John Scalzi: Vörösingesek

Horváth Gábor könyvkritikája

john-scalzi-vorosingesek

Hát ez nagyon érdekes volt. Egyik John Scalzi könyvet (Vének háborúja) követte a második, ami éppen frissen érkezett a könyvtárunkba, s lecsaptam rá, mint ócskás a kidobott lovagkeresztekre egy késő-nyári magyar délután. Érdemes a Vörösingeseket két részre bontani. Az első a kötet kétharmadáig (23 fejezet) tart, ezt követi még 70 oldal. Utóbbival kezdem. Tökéletesen élvezhetetlen, az első kétharmadot egyáltalán nem támogatja a maradék egyharmad – Scalzi sokkal bölcsebben járt volna el, ha ezt az egészet kihúzza, kukába dobja vagy felgyújtja.

Mert bizony az első 190 oldal egyértelműen a legjobb sci-fi paródia, amit olvastam. Nem mintha ilyen sok lenne, de akkor is. Kicsit az Űrgolyhókra emlékeztet, csak a Star Wars helyett a Star Trek sorozatot veszi célkeresztbe humorfézerével, és süti ropogósra. A cím is abból fakad, hogy az Űrszekerekben a vörösinges szereplők rendszerint az áldozati bárányok voltak, afféle fogyóeszközök, akiket a show és az izgalom fokozása érdekében epizódonként felfaltak a szörnyek, esetleg elkapták egy romulántól a klingonpestist vagy szerencsésebb esetben nemi betegséget egy orioni rabszolgalánytól.

Ebben a regényben éppen öt ilyen vörösinges lesz kalandjaink hőse, akik megpróbálnak rájönni, hogy miért olyan nagyok a veszteségek szolgálati hajójukon, s miként lehetséges, hogy míg egyes tisztek a leghalálosabb sérüléseket és veszélyeket is túlélik, addig a többiek csereszabatosak, akár VV Izé Izéke a Való Világban. A regény totálisan komolytalan, mondani sem akar mást, csak annyit: „Ülj le, és szórakozz!”. A párbeszédek Scalzi más köteteihez hasonlóan pörgősek, sziporkázóak és időnként kifejezetten pikánsak. Az amerikai író könyveinek egyértelműen a legnagyobb erénye, amikor a szereplőket beszélteti. A karakterábrázolásra ezzel szemben nem sok figyelmet szentel, minden alá van rendelve a helyzetkomikumnak, illetve a sci-fi sorozat kifigurázásának. És be kell vallanom, én nagyon élveztem!

Mindenesetre csak annak merem jó szívvel ajánlani, aki nem vár semmi komoly, „igazi” sci-fit, viszont szeretne egy laza olvasmányt délutánra, és nem árt, ha az illető látta a Star Trek néhány epizódját. Emellett lehetőleg csukja be a kötetet a 194. oldal alján, mert ami az után következik, teljesen felesleges és lelombozó.

Az Agave kiadványa elsőre – messziről és sötétben – látványosnak hat, de megfigyelve, mi is van a borítón, azt kell, mondjam, ami a regény főhőseinek leggyakoribb mondata: „Az egésznek semmi értelme”. A vörös színt még érteni vélem – a cím és a Star Trek miatt –, de hogy miért állnak egy bolygón hárman űrruhában, miért van velük szemben egy akkora Nap, mint a… Nap, és hogy miért húz az űrhajó embercsíkot maga után, mint valami űrcsiga, arra már nincs ötletem. A kiadás egyéb paramétereivel nem volt gond, és helyesírási hibákra sem leltem észlelhető mennyiségben (vagy csak röhögtem, és nem vettem észre).

Értékelés: némi jóindulattal negligálom az utolsó harmadát a könyvnek, és akkor egy üdítően szórakoztató és laza sci-fi paródiát olvastam. A 24. fejezettől induló résszel együtt szemlélve kénytelen lennék egy pontot levonni. A Hugo- és Locus-díjakat, be kell, valljam, erősnek érzem azért, de a Mellékes igazság olvasása óta nem dobok szaltót, vagy csinálok egy Berkit a lovon az ilyenektől.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2017.08.15