi következményeit modellezni a regény során, hogy mi történik, ha a legfejlettebb technológiák egyszerre jutnak el minden időpillanatba, milyen brutális sokkot okoznának, és az időparadoxonok milyen kaotikus láncolatát eredményezhetik.

Ha a „jövőben” beszélünk a jelenbeli társadalmi kérdésekről, akkor segít ez az elvonatkoztatás jobban átlátni, megérteni a problémákat? Végtére minden irodalmi műfaj ezt teszi, a jelen realista történetei csakúgy, mint a múltban játszódó történelmi regények. A sci-fi miért lehet jobb talaj, háttér ehhez, mint a többi?

A történetmesélés az emberiség egyik legfontosabb túlélőmechanizmusa volt. Egyrészt ez a tapasztalatátadás egy hatékony formája: gondoljunk csak arra, amikor az ősemberek otthon elmesélték az aktuális mamutvadászat tanulságait. Ezen kívül van egy nagyon érdekes neurológiai hatása is a történeteknek, ugyanis az agy nem tesz különbséget kémiai reakciók tekintetében a valóság és a fikció között, és egy történet többé-kevésbé ugyanolyan neurokémiai reakciót vált ki, mintha átéltük volna.

És miért érdekes ezen belül is a sci-fi? Egyrészt azáltal, hogy egy adott problémát, történetet a jövőbe helyez, eltávolítja a jelen valóságától. Például a legtöbb disztópia is science fiction (1984, Szép új világ, A szolgálólány meséje), ezáltal könnyebben befogadható, felismerhető a nyomasztó jövőkép, a totális elnyomás mechanizmusa. Másrészt ezek a jövőbe helyezett történetek egyfajta szellemi homokozóként is funkcionálnak: különféle lehetséges jövőforgatókönyveket alkotunk, veszélyek és lehetőségek következményeit gondoljuk végig történeteken keresztül. A mesterséges intelligenciák kapcsán ezernyi történet miatt tudjuk, hogy lehetnek veszélyesek, lehetnek az emberi utópia megteremtői, együttműködő segítők, ellenségek. Hogy ezek közül melyik válik valóra, abban az emberi döntéseknek is nagyon nagy felelőssége van. Harmadrészt pedig a science fiction történetek segítik a földhözragadt világképünk, világlátásunk tágítását, hogy értsük, mennyire hatalmas tér vesz körül bennünket, és mennyire apró pontocskák vagyunk, és mennyi lehetőség rejtőzhet a Földön túl.

A Bionauták jellemzőit tekintve egyértelműen a weird fikció zsánerébe tartozik, ahol a történet súlyos etikai kérdései mellett nem mehetünk el szó nélkül. Mi az ön álláspontja jelenünk fogyasztói társadalmának attitűdjével kapcsolatban?

A Bionauták kiindulópontja az, hogy a Földtől 8,5 fényévnyire felfedeznek egy kisbolygót, amiről kiderül, hogy a legfelső kőzetréteg alatt egy gigantikus élőlény rejtőzik, amelyet karneusznak neveznek (latinul kb. húsból való), ami nem reagál, tetszhalottnak tűnik. És az emberiség elkezd húst bányászni belőle, mert a húsa finom, egyéb részeiből pedig kozmetikai és gyógyszeripari termékek gyárthatók. Az etikai kérdéseket pedig a földi bíróságok némi céges ráhatás segítségével a szőnyeg alá söprik. Ez szerintem egészen pontosan leképezi a mai világ működését. Amit meg lehet enni, fel lehet dolgozni, el lehet adni, annál ezt meg is tesszük mi, emberek, és nekem nagyon izgalmas gondolat volt, hogy ezt megtesszük egy óriási idegen lénnyel is.

Azt hihetnénk ez alapján, hogy akkor erről szól a történet, de nem. Engem ezenfelül az is érdekelt, hogy jó, de mi ez a lény, ezért a regény főszereplői elindulnak a testébe, és megpróbálják belül megérteni. Mert hát maga az ötlet, hogy a felfedezés nem egy másik bolygón történik, hanem egy idegen entitás testében, engem nagyon magával ragadott. És el is engedtem a fantáziámat, szóval rengeteg nagyon furcsa lénnyel, idegen szervvel találkozhatunk olvasás közben. És amit a szereplők végül a hús mélyén találnak, arra pedig senki sem számít, és hirtelen egészen más kérdések lesznek fontosak, amelyek az egész emberiség világfelfogását, fogyasztói attitűdjét is átértelmezik. Mert mi van, ha nem csak mi gondolkodunk úgy, hogy amit lehet, azt feldolgozzuk?

