''Az ember hamarabb ér haza fizikailag, mint lelkileg.''

A Könyvszalon nevezetes évfordulóján túl Ön is kerek jubileumot ünnepelhetett nemrég, ráadásul kettőset is: tavaly lett 50 éves, és tavaly múlt 30 éve, hogy megjelent első önálló verseskötete, az Útszéles magány. A győri könyvfesztivál elismerése remek apropó arra, hogy végigtekintsünk irodalmi pályafutásán. Mi (vagy ki) volt a kezdet, az indító motiváció, az inspiráció, a késztetés? Hogyan lett Önből költő?

Tizenegy-tizenkét éves korom körül kezdtem el írogatni, és elsősorban a családi veszteségek lelki feldolgozása sarkallhatott rá, emlékeim szerint az első szövegemet anyai nagyapám halála ösztönözte. Kisebbik nővérem akkoriban volt kamasz, és romantikus novellákban igyekezte kiventilálni magából plátói vagy reménytelen szerelmeit, ezeket a novellákat mindig felolvasta nekem, s azt gondolhattam, ha neki megy az ilyesmi, nekem miért ne sikerülhetne. Ilyen impulzusokra emlékszem, de komollyá tizennégy éves koromban vált a dolog, amikor bekerültem a Stádium műhelyébe Kárpáti Kamilhoz, ahol mindig is forgolódtak pályakezdő fiatal alkotók; itt indult a költői pályám, amelynek első mérföldköve A sivatag kupolája című antológia volt 1994-ben.

Milyen mérföldkövek mentén alakult az irodalmi pályafutása? Történtek-e menet közben olyan „kilengések” – akár külső, akár belső (be)hatásokra –, amelyek új irányokba, új utakra vezették alkotói hozzáállását és beállítottságát?

Kilengések nem jellemezték a pályámat, inkább egyfajta belső küzdelem, főleg az első években, amely az alkotói és a közösségi énem között zajlott: melyik kárára engedjek a másiknak és mikor. Idővel kezdett egyre jobban beszippantani a közösségszervező élet különböző feladatokban, így egyre kevesebb időm maradt az írásra, s ezzel csak úgy tudtam megbékélni, hogy megláttam a másokért, az ügyekért való munkálkodásban is az alkotás lehetőségét; nagyon büszke vagyok például legfiatalabb kulturális ünnepünkre, a magyar széppróza napjára, amelynek elindításában személyesen bábáskodhattam annak idején. Költőként pedig sokat mélyített rajtam egy másfajta küzdelem is, melyet szintén az alkotói énem vívott, szinte a másikkal párhuzamosan, csak ezt a közben fiatalon családapává avanzsált önmagammal, akinek egészen más kötelezettségei támadtak érthető módon, és az élet sokkal racionálisabb területén is helyt kellett állnia – ez nem kevés konfliktust, válságot generált a magánéletemben, amely a szeretteimen sebeket ejtett, a költészetem számára ugyanakkor ihletforrásul szolgált, főleg a bűntudat miatt. De mindennek úgy kellett alakulnia, ahogyan alakult; nemrég adtuk férjhez szemünk fényét, a lányunkat, életem egyik legdrámaibb és egyben legfölemelőbb napja volt.

Irodalmi pályafutásom a Magyar Napló folyóiratnál és könyvkiadóban kezdett kibontakozni Oláh János szárnyai alatt, akinek nagyon sokat köszönhetek. Az ott töltött tíz év alatt tanultam ki a szerkesztői munkát, ismerkedtem meg a kortárs irodalom színe-javával, s értem férfivá. A következő nagy állomás a Magyar Írószövetség megint csak közel évtizednyi embert próbáló időszaka (s ezzel szinte egy időben a Tokaji Írótábor szervezése és egyesületi megújítása) volt, amely sok alkotói energiámat fölemésztette, ugyanakkor meg is edzett, és életre szóló tanulsággal is szolgált, mégpedig azzal, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni, s hogy a közösségi szolgálatért csak nagy ritkán kap az ember köszönetet. Ezt követően szerettem volna kicsit visszavonulni az íróasztalomhoz, de akkoriban indult a Petőfi Kulturális Ügynökség, ahol a Kárpát-medencei Igazgatóságot építgettem maréknyi kollégámmal néhány évig, de sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan terveztem, talán ezért is vállaltam el a megtisztelő helyettes államtitkári felkérést, amelyet azonban csak egy évig bírtam, hamar rájöttem, hogy nem nekem való; jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia kiadóját vezetem. S mindeközben voltam az Előretolt Helyőrség lapcsalád főszerkesztője, vagy kurátor különböző kollégiumokban, ahol pályatársaim és szakmai műhelyek boldogulását igyekeztem segíteni. Napjainkban néhány „jóakaróm” mindezt iparkodik megkérdőjelezni vagy inkább beszennyezni, de az ilyesmihez is már hozzászoktam. Az utóbbi években hiába pörögtek föl kissé az események az életemben, minden munkahelyemen fontos dolgokat tanultam, főleg magamról, de az emberekről s a világról is. Hűséges típus vagyok és már-már önpusztítóan lelkiismeretes, így nem volt nehéz kissé belefáradnom az elmúlt huszonöt évbe.

