Az irodalom: híd, forrás, gyógyír – konferencia a 25. Győri Könyvszalonon

Konferenciánk előadói egyrészt az egyre népszerűbb irodalomterápia szemszögéből, másrészt az írói és pedagógusi tapasztalatok alapján adnak betekintést, hogyan segíthet az olvasás és írás az életkorból vagy a társadalmi környezetből fakadó krízisek feloldásában. Azzal, hogy a művészet lehetőséget ad kilépni a mindennapi nyelv szabályai alól, segíti az oldottabb önkifejezést. Ezáltal tisztább rálátást nyújt élethelyzeteinkre és belső folyamatainkra.

Megyei hatókörű intézményként országos jelentőségű könyves rendezvényünk keretében szeretnénk hatékonyan reagálni arra a komoly problémára, amelyet a lakosság, és kiemelten a fiatalok mentális állapota jelent. Másrészt szeretnénk rávilágítani, hogy egy nagyon hatékony gyógyító eszköz van a kezünkben.

A distancia elviselhetővé teszi a felismerést és az azonosulást – villáminterjú Molnár Krisztina Ritával

Megosztanál egy-két gondolatot vagy történetet arról, hogy mikor és miért vált számodra fontossá az irodalom?

Amióta megtanultam olvasni, vagyis ötéves korom óta mindennapjaim elengedhetetlen része a szépirodalom olvasása. Talán csak azokon a napokon nem olvastam, melyeken a gyerekeim megszülettek. A versek, a történetek nagyon hamar szinte biológiai szükségletté váltak számomra, mint az evés vagy az alvás. Elsőként verseket, Weöres Sándor és Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Ágh István verseit olvastam, és meséket, regényeket. Nyolcéves korom körül ért az egyik legmeghatározóbb találkozásom, méghozzá Federico García Lorca Két esti hold című kötetével. Elképesztő gravitációval húzott egy ismeretlen, de ellenállhatatlan vidékre. A versek sűrűsége tele volt titokkal, és ez gyönyörűséget jelentett számomra. Nem tudom, milyen lehet olvasás nélkül élni. Néha megpróbálom elképzelni, hogy mondjuk ha Nepálban, a hegyek között születtem volna, vagy egy olyan európai családban, ahol nincsenek otthon könyvek, akkor hogyan látnám a világot és mivel tölteném az életemet. Bizonyos értelemben nagy szabadság lehet, ha semmilyen szellemi hatás nem éri az embert, másfelől rettentő kiszolgáltatottság is az árnyalt gondolkodást észrevétlenül kialakító, a végtelen lelki és élettapasztalatot átadó könyvek nélkül élni.

Hogyan adhat támaszt és inspirációt az olvasás, írás a mindannyiunk életében felmerülő válságokban, próbatételekben?

A szépirodalom alkotásai, ahogy más műalkotások is – festmények, zeneművek, filmek – abban különböznek minden más – családi, baráti, szakemberek által nyújtott – támogatástól, hogy nem direkt módon nyújtanak segítséget vagy vigaszt. Hiszek benne, hogy a legfontosabb erejük éppen az a távolság, ami a művekben megjelenő élethelyzetek, konfliktusok, érzelmi szituációk és a saját problémáink között húzódik. Ez a distancia elviselhetővé teszi a felismerést és az azonosulást. És elviselhetőségének köszönhető, hogy végül – a műben megjelenített valósággal önkéntelenül is kapcsolódva, az azonosulás lehetőségeit észrevétlenül is megtalálva és átélve – közelebb kerüljünk a saját feszítő kérdéseinkhez és dilemmáinkhoz.

Mire számíthat, aki részt vesz a workshopodon?

Az íróműhelyben olyan írásgyakorlatot végzünk majd, amely éppen a fentiek szellemében azt segít átélni, hogyan kerülhetünk közelebb saját magunkhoz, hogyan fedezhetünk fel szinte észrevétlenül és artikulálhatunk valami olyasmit, amit eddig nem tudtunk magunkról, vagy csak nem fogalmaztunk meg úgy, hogy az írást megelőző szemlélődés, a kontempláció és a közös figyelem nem saját lényünkre vagy problémáinkra, hanem valami egész másra irányul. Például egy műalkotásra vagy egy kavicsra.

A hasonlóság–rokonság felfedezése lehetőséget ad az érzések, gondolatok, emberi tartalmak mélyebb megélésére – villáminterjú Juhász Attilával

Megosztanál egy-két gondolatot vagy történetet arról, hogy mikor és miért vált számodra fontossá az irodalom?

