''Az életünk tele van olyan pillanatokkal, amikor akár boldogok is lehetnénk...''

Ha jól tudom, nemrég került nyomdába az új könyved. Mesélnél róla?

Még nem mondhatok múlt időt, de pillanatokon belül nyomdába kerül, a címe: Amikor boldog vagy. Az alcíme sokat sejtet: Sorsok egymás hálójában.

Ha rövid ismertetőt írnék, így szólna: „A harmincas évek elején egy módos, alföldi tanyáról az esküvője napján megszökik a menyasszony. A vármegye legszebb lánya. A húszéves, nemrég végzett zárdanövendéket Pestre szökteti egy családos hírlapíró. A vőlegény és a násznép hiába vár… Innen indul a több szálon futó történet – mondjuk, hogy regény. Ilyen bevezető után joggal várnak könnyűvérű mesét – de ez nem az. A könyv se nem mese, se nem fikció. A szerzőnek ugyanis saját bevallása szerint nincs fantáziája. Írói szimatja viszont van. Így talált rá nem mindennapi, néhol szétfutó, néhol egymás hálójába került sorsokra. Mint súlyos gyöngyöket, ezeket az életeket fűzi – néhol úgy érezni – végtelen lánccá. Hogy végül elmesélje azt is, kik voltak regénybeli hősei valós alakjai.”

Valóban igaz a történet. Egy cikkem kapcsán talált rám a külföldön élő magyar házaspár. Összebarátkoztunk. Az asszony sokat mesélt a családjáról. Az ő édesanyja az a menyasszony, aki megszökött a tanyáról, hogy orvos lehessen. A szerelem is elérte. Különleges, drámai életutat járt be, amelybe még két másik ember sorsa is beleszövődött, akik hozzá tartoztak, és mégsem…

Hogyan leltetek egymásra a fent említett házaspárral?

Mivel ez lesz a regénynek az egyik csattanója, ezt itt és most nem árulnám el. Annyit viszont igen, hogy hihetetlenül sok szál fűződik össze, s szinte minden találkozásra igaz ez az állítás: „Minden csoda, vagy semmi sem az" (A. Einstein). Az olvasó nyomon követhet sorsokat az erdélyi Sóvidéken és egy alföldi tanyán, Madarason. A messzebbre néző székelyföldi cigányfiú és a bátor tanítónő szerelméből született lányuk útját Londonban és Budapesten. S azt is, hogyan pusztítják és váltják meg egymást, homlokegyenest más világokból érkezett emberek.

Mit emelnél ki, mint legfontosabb érték, ami a sorsoknak ezt a színes szőttesét végül a boldogság felé tereli?

A boldogság felé is és még ezerfelé. Legfontosabb érték? Talán a bizalom. Ez mindennek az alapja. Bizalom nélkül nem lehet élni. Bizalommal merni és tenni a dolgunkat őszintén, elfogadón. Ha így teszünk, akkor a legrosszabbnak tűnő helyzet is „kiforogja magát”. Közben szabadjára kell engedni a kíváncsiságodat, de az időt nem szabad sürgetni. Hadd folyjon csak a maga medrében, te pedig állj rá az idő ritmusára. Ne siettesd, akkor nem maradsz le róla. Van egy mondás: az idő pénz... Na, ez egy hatalmas hazugság, félrevisz sok mindent!

Honnan táplálkozik benned a bizalom?

Nem tudom, hogy tanult vagy hozott dolog, hogy bizalommal élek. Talán inkább hozott, már gyerekkoromban is érdeklődő és figyelős kislány voltam. Sokszor mesélem, hogy az író-olvasó találkozókra mindig egy gurulós bőröndben viszem a könyveket. Mivel nagyon nehéz, egyedül nem tudom felcipelni meg levinni a lépcsőkön. Nemrég a Margit hídi HÉV-megálló mély lépcsője előtt álltam. Nem volt senki a környéken, egy járókelő sem, akitől segítséget kérhettem volna. De nem messze állt öt rendőr. Odamentem: Ne haragudjanak, képtelen vagyok egyedül lecipelni a táskám, megkérem, segítsenek… Tizedmásodpercnyi csend, s ekkor az egyik fiatalember elmosolyogja magát és ezt mondja: Szolgálunk és védünk! A mellette álló idősebb, aki egyáltalán nem mosolygott, fogta a bőröndöt, és már vitte is. Lecipelte, megköszöntem, mosolyogva intettek, s látszott, hogy nem csak nekem lett melegség a szívem táján.
Az ilyesmihez bizalom kell. Oda-vissza. Mondhatták volna, asszonyom, mi nem ezért állunk itt. De ez sem bántott volna. Rég tudom, nem érdemes megsértődni, a sértődéssel nem lehet mit kezdeni, ráadásul csak rossz közérzetet ad. Erre nem könyvekből jöttem rá, hanem találkozásokból. Az ősbizalom tulajdonképpen istenhit. És amikor ma reggel felébredtem, elmondtam a napindító imámat, és utána kicsordultak a könnyeim, az életre készülődő következő unokánkra gondoltam, hát hálát adtam mindenért, amim van. A hetvennyolc évért is.
Ma reggel történt az is, hogy felhívott egy régi kedves ismerősöm, egy férfiember valahonnan Göcsejből. Elmesélte, mi van a családjával, mit csinálnak a felnőtt gyerekei, majd egyszer csak azt kérdezte: Mondd csak, te megtaláltad már a lelki békédet? Az igazat válaszoltam: Nem. Még mindig keresem, de mintha kicsit már közelebb kerültem volna hozzá. Ő pedig, erre felelvén, elmesélte Salamon történetét az Ószövetségből. Akinek bölcsességet, nagy gazdagságot és száz feleséget adott az Úr. Mindent, amit csak kért, megkapott. Az élete vége felé járt, amikor így könyörgött: A lelki békémet add meg, Istenem! És az Úr így felelt: Salamon, Salamon, azt neked kell megtalálnod.

