Manapság fehér holló jelenség, ha valakinek az első munkahelye egyben az utolsó is. Hogy csinálta?

Miközben a negyvenöt év alatt megmaradtam budapesti lakosnak, hetente utazom, néha többször is, ahogy a munkáim jellege megkívánja. És még valami: máshová nem pályáztam, életem egyetlen jelentkezését az akkor győri Kisfaludy Színház igazgatóságára, Pétervári Istvánhoz juttattam el. Már az elnyerte a győriek tetszését, hogy elsőre hozzájuk akartam jönni. Bor József főrendező és Csala Benedek karmester hallgattak meg – megfeleltem. Közalkalmazotti státuszban szerződtem magánénekesnek. Első szerepemet Johann Strauss Cigánybárójában kaptam, mégpedig azzal az érdekességgel, hogy Bor Jóska a három komikus cigányból négyet csinált, én lettem a negyedik Szolnoki Tibor, Sipka László és Pálfai Péter mellett. De már az első évad végén felléphettem operában is, a Rigolettóban alakítottam a bérgyilkos Sparafucilét. Itt jegyzem meg, a hangfekvésem öreg királyok vagy cselszövők alakítására tett a legalkalmasabbá.

A csaknem öt évtized alatt sohasem jutott eszébe elhagyni Győrt?

Eleinte úgy szerződtem, hogy még ezt az új évadot megpróbálom. Később azonban már nem csak a színház élménye tartott itt, mert közben felkértek a konzervatóriumba énektanárnak. A két intézmény nagyon gazdag programot adott, annál is inkább, mivel a színházban az opera mellett az operett, a musical és a próza is érintett. Harminc évvel ezelőtt mindez még úgy bővült, hogy az akkori zenei vezető, Csengery Mária felkért a megüresedő énekmesteri státusz betöltésére. Boldogan vállaltam, mivel a konziban is volt egy tanítványom, az istenáldotta tehetségű Lukács Gyöngyi, aki később Kossuth-díjas énekesként nemzetközileg elismert karriert futott be.

Hogyan felelt meg a „mellékes” feladatoknak?

Ezt már a Cigánybáró eldöntötte, ahol színházi nyelven untermannként kellett feladnom a kollégáknak a poént, és miután ez a képesség nem hiányzott belőlem, így szívesen alkalmaztak vígjátéki és táncos komikusi szerepekre is. Alakítottam Nyegust A víg özvegyben, Fagint az Oliver musicalben. Nagyon kedveltem Spittigue figuráját a Charley nénjében, ez utóbbi alkalmat adott kreativitással kiegészítésre is, a szép emlékű Tóth-Tahi Máté partnereként. Megemlíteném még A denevért, abban Frank fogházigazgató voltam, és fergetegesen komédiázhattunk a Frosch börtönőrt játszó Sipka Lacival. Mindent egybevetve mondhatom, hogy megtiszteltetésnek tekintettem minden drámai vagy vígjátéki feladatot.

„Főműsoridejében” melyik munkákat tartotta a legértékesebbeknek?

Nem érték szerint sorolnék fel néhányat, mindegyik szerep kedves volt a szívemnek. Először talán Biberachot említeném a Bánk bánból, majd a kicsinyes és babonás Sekrestyést Puccini Toscájából, ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy a miskolci változatban is megkaptam a szerepét. De a visszatérő élmény mégis csak Sparafucile, amelyet három különböző rendezésben énekelhettem. Szituációban adta a figura nehézségét, mert jó énektudás mellett szükség volt a bérgyilkos visszafogott kegyetlenségének élethű ábrázolására is.

Az oktatásban, képzésben mely szempontokat tartotta a legfontosabbaknak?

Több mint negyvenöt év tapasztalata erősít meg abban, hogy az opera, operett, musical vagy a népdal éneklésének stílusa is különböző, de mindegyikre a kultúráján keresztül lehet építkezni. Az építkezés nálam a pozitív megerősítést jelenti, azt a folyamatot, amikor az énekes érdemeit, erősségeit tudjuk tovább fejleszteni. A „dalra fakadunk” kifejezés mindenki előtt ismert, az érzelmi állapot kinyilvánítását jelenti öröm vagy bánat esetén, ezért fontos az éneklésben a személyiség. A közönség számára pedig az önfeledt, felszabadult éneklés a legérthetőbb. Engem egyébként a folyamatos tanítás tart gyakorlatban, hangilag frissen, kondícióban, miután nem voltak megterhelő énekesi feladataim. Tréfásan úgy is jelöltem magam, hogy vokális akusztotechnikai és belsőérzésű előadóművészeti menedzser vagyok…

Mennyire tervez előre hetvenkét esztendősen?

Egyelőre jól érzem magam a muzsika csodálatos világában. Annak idején rossz tanulóként is az osztály nótafája voltam, a szüleim örökségén túl pedig olyan képzést kaptam a zenei általános iskolában, amely stílus korlátok nélkül vezetett a zene mélységeibe. Így engem Bachtól kezdve Bernsteinig minden érdekel. A szabadidőmben szívesen játszom dzsesszt, néhány nappal ezelőtt a Győri Nemzeti Színház évadnyitó gáláján például a szünetben zongoráztam, énekeltem régi slágereket, spirituálékat, bluest. Szerencsére a fiam is a helyén van, harminc évesen sokoldalú képzettsége révén keresett informatikus. Ja, és hogy a kép teljes legyen: a mai napig ütőhangszeresként rendszeresen játszom a budapesti Szent István Zenekarban.

Mohay Gábor
Fotó: Hegedűs Bence / 4K média stúdió – Schwimmer János engedélyével

Fotógaléria: Schwimmer János operaénekes, énekmester

Schwimmer János fotói

3 kép