Az 1867. évi XII. törvénycikk a tulajdonképpeni kiegyezés, amely rendezte a Magyar Királyság viszonyát a többi Habsburg tartományhoz. Ebben a rendezés atyjának számító Deák Ferenc iránymutatásai alapján a Pragmatica Sanctio volt az alap. Ez az 1723-ban elfogadott törvény nemcsak a Habsburg-ház nőági öröklődését mondta ki, hanem a dinasztia viszonyát is szabályozta hazánkhoz.

Deák ráadásul ebből vezette le az új együttműködést, s határozta meg azokat a közös ügyeket, melyeket birodalmi szinten kell vezetni. Úgy gondolta, hogy Magyarországot és Ausztriát csupán a közös uralkodó és a közösen vitt külföldi érdekérvényesítő képesség (külügy, hadügy) köti össze. A magyar elit azt bölcsen hamar eldöntötte, hogy nem akar semmiféle összbirodalmi parlamentet – mivel abban a magyarokat könnyen leszavazhatták volna –, így ehelyett inkább közös miniszterekkel és a két birodalomfél országgyűléseinek delegációival rendezik közös ügyeiket.

Ezt követően a birodalmat irányító szűk kabinet a három közös miniszterből (külügy-, hadügy- és pénzügyminiszter), valamint Ausztria és Magyarország miniszterelnökéből állt össze. Amennyiben ez a minisztertanács kiegészült az uralkodóval, akkor koronatanácsnak hívták. A közös külügyminiszter a külpolitikát és a diplomáciát, a közös hadügyminiszter a hadsereget (amely a Császári és Királyi hadsereg nevet vette fel az eddigi császári-királyi helyett) irányította, míg a közös pénzügyminiszter az ehhez a kettőhöz nélkülözhetetlen pénzügyek felett rendelkezett. A három közös miniszterből legalább egynek magyarnak kellett lennie. Míg a külügyminiszteri és pénzügyminiszteri posztot sokszor töltötték be magyarok az ezt követő 50 év alatt, hadügyminiszterit egyszer sem. Az Osztrák-Magyar Monarchia valódi elsőszámú vezetője a közös külügyminiszter volt (a császár és királyt nem számítva), a korábbi kancellári poszt örököse. A dunai monarchia története során magyarként idősebb, majd ifjabb Andrássy Gyula, Kálnoky Gusztáv, Burián István és a birtokai miatt magyarnak is számító osztrák Berchtold Lipót lettek közös külügyminiszterek. Figyelemre méltó, hogy eközben – mai értelemben – Berchtolddal együtt is csak kettő „osztrák” (mellettük 1-1 szász, lengyel és cseh) töltötte be a tisztséget!

A kiegyezéssel, amely tulajdonképpen 1867. február 17-én „kezdődött”, a Magyar Királyság visszanyerte területi integritását, 1526 óta voltaképpen először (1848-49-ben ez csak elméletben valósult meg), azaz előbb a Partium és Erdély került vissza a Szent Korona fennhatósága alá, majd 1873-ban a katonai határőrvidék is. 1868-ban Magyarország rendezte kapcsolatát Horvátországgal (ez a magyar-horvát kiegyezés), amely nagy belső autonómiát kapott, külön országgyűléssel és képviselettel a magyar parlamentben. Fiume kérdését is sikerült nagy nehezen megoldani, amely komoly vita volt a két ország között. Végül a város maga Magyarországhoz, a környező terület Horvátországhoz került. Nehéz ügy volt az 1878-ban megszállt Bosznia ügye, amelyet a magyar királyok középkori címe alapján Magyarország követelt, de végül a közös pénzügyminiszternek rendeltek alá.

A kiegyezést jogilag még három törvénycikk (1867. évi XIV., XV., XVI.) tette teljessé, amely gazdasági együttműködést rögzített a dualista állam részei között. Magyarország a közös költségekhez 30%-ban járult hozzá, mely arányt 10 évente újratárgyaltak a felek (a magyar gazdaság erősödésével ez a részarány 1914-ig folyamatosan nőtt). A Magyar Királyság emellett átvállalta a korábbi Habsburg időkből fennálló államadóság egy részét, de kimondta, hogy a jövőben csak olyan tartozást ismer el, amelyhez maga is hozzájárul. A gazdasági kiegyezés részeként a két ország vám és kereskedelmi szövetséget kötött, melyet szintén 10 évente újratárgyaltak.

Eredményeit tekintve a kiegyezést a történészek többsége ma reális kompromisszumnak tekintik, amely a belpolitikát tekintve teljes szabadságot adott Magyarországnak, sőt időnként a kettős monarchia külpolitikájában is döntő szerephez jutott. Viszont kétségtelen, hogy mind Ausztriának, mind Magyarországnak le kellett mondania a teljes függetlenségről, s mint minden kompromisszum esetén, egyik fél sem volt maradéktalanul elégedett. Sokan a mai napig úgy vélik, hogy hiba volt a haldokló osztrák birodalomhoz kötni Magyarország lovát, ám nem veszik figyelembe, hogy a magyarság ezen 50 esztendőben történetének egyik leggyorsabban fejlődő időszakát élte át, s lélekszámban és gazdasági erőben is sokat gyarapodott. Ha eljátszunk a „Mi lett volna ha?” kérdéssel, akkor gondoljunk bele, 1918-ban a kiegyezés nélkül egy sokkal gyengébb magyarság állt volna a világháború végén, amely talán nem lett volna felelős a tragédiáért, viszont aligha számíthatott volna sokkal több jóindulatra a Habsburg birtokok szétosztásakor, s az etnikai határok még beljebb húzódtak volna.

A kiegyezés különleges mivoltát mutatják az 1867 és 1910 közötti választásokat bemutató térképek is. Miközben az Osztrák-Magyar Monarchiát sokszor a mai napig a kisebbségek elnyomásával vádolják, ha választási térképeket nézünk, meglepő módon azt tapasztaljuk, hogy a Magyar Királyság területén éppen a nemzetiségi túlsúlyban lévő területeken nyert a kormánypárt, és a magyar területek voltak az ellenzék – tehát a Kiegyezés ellenfelének! – bázisai! Ez nagyrészt az Alföldön tapasztalható Kossuth tisztelettel és 1848-49-es nosztalgiával magyarázható. Külön pikantéria, hogy ugyanezen a napon, július 28-án üzen hadat a monarchia Szerbiának 1914-ben, s ez végül elvezet a dualista birodalom pusztulásához.

A második képen a kiegyezési okirat első oldala látható.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: 1000ev.hu, rubicon.hu 1, rubicon.hu 2

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.