A boldogság egyik alapja, hogy milyenek a kapcsolataink. De épp ettől nagyon sokan szenvednek, főként a párkapcsolatokban. Nehéz együtt lenni, úgy, hogy mindkét félnek jó legyen, és nehéz az elválás is. Tapasztalataid alapján mi a hosszú távú kapcsolat titka?

Gyökössy Bandi bácsi, a legendás lelkészpszcihológus mondta: Viseljétek el egymást szeretetben. Viseljétek el egymást – szeretetben. Ez a nagy próba. Itt is nélkülözhetetlen, elöl jár, a bizalom. És még sok minden kell hozzá: elfogadás, beleérző képessség, bocsánatkérés és megbocsátás, figyelem egymás iránt... humor. És azt hiszem, a nagy ajándék: a kegyelem. Csak észre kell venni, amikor elér bennünket.

A férjeddel egy híján ötven évet éltetek együtt. Mesélnél a kezdetekről? Hogyan indult az az általad kalandnak nevezett mély kapcsolat, ami mellett végig kitartottatok?

Egy éve ismertük már egymást, éreztem, hogy tetszem Tibornak (Hegedűs Tibor), de nem jártunk együtt. Egy utcaszínházi csoportban találkoztunk. Hamar kiderült, hogy hasonlókat gondolunk a világról, emberekről, arról, hogy az életben mi a fontos. Hogy példákat is mondjak, mert az ilyen apróságokon keresztül sok minden kiderül a másikról. Például, hogy úgy beszél a pincérrel, ahogy az jó – megalázkodás és fennhéjázás nélkül. Számára nem volt kérdés soha, hogy segítsen bárkinek. Hogy odaforduljon, például egy gyerekhez a kiránduláson, akinek sáros lett a cipője, és segítsen neki lepucolni… Feltűnt, hogy sosem ivott sört a próba előtt, mint a többiek. Mindig halálpontos volt, és mindig betartotta, amit ígért – később, a házasságunk alatt is így volt. Biztonságos és szeretetteli volt mellette az élet, még ha nem is vallott naponta szerelmet.
Ha a bizalom az alapja egy kapcsolatnak, akkor sok minden történhet, mégis meg tud maradni a szeretet. Nem akartam kimondani ezt a szót, mert annyira elcsépelt, de nyilvánvaló, hogy végig ott van. Az utolsó öt évben is, amikor nem tudott szólni, csak feküdt – az is a bizalomról szólt. Életre szóló tanulás volt mindannyiunknak.

Erről is szól Hol vagy? című könyved, amelyben így írsz: „És ha boldog vagyok, tudom, hogy nem akarok elfelejteni nevetni, nem érzem keresztnek, se tehernek, se nyűgnek ezt az utolsó nagy utazásunkat, együtt. Igen, a boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság.” Mit mondanál most ezzel kapcsolatban?

Manapság annyi minden visszaél ezzel a szóval. Reklámokban, plakátokon ígérik: megmondják a tutit, hogy így vagy úgy lehetsz boldog. Mindenféle hangzatos idézetekkel találkozhatsz, s azt hihetnéd, hát itt ez már a boldog világ! Eközben mennyi a boldogtalan ember…! Világszerte. Erről beszélnek a pszichológusok, a pszichiáterek, ezt mutatják a statisztikák, de ezt látod, hallod magad körül a saját környezetedben is. Miközben az életünk tele van olyan pillanatokkal, hogy akár boldogok is lehetnénk...

Azt mondtad, írtad valahol, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”. Mit jelent ez számodra?

Harmincéves korom körül találtam ezt a mondatot egy Pilinszky kötetben. Simone Weil gondolata volt. Később a férjem lett a nagy felfedezője. Ez a mondata már az első pillanatban megállított. És azóta majd minden írásom fölé mottóként odaírom. Ha lassan elmondjuk magunkban, meg is fejtjük: meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Ha belegondolsz – ez egy életprogram. Annyi minden mellett elmegyünk. Nemhogy vágyakozunk rá – észre sem vesszük. Pedig a miénk. Ma reggel a seregnyi őszapó sürgölődése a fenyőn, az őszi napsütés, a társunk jó vagy rosszkedve – mindez az enyém is. És észrevesszük?! Elröppennek az őszapók, megbántjuk a másikat – és észre sem vesszük.

