''...ha megállunk, lélegzetet veszünk, és figyelünk is arra a lélegzetre''

Kilenc évvel ezelőtt, szintén a Győri Könyvszalon előtt adott nekünk interjút – éppen elnyerte a Margó-díjat, és talán egyben az országos ismertséget is. Akkor azt mondta, „a népszerűség önmagában véve nagyon kevés, és talán nem is lényeges, általában nem azt tükrözi vissza, amit az emberről, adott esetben az alkotóról tudni érdemes – ha egyáltalán érdemes tudni róla bármit is.” Közel egy évtizeddel később mi leginkább az, amit „érdemes tudni” Szöllősi Mátyásról?

Úgy érzem, hogy sokat fejlődtem ez alatt az időszak alatt, és ha már nekem kell válaszolni az önmagamról szóló kérdésre, akkor azt mondom, hogy jobb íróvá és jobb fotóriporterré váltam. Ehhez hozzátartozik persze az, hogy azóta több kötetem megjelent, illetve számos fotós projektem alakult, fejeződött be, kiállításaim voltak, egyéni és csoportos szintúgy, elismeréseket is kaptam, amelyek fontosak, számos helyen jártam, ami inspirált, rengeteg embert ismertem meg, és sokat dolgoztam, ami talán a legfontosabb abban a tekintetben, hogy eljutottam valahonnan valahová. Így visszatekintve, nagyon izgalmas és intenzív volt ez a kilenc év, sok megrázó és számos örömteli dologgal, eseménnyel, s azt hiszem, az írás és a fotózás mellett, amelyek igazán fontosak nekem, ki kellene emelnem jó néhány embert, akik olyanná tettek, amilyen most vagyok. Mivel azonban nincs tér és idő itt most mindenkit felsorolni, így „csak” Tankó Andreát, a páromat említem meg, akinek tényleg nagyon sokat köszönhetek, általa nemcsak ezeken a területeken fejlődtem, de – legalábbis bízom benne, hogy így van – jobb, megértőbb emberré is váltam. Az emberi kapcsolatok számomra igazán fontosak, s bár manapság egyre nehezebb élő kapcsolatot, intenzív élő kapcsolatot fönntartani, törekszem arra, hogy ne csak az online térben, hanem élőben, személyesen is tudjak szót váltani emberekkel, azt hiszem, hogy ez igazán fontos a munkámban, és úgy általában az életem szempontjából is.

A Fóbia most megjelent második része már a Covid járványhelyzetének mélypontját és annak hosszú távú utóhatásait mutatja be, ahol a fókusz a testi és lelki utazásra, a szerettek elvesztésére és a feldolgozhatatlannak tűnő gyászra helyeződik. Mennyiben tekint úgy erre a 2020–2021-es pandémiára, mint egy olyan mikroszkópra, amely mindezeken túl láthatóvá tette a magyar társadalom vagy a kisközösségek látens fóbiáit?

Így tekintek rá, és többek közt ezért is választottam egy, a Covidhoz nagyon hasonló időszakot, amikor a regény főbb cselekményei zajlódnak. Az amúgy is meglévő fóbiákat, szorongásokat, félelmeket csak még inkább kiélezte a járvány, és azt gondolom, hogy érthetőbbé, kézzelfoghatóbbá is tette, szolgáltatott egy olyan alapot, sajnos mindenki számára, ahol azok is átérezhették, milyen velejéig félni, tartani valami ismeretlentől, akik korábban talán megmosolyogták mások ilyen jellegű érzéseit. A járványhelyzet ezzel együtt persze nagyon nem jó, de bizonyos szempontból valóban nagyítóként működött, és talán ezáltal, bízom ebben, sokan érzékenyebbek lettek, jobban rezonálnak bizonyos kérdésekre, intenzívebben képesek figyelni magukra és másokra is, félelmekre, de az örömökre, az apróságokra is, amelyek lényegesek a mindennapjainkban, a társadalmunkban. Az egész könyvet átjárja a bizonytalanság, de hát a mindennapjainkat is, és ebben nemcsak a járványnak van szerepe, annál sokkal hétköznapibb és pozitívabbnak ítélt dolgoknak is, nem véletlen, hogy a regény egyszerre fejlődés- és családtörténet, hogy igen sok szó esik benne az online kommunikációról, annak hátulütőiről, nem véletlen, hogy egy bűnügy, a korrupció, az elhallgatás, a hazugságok, a megvezetés is fontos szerepet kap, illetve olyan mentális kérdések, azaz állapotok, amelyek akár veszélyesek és kissé furcsák is lehetnek, de amik egyáltalán nem ismeretlenek számunkra, inkább sokszor csak elhallgatottak, letagadott folyamatok, velünk, vagyis bennünk élő dolgok.

