Másodrendű bábaképzés Győrben

A magyarországi bábaügy első országos rendezése Torkos Jusztusz János, Pozsony város főorvosának nevéhez fűződik. 1745-ben jelent meg gyógyszerészeti árszabványa, a Taxa Pharmaneutica Posoniensis, amit a helytartótanács megbízásából latin, magyar, német és szlovák nyelven szerkesztett. Munkájában az egyes egészségügyi szolgáltatások árának rögzítésén kívül pontos leírást adott a sebészek, gyógyszerészek, fürdősök és bábák feladatköréről. A bábákra vonatkozó instrukciókat hét pontban foglalta össze, mely a szülészeti viszonyok javítását célozta meg, működésüket már hivatalos vizsgához kötötte. A bábák akkor dolgozhattak hivatalosan, ha részt vettek néhány napos gyakorlati oktatáson, és ezt követően tudásukról a vármegye tiszti főorvosa előtt számot adtak. Ők voltak a cédulás bábák.

A főorvos elképzeléseinek megvalósításához a század közepén még hiányoztak az adminisztratív és technikai feltételek. Nem állt rendelkezésre egy jól felépített állami ellenőrző apparátus, jól kiépített, a szülészetben is járatos orvosi, sebészi hálózattal. A szakszerű bábaképzés intézményes háttere sem volt biztosított, hiszen 1770-ig nem volt Magyarországon orvosi kar.

1770-ben Nagyszombaton, majd Kolozsvárott és Nagyszebenben is megkezdődött a bábák egyetemhez kapcsolódó szervezett képzése, azonban ezek az intézmények nem tudtak elegendő bábát képezni. Így a számuk olyan csekély volt, hogy a megyei főorvosok kénytelenek voltak az őket nélkülöző községekben kijelölni egy-egy műveltebb, már szült nőt, és berendelni a háztartásukba, ahol 3 hónapig segítettek a ház körül. Eljártak a főorvossal szülésekhez, az orvos tanítgatta őket a legegyszerűbb tennivalókra, majd 3 hónap elteltével engedélyt (cédulát) kaptak arra, hogy az adott községben okleveles bába letelepedéséig szülést láthassanak el. A szüléseknél legtöbbször a cédulás bábák segítettek a szülő nőknek, de sok helyre még ilyen bábák sem jutottak, csak idősebb, tapasztaltabb asszonyok.

Az 1870-es évekig Magyarországon csak három intézményben képeztek okleveles bábákat. A nők szakmai képzésének ekkoriban még nem volt hagyománya. Nehezítette a helyzetet az is, hogy a falvakban nehezen vagy egyáltalán nem fogadták el az idegen, kívülről jött okleveles bábákat, akik a helyi szokásokat, babonákat nem tartották. Az okleveles bábák így inkább elmentek kisebb-nagyobb városokba, módosabb falvakba, hogy megélhetésüket biztosítsák. Ilyen körülmények között az ország szülészeti viszonyai – különösen ami a kisebb falvakat illeti – csak lassú javulást mutattak. A legelterjedtebb képzési forma sokáig a főorvosi képzés maradt.

1873-ban újabb két bábaképző nyílt, Nagyváradon és Pozsonyban, majd az 1880-as években Tauffer Vilmos szülész, egyetemi tanár kormánybiztossága alatt sorra jöttek létre az országban bábaképzők. Ezek nagy része úgynevezett másodrendű képzést nyújtott, 6–8–12 hetes tanfolyamokon a minimális tananyagot oktatták. A másodrendű képzést szükségmegoldásnak, gyors segítségnek szánták, így a követelményt nem lehetett túl magas szintre tenni. Az intézkedés szakmai körökben heves vitát váltott ki, az okleveles bábaképzők igazgatói, tanárai tiltakoztak. Az álláspontjuk szerint a Tauffer-féle megoldás visszalépést jelentett. A bábaképzés körüli vita évekig tartott, de ez nem akadályozta meg a másodrendű bábaképzők létrejöttét, s hamarosan tömegével jelentek meg a falvakban az úgynevezett másodrendű bábák.