Gyermekkoromban a szüleim könyvbizományosok voltak a Graboplast elődjében, vagyis egy terjesztő vállalat alkalmazottjaiként munka után könyveket árusítottak a gyári dolgozóknak. Az első időkben még nem pénzt kaptak a forgalmuk után, hanem könyvekben számolhatták el a jövedelmüket. Mindketten nagyon sokat olvastak, így ez természetes is volt a számukra. Ebből adódott, hogy minden ajándékozási alkalomnál első ötlet volt a könyv. Nem csoda, hogy én is mielőbb olvasni akartam, és már óvodás koromban ment a folyamatos olvasás, volt, hogy a csendes pihenőben én olvashattam mesét a többieknek. Volt érzékem a versek hangzásvilágához is, úgyhogy rímjátékok, ritmusok és szójátékok is részei voltak gyerekkori játékaimnak. Karl May és Rejtő Jenő könyvei kiskamasz koromban megerősítették a rendszeres olvasás iráni motivációmat, nagyon szerettem beleélni magam a figurák szerepébe, és örültem az izgalmas, humoros fordulatoknak, stílusfogásoknak. Aztán persze jött az írással való próbálkozás is, szinte magától, ennyi fontos irodalmi élmény után. Ez már a középiskolás időszakhoz kötődik, amikor az Európa Zsebkönyvek sorozatában véletlenszerűen, könyves újságok ajánlói segítségével találtam rá olyan szerzőkre, mint a cseh Vladimir Páral, a lengyel Slawomir Mrozek, regényben máig emlékezetes olvasmány a Mesterségem a halál Robert Merle-től, Ambrose Bierce-től A Bagoly-folyó, Iszaak Babeltől a Lovashadsereg, Boris Viantól a Tajtékos napok. Nagyon szerettem A Legyek urát és az Állatfarmot is. Egyetemistaként, magyar szakosként aztán a rengeteg kötelező határozta meg az irányt és a mennyiséget, de ebből az időből mentettem meg magamnak Bohumil Hrabalt, aki máig nagy kedvenc, elsősorban a Túlságosan zajos magány című regénye. Érdekes, hogy itt elsősorban szépprózára hivatkozom, de felnőttként elsősorban verseket olvasok, főleg kortárs magyar szerzőktől. Az író-költői késztetést is versélmények mozdították meg bennem: Juhász Ferenctől A csönd virága, Pilinszky Négysorosa. Ma a legnagyobb rajongója József Attilának vagyok, akiről majd a konferencián is szeretnék beszélni, valamint Weöres és KAF a megunhatatlan kedvenc. Kutatóként pedig Zalán Tibor, Tóth Krisztina és Géczi János inspirál leginkább.

Hogyan adhat támaszt és inspirációt az olvasás, írás a mindannyiunk életében felmerülő válságokban, próbatételekben?

Az olvasás az egyik legtermészetesebb segítő: rengeteg érzés, élmény, gondolat, élethelyzet elevenedik meg a különböző művekben, amelyek „beüthetnek”, megszólíthatnak adott pillanatban, fogékony lelkiállapotban. Ezért fájdalmas, hogy a mai iskolás generációk nem szeretnek olvasni – nem adódnak számukra olyan olvasmányélmények, amelyeket vissza tudnának hívni. Pedig a hasonlóság-rokonság felfedezése lehetőséget adhatna az érzések, gondolatok, emberi tartalmak mélyebb megélésére, emellett fontos többletet és örömöt nyújthatna. Az írás inspiráltsága is elsősorban mintakövetéshez kötődik tapasztalataim szerint. Hivatkoztam a Négysorosra, de hivatkozhatnék a klasszikus haikuköltészetre is – mióta ezeket ismerem, számomra a kevés szavúság jelenti az igazi lírát. Saját verseimre is ez jellemző, nyilván Pilinszkytől már függetlenül. Semmi baj az epigonizmussal, ameddig nem akar többnek látszani – gyakorlásnak, edzésnek kiváló. Véleményem szerint, ha támaszt várunk az írástól, az azért lehet veszélyes, mert mondjuk pszichológust látunk a naplónkban, vagy ahogy a juhász belefújja búját a birka bőrébe, úgy a magánbajainkat adjuk ki a versekben, hátha úgy könnyebb lesz. A japán haiku egyik fontos ismérve, hogy az érdemi inspirációról az érdemi író-költő mielőbb leválik, függetlenedik tőle, a személyes síkról elmozdul, és nem imitál valamit-valakit. Az írásban az igazi támasz szerintem abból fakad, hogy valami még azonosítatlan tudati, érzelmi tartalmat érvényes nyelvi formában tudunk kimondhatóvá, azonosíthatóvá tenni, és ez már azt a Weörestől emlegetett géniuszt szolgálja, aki magára a szerzőre nem kíváncsi – miért is lenne...

Mire számíthat, aki részt vesz a workshopodon?

Tanári és önképzőköri mentori tapasztalataimat szeretném elsősorban megosztani az érdeklődőkkel. Az iskola és a magyartanítás egyik fő küldetése az olvasás megszerettetése, a művek kapcsán, élmények és elemző gondolatok révén az árnyalt és érdemi önkifejezés készségének, élmény- és gondolatcserékben való érdemi részvétel képességének a fejlesztése. Kár lenne az irodalomban mint tantárgyban kizárólag tudásanyagot látni. A műhelymunka során „indukciós szövegek” felhasználásához kötve megkísérelhetjük ezt a fajta élmény- és gondolatcserét, ami reményeim szerint lehetőséget is kínál kollégáknak, érdeklődőknek egyéni továbbfejlesztésre, hasznosításra, figyelmesebb és komplexebb olvasásélmények iránt készség kialakítására.

Juhász Attilával korábban itt beszélgettünk.

Az irodalom: híd, forrás, gyógyír szakmai konferencia programja és regisztráció itt: előadások, workshopok.

Szabados Éva
Fotók: Székelyhidi Zsolt és Szabó Béla