A regény szerint a pszichológiai örökség pont olyan erős, mint a genetikai. Meg lehet szakítani a generációkon átívelő traumák láncolatát, vagy a Fóbia szereplői eleve elrendeltetett bukásra, szorongásra vannak ítélve?

Azt gondolom, hogy meg lehet, csak nagyon komoly és sok munkával jár. A felelősségvállalás kérdése igazán lényeges elem a két kötetben, szóval hogy mikor milyen formában képes, egyáltalán képes-e valóban felelősséget vállalni magáért a szereplő, s hogy milyen módon, egyáltalán szükséges-e felelősséget vállalnia mások, s főleg hozzá igen közel állók cselekedetei, tettei miatt. A szembenézés rendkívül fontos, ahogy a kimondás is, a szavaknak valóban hatalmas ereje van, erre nem egyszer rádöbben a szereplő, és neki talán azért is igazán komoly fölismerés ez, mert bizonyos értelemben vákuumban él, egy szűk, és kissé tényleg speciális közegben, ahol nem elsősorban a szavakon van, vagy volt, a hangsúly. Meg kell tanulnia jól, hathatósan kifejezni magát, ez a felismeréshez, és a bevalláshoz és bizonyos tettek bevállalásához, és emellett a beismerés szempontjából is lényeges, és meg kell tanulnia azt is, hogy ne mindig – vagy csak ne olyan gyakran, ahogyan korábban tette – másokat hibáztasson azokért a szörnyű dolgokért, amik vele történtek, mert azokhoz neki is köze van, azok nem mindig mások hibájából vagy merő rosszindulata, hanyagsága miatt történtek, neki is szerepe van abban, sőt neki leginkább, ami vele történik. A Fóbia szereplői nincsenek eleve bukásra ítélve, és az, hogy mi bukás valójában, sokszor csak nézőpont, viszonyítás kérdése, és a nézőpontoknak és a viszonyoknak, a viszonyításoknak nagyon lényeges a szerepe a regényben, már csak az elméleti fizika miatt is, amellyel a főhős foglalkozik.

Ebben a második könyvben a realitás és irrealitás világa teljesen egybemosódik, az olvasó sokszor elveszíti a kapaszkodókat. Szerzőként mennyire volt nehéz egyensúlyozni a szövegben, hogy a bizonytalanság izgalmas maradjon, és ne váljon öncélúvá a koncepció?

Nem kellett sokat töprengenem ezen, mert az első könyv olyan alapot jelentett, ami már szinte biztosította a kereteket, megszabott bizonyos határokat, amikkel egyébként eleve elég óvatosan, körültekintően bánok. Maga a járványhelyzet, az első kötetben megismert családtörténet, vagy annak legalábbis egyes, fölsejlett részletei, az említett bűnügy, az elméleti fizika mind-mind kellő (bizonytalansági) alapot szolgáltattak a folytatáshoz, úgyhogy csak tovább kellett görgetnem ezeket. Természetesen fakadt a nő viselkedése a korábban átéltekből, és tulajdonképpen a többi szereplőé is. Számos alkalommal volt flow-élményem írás közben, miközben mégis képes voltam hideg fejjel, kívülről is szemlélni az eseményeket, és éreztem, hogy egyeseknek, akik ezt olvassák majd, hátborzongató, talán fölháborító lesz, de ezzel semmiféle gond nincs, sőt. Az említett témák, hozzávéve tényleg a gyászfeldolgozást, a tort, és a második könyv végkifejletét, nem könnyű terepek, az életünk meghatározó, de nem kívánt részei, szóval jogos, hogy ha egyesek kiborulnak majd – talán épp a szembenézés nehézsége miatt –, de ha megadják az esélyt, és túljutnak bizonyos fázisokon, ahogyan ez egyébként a szereplővel is történik, akkor az „eredmény” igazán fölszabadító lehet.