A vita magvát az 1876-ban kiadott „A közegészségügy rendezéséről” szóló XIV. törvénycikk vetette el. A „szülésznői gyakorlat”-tal foglalkozó VII. fejezet 49. paragrafusa mindazoknak, akik már a törvény kihirdetése előtt bábáskodtak, megengedte a gyakorlat folytatását, viszont a képesítés nélküliek számára a következő, 50. paragrafus a „rendes oklevél” megszerzését az alábbi módon szabta meg: „Rendes oklevél megszerzésére azok köteleztetnek, akik valamely egyetem vagy bábaképezdétől 75 kilométert meg nem haladó távolságra laknak, ezen távolságon túl lakók addig, míg elegendő számú bábaképezdék állíttatnak fel az országban, a szülésznői gyakorlatra megkívántató jogosultságot a tiszti főorvosi képesítő okmány által is megszerezhetik.”

Erre az engedményre, a főorvosi képesítő okmánnyal ellátott, úgynevezett cédulás bábák intézményének fenntartására azért volt szükség, hogy a községek eleget tehessenek az 1876-os törvény egy másik rendelkezésének, amely minden 1500 lakosú község kötelességévé tette az okleveles vagy legalább cédulás bába alkalmazását. A pesti és a kolozsvári orvosi kar bábakurzusai, illetve a század elejétől működő nagyszebeni, az 1873-ban megnyitott pozsonyi és nagyváradi bábaképzők a maguk 75 kilométeres, a törvény által megszabott vonzáskörükkel messze nem elégíthették ki az okleveles bábák iránti „keresletet”.

Tauffer Vilmos professzor álláspontja szerint az ország minden vidékének képzett szülésznőkkel való ellátása csak úgy lehetséges, ha továbbra is fennmarad az úgynevezett cédulás bábák megyei főorvosok általi képzése. Az elképzelését folyamatos kritikák érték a szakmán belül, de igyekezett megnyugtatni a vitapartnereit, hogy ő is fő feladatának tekinti a diplomát adó bábaintézmények fejlesztését, illetve az okleveles bábák érvényesülésének biztosítását. A cédulás bábák intézményének fenntartása mellett a következőképpen érvelt: „A katrinczás parasztasszony csak a magához hasonló segítséget fogadja el, azt a katrinczás parasztasszonyt, akihez a nép hozzászokott, kell megtanítanunk arra, hogy megmossa a kezét, arra, hogy leszokjék a babonáról.”

Az okleveles bábák egzisztenciáját féltő pályatársait igyekezett megnyugtatni, hogy a hathetes kurzus kizárólag azon község területére ad működési engedélyt a „cédulás bábának”, amely község őt a tanfolyamra küldte. A Tauffer által ígért „kicsiben kezdés” ellenére sorra indultak meg a másodrendű bábaképzések: 1900-ban Miskolcon, Nyitrán és Eperjesen, 1901-ben Rimaszombatban, 1902-ben Máramarosszigeten és Temesváron, 1903-ban Győrben és Sopronban, 1904-ben Déván és Désen, 1905-ben Marosvásárhelyen és végül 1907-ben Kassán is megindult a képzés.

Győrben a másodrendű bábák képzésére szolgáló tanfolyam létesítésének tárgyában a belügyminiszter 1902-ben Győr vármegyéhez leiratot intézett, amelyben a tanfolyam megvalósításának módjára és a hozzájárulási összeg arányának megállapítására Győr szabad királyi várossal tárgyalást rendelt el.

A 8 hetes tanfolyamot a 20 bábanövendék részére bentlakásos rendszerben képzelték el. A belügyi kormány biztosította a tanfolyamot vezető orvostanár díjazását, illetve a tanításhoz szükséges tanszereket és nyomtatványokat. A belügyminiszter a tanár díjazását egy-egy 8 hetes kurzusért 400 koronában állapította meg. Kikötötte, hogy évente kettőnél kevesebb és háromnál több kurzust nem lehet indítani. A felvehető növendékek számát pedig minimum 15 és maximum 20 főben határozta meg. Az okleveles bábák, akik segítettek a tanfolyamon, havi 40 korona díjazásban részesültek, továbbá minden egyes, a tanfolyamra felvett bábanövendéknek a kéthónapos tanfolyam ideje alatt havonta és tanfolyamonként az ellátásért, fűtésért és a világításért 60 koronát utaltak ki. Annak reményében, hogy a tanfolyamnak minél nagyobb tananyagot biztosítsanak, olyan szülő nőknek, akik megengedték, hogy a szülésnél a tanár, az okleveles bába, valamint a növendékek jelen legyenek, esetenként 8 korona jutalmat adtak.

