Világnézet fodrásztükörből

Kevesen tudják róla, hogy éveinek több mint a felét, negyvenkettőt sok ezer kilométerre innen, Ausztráliában élte meg. Mint ahogy azt sem veri nagydobra, hogy mára élete legfontosabb sarokpontja a szeretet és a segítőkészség. Ahogy ő mondja: „Mi a szeretni és szeretve lenni táborhoz tartozunk. A híres színésznő, Audrey Hepburn szavait idézve: Ahogy öregszünk, egyre jobban felismerjük, hogy azért van két kezünk, hogy az egyikkel magunkat segítsük, a másikkal pedig másokat! A fenti mondatot mottóként használva éljük mindennapjainkat, és az anyagi körülményekhez képest ott és úgy nyújtunk segítő kezet, ahol a szükség megkívánja. Legyen az Balla Icának, a Győri Nemzeti Színház primadonnájának a síremléke, menekült ukrán gyerekek, az ötéves stem cell, azaz őssejtterápiára váró kislány, Véda, a kivéreztetett Iványi Gábor egyháza, vagy csak éppen egy jó szóra és a napi betevőjére váró hajléktalan a Lidl előtt.

Tíz éve költöztünk vissza Magyarországra, és építettük ezt a kényelmes otthont, ahol békés mindennapjaimat, a napi tizenöt–húsz hajvágás helyett a kert bokrainak és pázsitjának fazonra vágása tölti be. Amíg feleségem a finom sütik készítése mellett, szeretett akvarell festői hobbijának élhet, s ha még marad idő, kirándulunk, látogatunk. Emellett érdekel a sport, követem az Audi ETO kézilabdásait, annál inkább is, mert ifjú koromban magam is kézilabdáztam. A nagyközség történéseit alig ismerem, de ez nem csoda, mert én is kívülről érkeztem, csakúgy, mint megannyi győri, akiket velem együtt „gyüttmentnek” tartanak a helybeliek. Erre pedig van elfogadható magyarázat: az infrastruktúra már nem bírja a további ingatlanok építését. Nincs ezzel gond, végül is befogadtak, örülök annak, hogy a hetvenkilencedik évemben, jó egészségi állapotomban legfeljebb csak a kéményseprő által emlegetett korom a probléma…”

Majd nyíltan és őszintén beszél a múltjáról: „Hú, de régen is volt! A második világháború után fejlődésnek induló bányászvárosban, a gyenge lignitet adó Várpalotán, az Inotai Hőerőmű és a kénes füstöt okádó Péti Nitrogénművek egészségtelen környezetében, szerény családi körülmények között nőttem fel: hokedli, lavór, vizes vödör, sparhelt, süvítő széllel ventilált udvari budi formálták egyéniségemet. Tanulásról csak álmodoztam, mert az én helyem már tizenkét éves koromtól elő volt melegítve a következő ötvenöt évre, a fodrászat csodálatos világába. Hivatásom kezdetén – még az akkori kisipari szövetkezeti rendszerben –, kemény és odaadó munkám eredményeként számos hazai és nemzetközi versenyen eredményesen képviseltem a magyar fodrászipar színeit, 1975-ben elnyertem az év legjobb vidéki fodrásza címet.

Magánéletem nem túl szerencsés alakulása és a versenyek adta lehetőségekkel előttem kinyílt világ arra ösztökélt, hogy az 1976-os bécsi fodrász Európa-bajnokság alkalmával ne térjek vissza Magyarországra. 1976 decemberében a mínusz tizennyolc fokos Európából érkeztem a negyvenkét fokos Sydneybe, Ausztráliába.

