Majoros Sándor: Rézeleje

„Úgy vagyok vajdasági, hogy megrekedtem a múltban” – vallja magáról a Délvidékről származó Majoros Sándor. A Magyar Művészeti Akadémia Könyv Nívódíjjal elismert regényének színtere is egy meg nem nevezett bácskai falu, a felelevenített múlt pedig a második világégés utáni három dekád. A történet központi motívuma a helybéli pálinkafőző és a rézeleje szimbóluma, amely az emberi sors méreg és orvosság kettősségét sűríti magába. De hogy mi is az a rézeleje? A pálinkafőzéskor – amely a huszadik század közepén olyan szerzett jog volt arrafelé, amit nem lehetett elidegeníteni a lakosságtól – a lepárlás következtében keletkezik, egy zöldes színű, réz szagú, mérgező folyadék, megsemmisítésre kerülő melléktermék.

Így hát a pálinkafőző hihetetlenül valóságos központja a regénynek, melynek minden oldala az élet legfontosabb értékgazdag és értékvesztett tartományába kalauzol, felszínre hozva az emberi lét harmonikus és szélsőséges szépségeit. Istenhit és babona, család és viszály, kocsma és templom, szeretet és kegyetlenség, barátság és árulás, szenvedés és játékosság, zene és csönd hatja át a Majoros Sándortól megszokott szarkazmussal ábrázolt főhősök sorsát. A szereplők egyszerre misztikus különösséggel és földhözragadt egyszerűséggel élik egyszeri és megismételhetetlen életüket, botladoznak a szerelem útvesztőiben, a politika mindenkori ármányai közepette.

A regény tulajdonképpen 30 évig érlelődött Majoros Sándor kezében, 1994-ben kezdte el írni, aztán félretette. Egyfajta „aranykornak” tartja ezt az időszakot, amikor a második világháború után elkezdődött a konszolidáció, amely aztán mindenki várakozása ellenére egyszer csak véget ért, hogy átadja a helyét a válságoknak, a társadalmi elidegenedésnek. A történet tele van humorral, hiszen ennek az időszaknak van valamilyen „bizarr vidámsága”, ezt az „abnormalitást” pedig csakis a komikummal lehetett túlélni. A kritikák továbbá elismerik a Rézeleje egyedi, ízes nyelvi leleményét, a remekül kidolgozott kelet-közép-európai sorsábrázolását, valamint a rögvalóság és a mágikus realizmus sajátos ötvözetét.

Majoros Sándor a vajdasági Bácskossuthfalván (Ómoravicán) született 1956-ban. Eredeti szakmáját tekintve elektrotechnikus, 1976 és 1991 között szülővárosában dolgozott ebben a munkakörben. A délszláv háború idején, 1991-ben költözött át Budapestre, azóta Magyarországon él. Volt kultúrházi gondnok, a Magyar Napló folyóirat rovatszerkesztője (1995–1998), később újságíróként, majd webes szerkesztéssel foglalkozó köztisztviselőként dolgozott. Írói munkássága mellett digitális irodalmi orgánumok alapítója és működtetője.

Bár kezdetben elbeszélésekkel, novellákkal hívta fel magára a figyelmet (7Nap, Üzenet, Magyar Szó, HÍD, Új Symposion), regényíróként is jelentős életművet hozott létre. Történeteinek alapélménye a kelet-közép-európai létélmény, ahol a megszokott, otthonos valóság bármelyik pillanatban darabjaira hullhat és pusztítóan ellenségessé válhat. Ismertebb novelláskötetei közé tartozik az Emberrel esik meg (2007), Az ellenség földje (2017), valamint a Rejtőzködő határok (2021).

Egyik legfontosabb regénye a délszláv háború tragédiáját feldolgozó Meghalni Vukovárnál (2003). Munkáit mágikus, játékos szemléletmód jellemzi, időnként szatirikus és humoros elemekkel, írásai során ritkán alkalmazta a Benjamin Babbler és Rahim Bërisha írói álneveket is. Műveiben gyakran jelennek meg a délvidéki (bácskai) motívumok, az emberi sorsok törékenysége, valamint a finom, játékos vagy éppen fekete humor. Munkásságát a szakma és a közönség számos rangos elismeréssel jutalmazta, a legfontosabbak közé tartozik a József Attila- (2004), az Artisjus- (2008), a Márai Sándor-díj (2011), továbbá 2018-ban Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült.

Majoros Sándor Rézeleje című kötete kölcsönözhető a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményéből.

Szilvási Krisztián

Forrás: magyarnaplo.hu, Wikipédia, kultura.hu, artisjus.hu, orszagut.com, gyoriszalon.hu