Győrvármegye hivatalos értesítője, 5. évf. 4. sz. (1903. február 16.):

A növendékek okleveleinek bélyegeit, az összes nyomtatvány költségét a belügyminiszter fedezte, továbbá minden egyes oklevelet nyert bábának díjtalanul bábaeszközöket biztosított. A város feladata volt, hogy gondoskodjon a szülő, gyermekágyas és terhesek számára fenntartott szobákról és a tanteremről. Továbbá biztosítania kellett egy 20 főt befogadó internátust, a növendékek megfelelő ellátását és a bábaeszközök beszerzését.

Az első győri bábaképző tanfolyam oktatójává dr. Bánki Zoltán győri szülész-nőorvost nevezte ki a belügyminiszter.

Petz Aladár: Győr Szabad Királyi Város Szentháromság Közkórházának múltja és jelene, 1749–1928. Győr, 1929. (Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Helyismereti Gyűjtemény):

Dr. Bánki Zoltán 1873. december 12-én született Győrben. A pannonhalmi Szent Benedek-rend Győri Főgimnáziumában végezte középiskolai tanulmányait. Orvosi oklevelét 1897-ben, a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Orvostudományi Karán szerezte, majd 17 hónapig a budapesti I. számú Kórbonctani Intézetben kórbonctani gyakornok volt. Ezután két és fél évig, 1899-től 1901-ig Tauffer professzornál, a II. számú női klinikán dolgozott. 1901-ben Győrben telepedett le mint szülész-nőgyógyász. 1903–1914-ig a győri Szentháromság Közkórházhoz tartozó Bábaképző Intézet oktatója.

Az első világháború alatt főorvosként a pozsonyi helyőrségi kórházban dolgozott, és több hónapig az orosz, olasz, erdélyi harctereken teljesített katonai szolgálatot. A háború utolsó évében a győri katonakórházban gyógyított. Signum Laudis a kardokkal hadi kitüntetésben részesült. 1925-től az Országos Bábaegyesület győri fiókjának titkára volt, 1930-tól az Országos Orvosszövetség győri és győrvidéki fiókjának alelnöke. Érdemei elismeréséül a főispán Győr szabad királyi város tiszteletbeli főorvosának nevezte ki. 1934. március 28-án a győrszigeti izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra.

Az általa vezetett képzés 1903. január 5-én kezdődött, amelyet dr. Petz Lajos főorvos, az intézet vezetője nyitott meg, aki maga is sokat fáradozott azon, hogy a tanfolyam elindulhasson. A jelentkezők száma 20 fő volt, nagyobbrészt Esztergom és Komárom vármegyéből. A tanfolyam 7 vármegyére terjedt ki: Győr, Moson, Sopron, Fehér, Esztergom, Komárom és Veszprém vármegyék 1000-nél kevesebb lakót számláló községei kaptak okleveles másodrendű bábákat a képzést teljesítők közül.

Délelőtt 10-től 12 óráig tartott az elméleti oktatás, a hallgatók gyakorlatot pedig a győri kórházban előforduló szülések alkalmával szerezhettek. Továbbá rendelkezésükre állt egy posztó és egy gumibáb, melyen szintén gyakorolhattak. A tanfolyam első vizsgáját 1903. március 1-jén tartották, amelyen a növendékek nagyon szép eredményeket értek el – számolt be róla a helyi sajtó.

Győri Friss Újság, 3. évf. 61. sz. (1903. március 2.):

1903-ban magas részvételi arányban három tanfolyamot indítottak el. A következő évben a minimálisan felvehető 15 fővel kezdték meg a kurzust. 1903 és 1907 között a győri bábatanfolyamon már 189 bábát képeztek ki. Közülük 75 vas vármegyei, mert Vas vármegye e tekintetben egyike volt az ország legelmaradottabb vármegyéinek. 1909-ben csökkenés volt megfigyelhető a jelentkezők számában, a 2 hónapos 15. bábatanfolyamra csupán 10-en jelentkeztek. Feltehetően változtattak a minimum 15 fős indulási szabályon. Az 1909 decemberében zajló vizsgán mindösszesen 9 fő vett részt. 1910-ben a hallgatók száma újból meghaladta a 15 főt, a tanfolyamon dr. Petz Lajos és dr. Bánki Zoltán, a tanfolyam felelőse oktatott továbbra is.