Miért oda? Ott élő, akkori barátom meggyőzésére és segítségével, ő már 1956-ban távozott. Kontinensnyi méretű országot választottam, a huszonnyolcezer magyar emigráns egyikeként, kiszolgáltatva egy teljesen más világ életformájának. A beilleszkedés a vártnál könnyebben ment. Napsugár, tengerpart, sör, sportban a krikett, a nyári karácsony a jellemző, de segítőkész, barátságos emberek lakják a világnak azt a felét. Ahol a huszonhétmillió lakosból huszonhat és fél millió a világ valamelyik sarkából érkező emigráns. Ott nincs háromméteres kerítés a határon. Igaz, határ sincs, vagyis csak az óceán, és a legközelebbi szomszéd háromezer kilométerre van. Képzett fodrászra az ottani szalonokban is szükség van, így a szakmámban hamarosan újra nevet szereztem, és már 1980-ban megnyitottam első szalonomat, az Andrew’s Hairstyle-t. Tagja voltam az ausztrál mesterfodrász szövetség zsűri bizottságának. Nyolc év Sydneyben, öt szalon megnyitása és a magánélet ismételt kudarca segített hozzá, hogy a fővárosban, Canberrában találjak rá a valódi otthonomra. Ekkor hoztam ki az első házasságomból született, két felnőtt gyermekemet. Csendes, európai szemmel kisvárosi jellegű az ausztrál főváros, ott találkoztam a két gyermekével megözvegyült Ilivel, és ahogy az kiderült, még negyvennyolc évesen is van szerelem első látásra. 1998-ban kötött házasságunk napjainkban is a kölcsönös szeretet és megértés köteléke. Húsz évvel ezelőtt nyugdíjba mentem, és már addigra nagyapai örömökben is részem lehetett.

Jogos a kérdés, vajon miért is motoszkált a fejemben a visszatérés gondolata? Nem vagyok kalandor, honvágyam se volt. Azóta sincs rá tökéletes válaszom. Ha eleinte megkérdezték, hogy mi szél hozott vissza, nem volt válaszom. Tíz év elteltével az „új” óhazában, most már van: bizonyára már elfelejtettem, hogy annak idején miért is mentem el! Mi más itthon, mint 1976 előtt? A rendszerváltás az országot megváltoztatta, de az emberek, a „mi, magyarok” attitűdjei és a „jól van az úgy, majd megoldjuk okosban, uram”-gondolkodásmód maradtak a régiben. Hibátlan társadalom nincs, ahhoz egyforma gondolkodású emberek kellenének. Ausztrália sem az, pedig a világ ötödik legélhetőbb országa. Az áprilisi földindulást követően nálunk talán túl nagy az elvárás egy jobb világra, de évtizedek mulasztásait csak évtizedek alatt lehet helyreállítani.

2024-ben, saját kiadásban megjelent életrajzi könyvemben az alábbi sorok olvashatók: Az őrült sebességgel az erkölcsi és gazdasági csőd felé robogó világ és szülőhazám, városom múltjáról, jelenéről alkotott véleményem bizonyára sokakkal nem egyező, de számomra szomorúan, ironikusan és brutálisan az én igazságomat és szociális érzékenységemet, értékvilágomat tükrözik! És mindezt felelősségem teljes tudatában vállalom!

Azt hiszem, keményen megdolgoztam a mai életszínvonalamért a globalizáció, az okostelefon és a rivalizáló világ jelenlétében. Látom, tapasztalom a kereskedelmi multik hatalmát, a sürgősségi ügyelet kálváriáját, a társadalom rétegei közötti egzisztenciális szakadékot. Azonban személyes tapasztalaton alapuló meggyőződésem, hogy nincs annál felemelőbb érzés, mint szeretetet adni, örömet szerezni és segítő kezet nyújtani a rászorulóknak. Ötvenöt év fodrász munkám szakmai tudása mellett mindig igyekeztem kifejezni az emberek iránti szeretetemet. És úgy gondolom, hogy ha ezek ellenére időm végeztével – ateistaként – a pokolba kerülnék, ott még az ördög is megérdemel egy általam készített jó frizurát.”

Mohay Gábor
Fotók: Selmeczki András