Megkerülhetetlen téma, hogy 2019-ig (három cikluson keresztül) volt a Magyar Írószövetség elnöke. Ezen időszak alatt mennyit, milyen mértékben változott a szervezet – feladatkörével összhangban tekintett – „pozíciója”, helyzete, „hozzáállása” a magyar irodalomhoz: a változásokhoz, a törekvésekhez, az új trendekhez, kihívásokhoz?

Harmincöt éves voltam, amikor először választottak a nagy múltú szervezet élére, nem kis felelősséggel járt, hiszen addig nem volt ilyen fiatal elnöke. Egyszerre kellett az 1956-os forradalom és az 1989-es rendszerváltás szellemi előkészítésében is nagy szerepet játszó intézmény örökségét átvenni, tovább örökíteni – és olyan reformokat bevezetni, amelyek alkalmasabbá teszik a szövetséget a radikálisan megváltozott világ új kihívásaira. Fő célkitűzésem az volt, hogy láthatóbbá tegyem a szervezetet: lett honlapunk és Facebook-oldalunk, kinyitottuk a Bajza utcai székház kapuit a Múzeumok Éjszakáján, különböző összművészeti programokkal eljártunk fesztiválokra, színházi sorozatot indítottunk Versek szódával címmel, részt vettünk kiemelt emlékévek programjaiban a konferenciáktól az utcai performance-okig. De mindez csapatmunka volt, köszönet akkori kollégáimnak, barátaimnak és azon tagjainknak, akik részt vállaltak ebben a kalandban.

Korábban már kétszer is boncolgattuk Önnel készített interjúinkban a magyar líra jelenlegi helyzetét, tendenciáit, világirodalomhoz illeszkedését, határainkon túlra irányuló hatását. Elmondható valamilyen, akár gyökeres, akár kevésbé észrevehető, de minden bizonnyal messzebbre mutató változás ezen a téren az elmúlt néhány évben?

Interjúnk kereteit szétfeszítené, ha e kérdéskörben most elmerülnénk. A legnagyobb kihívás, hogy ebben az óriási és embertelen online és fizikai forgalomban és zajban, amiben élünk, miképp tud utat törni magának a kortárs líra az emberek szívéig, vagy a digitális bennszülött fiatalok pár másodpercre kalibrált figyelmét magára vonni. Szinte esélytelennek látszik. Mégsem reménytelen a helyzet. Szerintem a zene fog ebben ismét segíteni, mint a kezdet kezdetén – és talán az a belső igény, amely a köröttünk háborgó és ezernyi válsággal küzdő világ ellensúlyaként a lelki béke megtalálására sarkallja majd az embert.

Önt elsősorban költőként ismerjük. A 2024-es Eső előtt hazaérni egyfajta számvetés, „lezárás” (is) volt lírai életművében. Mocorognak-e Önben újabb témák, érzések, benyomások, megtapasztalások, amelyek versbe szólíthatók, versben megszólíthatók?

Az ember hamarabb ér haza, talál vagy épít otthont fizikailag, mint lelkileg. Idő kell ahhoz, hogy az odüsszeuszi kalandok és hányattatás élményét kimossa az idegrendszeréből, és teljes valójával is hazataláljon, belakja otthonát s a lélek ismerős tájait. Engem költőként most ez izgat a leginkább, szülhet-e újabb verseket az állandóság s a hazatalálás öröme. Meggyőződésem, hogy igen, hiszen ez is számos veszteséggel jár, s az sem kevés idő, amíg a megtett út tanulságait feldolgozzuk. A lényeg, hogy az életünket a jelenben is megéljük, ne csupán a múlt és a jövő szorításában.

2025 azért is emlékezetes év volt az életében, mert A Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. Mit jelent önnek ez az elismerés – amely „Magyarország érdekeinek előmozdítása, az egyetemes emberi értékek gyarapítása érdekében példamutató tevékenység folytatásáért érdemelhető ki” – a visszaigazoláson túl? Amit eddig letett a papírra, teljes megelégedéssel tölti el?

Nem. Legalábbis az utóbbi kérdésre felelve. Még sok mindent szeretnék megírni. Ami a kitüntetést illeti, az inkább a közösségszervezőnek szólt. És azért esett jól, mert az itt is felvázolt törekvések elismerésének érzem. 

A verseken túl kikerült már a kezei közül kisregény és két esszékötet is, illetve mindkét korábbi interjúnkban említette nekünk, hogy körvonalazódik a fejében egy novelláskötet. Hogy áll jelenleg ez a terv?

Egyelőre még mindig csak terv sajnos. De fejben már íródik valóban. Míg mások elalvás előtt a bárányokat számolják, hogy álomba ringassák magukat, én ugyanebből a célból ezt a könyvet írom.

A 25. Győri Könyvszalon Alkotói Díjasának, Szentmártoni Jánosnak a Győri Nemzeti Színház Nagyszínpadán, a 2026. november 6-án, pénteken, délelőtt 11 órakor kezdődő ünnepélyes megnyitó keretein belül nyújtják át az elismerést, majd az érdeklődők aznap délután, 18 órakor is találkozhatnak vele a Pódiumszínpadon, ahol Nemes Attila beszélget majd vele.

Szentmártoni Jánossal 2024 októberében itt, 2026 májusában pedig itt beszélgettünk.

Szilvási Krisztián
Fotó: Kocsis Csaba