Regényeiben mindig kiemelten fontosak a karakterek. Van úgy, hogy a történetet alakítja a korábban megszületett szereplőkhöz? A Bionauták esetében milyen volt a viszony köztük, melyik feltételezte erőteljesebben a másikat?

A történet és a karakterek mindig szoros fúzióban alakulnak ki bennem, és regénye válogatja, hogy melyik formálja jobban a másikat. A Bionautáknál volt egy korai verziója a regénynek, amit végül teljesen ki kellett dobnom, mert elkövettem azt a hibát, hogy a szereplőim ki akartak menekülni a karneuszból. Aztán rájöttem, hogy ez ellentétes azzal, amit én és az olvasó is szeretne a történettől. Ezért újragondoltam a szereplőket, és végre olyan személyiségük született, akik valóban meg akarták érteni a karneuszt. Az egyikük Yis Venter, a húsbányászatot végző vállalat vezetőjének idealista fia, aki kalandot keres a lényhez utazva, aminek részben megfizeti az árát egy kemény felnövéstörténet során. A másik fő szereplő Julia Pollard, egy egykori űrfelfedező, aki megjárta a távoli csillagokat, de végül a karneusz maradt a legnagyobb felfedezése, ezért visszatér ide, és titokban expedíciókat szervez, mert megszállottan meg akarja érteni ezt az élőlényt. Ezek pedig már azok a megfelelő motivációkkal rendelkező szereplők voltak, akik természetes módon vitték előre az eseményeket.

Egy interjúban elmondta, hogy mostanában egyre jobban szeret kísérletezni a szöveggel, ez pedig fokozottan megjelenik a Bionautákban is. Az efféle széles értelemben vett írástechnikai „nyelvi játékok” mennyi többletet tudnak adni egy történetnek akár dimenzionális mélységben, akár az olvasói azonosulás, „szórakoztatás” tekintetében?

Fogalmam sincs, hogy mennyi többletet adnak, ha adnak, én ezekben egyszerűen csak kiélem a kreativitásomat és újszerűség iránti vágyamat. A hagyományos szövegtől eltérés (pl. a Bionautákban az egyik szereplő narrációja elkezd szétesni, a második kötetben – Bionauták a végtelenben – pedig egy másik szereplő narrációja, mondjuk úgy, kettészakad) izgalmas, de kockázatos játék, mert az ilyen kísérletezés könnyen átlépheti azt a határt, amelyen túl a szöveg nehezebben befogadható, azt pedig nem minden olvasó szereti. Én azonban az egyediséget keresem, így mindig előjön valami hasonló játék a szöveggel, ha más nem, fejezetek előtti szövegrészek, regényrészletek, miniesszék, amelyek a világot árnyalják.

„A folytatások kérdése számomra egyébként mindig kényes téma. Őszintén szólva nincs olyan könyvem, amelynek a befejezése után ne jutott volna eszembe egy lehetséges folytatás” – nyilatkozta. Alig egy-két hete jelent meg az imént említett Bionauták a végtelenben, a történet második kötete. Mennyiben más ez, mint az első rész?

No, igen, a folytatások. Az utóbbi időben főként önálló regényeket írtam (Felfalt kozmosz, Eldobható testek, Xeno), de időnként nekiugrom olyan történeteknek, amelyek több kötetet igényelnek, mert nem lehet azokat egyetlen regényben elmesélni. Én azt szoktam nézni, hogy mi a történet íve, mi a drámai kérdés, amire az adott regény épül. A Bionauták azt a kérdést teszi fel, hogy mi a karneusz, és a szereplők a végére erre megkapják a választ, a megértést.

A Bionauták a végtelenben ugyan közvetlen folytatás, de egy egészen más drámai kérdésre épül: mit kezdünk az első regényben történtek következményeivel, amelyek az egész Földet fenyegetik, és a szereplők milyen személyes árat fizetnek mindezért. Ez másfajta, talán kicsit nagyobb ívű történet is, amely azonban az első résszel együtt mégis kerek egészet alkot. Valójában akkor biztos, hogy többkötetes történetet írok, ha ezt már az első pillanatban el tudom dönteni, és látom az elejétől az egyes regények és a teljes történet külön cselekményívét.


Markovics Botond Bionauták című kötetének bemutatójára 2026. november 8-án, vasárnap, 14 órakor kerül sor a 25. Győri Könyvszalonon, a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán, a szerzővel Kovács Krisztián beszélget majd.

Szilvási Krisztián
Fotó: Markovics Botond

2026.10.16