Fotóriporterként rengeteg nehéz emberi sorsot, krízishelyzetet látott testközelből. Mennyire épültek be ezek a valós, dokumentarista tapasztalatok a Fóbia nyomasztó, feszült atmoszférájába és a karakterek lélekrajzába?

Bizonyára beépültek, de nem a könyvbe, inkább belém. És aztán belőlem áramlottak át, egy más, átalakított, transzponált formában az írásaimba. Ritka az, hogy direkt módon megírom a fotózás közben átélteket – az útinapló rovatomban mondjuk igen, vagy egy-két tárcanovellában –, inkább az imént említett módon gazdagítják azt, ahogyan a világot látom, és ahogyan arról írok. Természetesen itt is meg kell említenem, hogy hálás vagyok sokaknak, akik megmutattak valamit magukból, lehet, hogy csak egy apróságnak tűnő dolgot, ami aztán mégis hatalmasnak bizonyult, s hogy sokszor úgy tették ezt, hogy nem is sejtették, legtöbbször én sem, mennyire fontos lesz, lehet ez később. Imádok ismeretlen terepeken járni, vadidegenekkel találkozni, és megpróbálni szót érteni velük, szót váltani a hitükről, a félelmeikről, a történeteikről, arról, ami igazán fontos nekik, ami az identitásuk alapja, mert nincs is ennél izgalmasabb és fejlesztőbb, és igen, ebbe sokszor beletartozik az is, hogy szomorú, sokak számára elrettentő dolgokkal, helyzetekkel találkozom, de engem ezek legtöbbször nem rettentenek el, inkább csak még kíváncsibbá, és – remélem – figyelmesebbé, odaadóbbá tesznek.

Lesz további folytatása a Fóbiának? Vagy esetleg újra a versek, illetve a novellák felé helyezi terveiben a fókuszpontot?

Úgy gondolom, hogy a legtöbben, akik majd a második könyv végére érnek, érteni fogják, miért nem szükséges folytatni a Fóbiát. Tisztán látják majd, hogy mi történik meg konkrétan az utolsó részben, vagy akár az utolsó mondatban, s hogy minek is kell következnie ezután. Bízom az olvasókban, és abban, hogy azok, akik fölháborodtak az első kötet végén, értik, s legfőképp érzik majd, hogy nem kell mindent megmagyarázni, és hogy sok mindent akkor értünk meg igazán – és akkor itt gyakorlatilag vissza is csatlakozhatunk a beszélgetés legelső témájához –, ha azt igyekszünk valóban átélni, átérezni, ami eddig történt, ha megállunk, lélegzetet veszünk, és figyelünk is arra a lélegzetre. Ha vizsgálatot, önvizsgálatot tartunk, mert lehet, hogy az visz előre, és nem az, ha tovább haladunk gőzerővel, és még több dolgot habzsolunk befelé. Ez a két kötet leginkább a türelemről szól, annak megtanulásáról, az ahhoz vezető útról. És arról, hogy nem szükséges mindent látnunk, átélnünk, megszereznünk magunknak ahhoz, hogy teljesnek érezhessük magunkat.

Szöllősi Mátyás Fóbia (második könyv) című kötetének bemutatójára 2026. november 6-án, pénteken, 15 órakor kerül sor a 25. Győri Könyvszalonon, a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán, a szerzővel Sütő Csaba András beszélget majd.

Szilvási Krisztián
Fotó: Tankó Andrea