A győri kórház II. számú pavilonjának egy nagyobb és egy kisebb kórtermében elhelyezett szülő- és nőbeteg osztályával párhuzamosan folytak a másodrendű bábaképző tanfolyamok is. A bábanövendékek lakásául az alagsori helyiségek egyik felét rendezték be, míg ugyanitt, az emeleten nyert elhelyezést a bábaoktatást szolgáló tanterem is, amelyben a növendékeket a 98590/1902. B.M. számú rendelettel a tanfolyamok szakelőadójául kinevezett dr. Bánki Zoltán tanította, kezdetben évi három, majd később évi két tanfolyamon. Az általa körülbelül 25 tanfolyamon kiképzett bábák száma meghaladta az 500-at.

Az első világháború kitörése miatt 1914 augusztusában a bábaoktatást szolgáló helyiségeket a katonabetegek ellátására használták, a tanfolyamok előadótanára pedig katonai szolgálatra vonult be. A háború befejeztével sem volt újból megindítható a bábaképzés, mert az oktatásra szolgáló helyiségeit részben műtőnek, részben a város szociálpolitikai ügyosztály által beutalt és kórházi kezelést igénylő városi szegények részére alakították ki.

1923-ban a Népjóléti kormányhatóság tervbe vette ugyan, hogy Győrben – a megszállás alá került kassai, nagyváradi bábaképzőket pótolva – egy első osztályú bábaképző intézetet állít fel, de e kérdés csak az informatív tárgyalások stádiumáig jutott el.

Petz Aladár: Győr Szabad Királyi Város Szentháromság Közkórházának múltja és jelene, 1749–1928. Győr, 1929.:

Kiss Kitti

Felhasznált irodalom:
Biczó Zalán: Győri orvosi almanach. Győr: Petz Aladár Megyei Oktató Kórház, 2012. p. 25–26.
Biczó Zalán: Győri orvoséletrajzi lexikon. Győr, 2006. p. 10.
Kiss László: Vita a bábaügy rendezéséről a 19. és 20. század fordulóján: 150 éve született Tauffer fő vitapartnere Dirner Gusztáv (1855–1912). In: Orvosi Hetilap, 146. évf. 50. sz. p. 2559–2561.
Krász Lilla: A bába történeti szerepváltozása a 18. századi Magyarországon. Budapest: Osiris, 2003. p. 88–90.
Petz Aladár: Győr Szabad Királyi Város Szentháromság Közkórházának múltja és jelene, 1749–1928. Győr, 1929. p. 284–285. p. 405–406.
Raics Jenő: Tauffer Vilmos mint szülészeti miniszteri biztos. In: Orvostörténeti Közlemények. Budapest: Hungaria, 1980. p. 140.
Rácz Piroska: Nők az egészségügyben – Csutka madám és Mici néni életútja a XX. század első feléből. In: Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat. Székesfehérvár, 2012. p. 124–125.
Győri Újság I., 1. évf. 76. sz. (1902. 07. 01.) p. 2.
Győri Hírlap, 46. évf. 148. sz. (1902. 07. 01.) p. 1.
Dunántúli Hírlap, 10. évf. 135. sz. (1902. 11. 20.) p. 3.
Dunántúli Hírlap, 10. évf. 140. sz. (1902. 12. 02.) p. 3.
Győri vasárnapi újság, 4. évf. 2. sz. (1903. 01. 11.) p. 5.
Győri Hírlap, 47. évf. 38. sz. (1903. 02. 15.) p. 5.
Győrvármegye hivatalos értesítője, 5. évf. 4. sz. (1903. 02. 16.) p. 3.
Győri Hírlap, 48. évf. 4. sz. (1904. 01. 06.) p. 3.
Győri vasárnapi újság, 6. évf. 40. sz. (1905. 10. 01.) p. 5.
Győri Hírlap, 51. évf. 295. sz. (1907. 12. 25.) p. 15.
Győri napló II., 7. évf. 4. sz. (1909. 01. 06.) p. 3.
Győri újság II., 2. évf. 287. sz. (1909. 12. 16.) p. 4.
Győri vasárnapi újság, 11. évf. 39. sz. (1910. 10. 09.) p. 5.

A Várostörténti puzzle cikksorozat korábbi részei itt találhatók felsorolva.