Ez egyfajta jelenlétet is feltételez a mindennapokban. Neked mi segít „benne lenni” az életedben?

Ahogy már említettem, van egy napindító imám, Avilai Szent Teréztől való: „Uram! A reggeli csendben békéért, bölcsességért és erőért imádkozom. A szeretet szemével akarom nézni a világot: türelemmel, megértéssel és kedvesen. Úgy látni gyermekeidet, ahogyan Te látod őket, csak a jót venni észre mindenkiben. Tégy süketté a pletykákra, némává a rosszindulatú beszédre. Hadd legyek olyan készséges és vidám, hogy a közelemben az emberek megérezzék a Te jelenlétedet. Uram, öltöztess engem a Te szépségedbe, hogy egész nap Téged hordozhassalak! Ámen.” Ha legalább valamennyire így tudunk jelen lenni az életünkben, akkor nagy baj nem lehet. A szabadsággal való viszony is valami ilyesmi: akkor vagy szabad, ha derűsen és jókedvvel teszed azt, amit éppen tenned kell.

Az utolsó kérdésem egy nagyon fontos programra vonatkozik, a középiskolásoknak szóló Lázár Ervin vetélkedőre, amelyet a 25. Győri Könyvszalonon rendezünk meg, az író születésének 90. évfordulója alkalmából. Nagyon elfoglalt vagy, mégis jó szívvel elvállaltad a zsűrielnöki feladatot. Miért?

Nagyon sok szép és jó esett meg velem Lázár Ervin közelében. A könyvei voltak az előőrsök. Felnőttként ismertem meg a mesekönyveit is. Hol sírtam rajtuk, hol nevettem. Az egyik személyes történet, hogy a legelső könyvemet neki köszönhetem. Hozzá vittem el a kéziratot, nézze meg, lehet-e belőle valami. Azt kértem, legyen szigorú. Erre ő írt hozzá egy meleg hangú előszót, amelyben ilyen sorok vannak: „…megtudtam, hogy az út nem a Margit híd budai hídfőjétől a pesti hídfőig tart, hanem lélektől-lélekig.”
A másik történet egy filmbemutató után esett meg. Gárdos Péter Ervin három írásából készült filmje, A porcelánbaba bemutatóján voltam sokadmagammal. Utána együtt mentünk hazafelé villamossal, a Bakáts térnél szálltunk le. Éjjel fél egy körül járt az idő, amikor Ervinék Lónyay utcai lakása elé értünk. Elköszöntünk, én a Kálvin tér felé indultam, hogy az aluljáróból – ott voltak telefonok – hívok egy taxit. Lementem az üresen kongó aluljáróba, és egyszer csak jön szembe három megtermett fickó, láthatóan elég jókedvűek. Egyszer csak rám néz az egyik, és azt mondja:
– Mit keres a Nők Lapja éjszaka a Kálvin téren? Honnan keveredett ide?
– Lázár Ervintől – mondom neki.
Erre ő: – A Négyszögletű Kerek Erdőből?
– Igen.
– És Bruckner Szigfrid ott volt? – kérdezte a másik.
– Rajta volt a piros pulóvere? – tódította a harmadik.
Vagy negyedóráig játszottunk így, sorolták a Nagy Zoárdtól Berzsiánig a meseszereplőket. Harminc akárhány éves férfiak voltak, az egyikük büfés, a másikuk valamilyen kereskedő, és mindent tudtak Lázár Ervinből! Csuda volt! Aztán hívtak egy taxit…
Jó hónap múlva, amikor találkoztunk Ervinnel, elmeséltem neki, hogy mi történt. Szépen sorra, ahogy volt. Hallgatta, csillogott a szeme, és a végén azt mondta: Kitaláltad! Mondtam, hogy nincs ennyi fantáziám. Persze, tudta ő jól, hogy igaz volt, de csak mosolygott huncutul, ahogy csak ő tudott.

„A szívünkben van egy gyémánt. Mindenki szívében. És ahogy növünk, öregszünk, rárakódik egy vastag héjazat. Amikor aztán az ember tizennyolc, húsz-, harminc- vagy ötvenévesen – ki mikor – elkezdi keresni önmagát, az Istent, az igazságot – valójában ez mindegy –, akkor elkezdi hántani, hámozni a gyémántjáról a héjakat. Nyilván eljutsz olyan helyekre, ahol jól érzed magad, és ahol jól vagy, ott könnyebben megy a hámozás. De mi van, ha nincs rá lehetőséged, hogy igazán jó helyet keress és változtass az életedben…? (...) Nem lehet halogatni, hogy mikor leszek boldog, mert a boldogság ott van bennünk.” (Schäffer Erzsébet)

Schäffer Erzsébet Amikor boldog vagy című kötetének bemutatójára 2026. november 7-én, szombaton, 16 órakor kerül sor a 25. Győri Könyvszalonon, a Győri Nemzeti Színház Nagyszínpadán, a szerzővel Gárdonyi Eszter fog beszélgetni.

Szabados Éva
Fotó: Schäffer Erzsébet