A tetőkoncert tulajdonképpen a csúcspontja volt a Beatles Get Back-nek elnevezett projektjének, hogy a felbomlófélben lévő együttes újra összekovácsolódhasson, zenéjükkel pedig visszatérjenek a rock gyökereihez. „Felmentünk a tetőre, hogy megvalósítsuk az élő-koncert ötletünket, mert sokkal egyszerűbb volt ez, mint hogy elmentünk volna bárhová, ráadásul még senki nem csinált ilyet, szóval úgy gondoltuk, érdekes lenne megtudni, mi történik, ha elkezdünk ott játszani. Egy jó kis szociológiai tanulmány volt. Felállítottunk egy kamerát az Apple fogadóterében, az ablak mögött, amit senki nem láthatott, és filmre vettük, ahogy bejönnek az emberek. A rendőrség és mindenki azt mondogatta, ezt nem tehetjük meg, meg kell állítani bennünket.” (George Harrison a zenekar történetét összefoglaló, Anthology című dokumentumsorozatban)

1969. január 30-án Londonban meglehetősen hideg idő volt, mindössze 7 fok, egész délelőtt csípős szél fújt az Apple székházának tetején, és lógott az eső lába. Hogy a srácok megbirkózzanak az időjárással, John Lennon felesége, Yoko Ono bundájába bújt bele, míg Ringo Starr neje, Maureen Starkey piros esőkabátját vette magára. Valamint a felszerelést is védeni kellett valahogyan, így a mikrofonokra például ötletszerűen vásárolt női harisnyákat húztak. „Régóta terveztük, hogy játszunk valahol élőben. Azon tűnődtünk, hová mehetnénk el? Mondjuk a Palladiumba vagy a Szaharába, de el kellett volna cipelni oda az összes cuccot, ezért elhatároztuk, hogy egyszerűen felmegyünk a tetőre. Felállítottuk a felszerelést, és elkezdtünk játszani. Emlékszem, hideg, szeles és nyirkos idő volt, de az összes ember az irodák ablakában lógott, roppant módon élveztük.” (Ringo Starr, Anthology)

A 42 perces fellépést kettő darab, nyolcsávos felvevőgépre rögzítette az Apple alagsorában George Martin producer, Glyn Johns mérnök és Alan Parsons technikus. Ez a 8 hangsáv így festett: Paul McCartney (ének)hangja, John Lennon és George Harrison vokálja, Billy Preston billentyűs hangszere, McCartney basszgitárja, a filmes stáb által vett hang, Ringo Starr dobolása, Lennon gitárja és Harrison gitárja. „Ez volt életem egyik legnagyszerűbb és legizgalmasabb napja. Látni a Beatles-t együtt játszani, és azonnali visszajelzést kapni a körülöttünk lévő emberektől, öt kamerával a tetőn, kamerákkal végig az út mentén, egész egyszerűen hihetetlen volt.” (Alan Parsons a Mark Lewishon által írt, The Complete Beatles Recording Sessions című könyvben)

A rögtönzött koncert nagyjából délben kezdődött el, s mivel a környék munkahelyeinek ebédidejére esett, gyorsan kialakult a tömeg lent az utcán – bár látni nem, csak hallani lehetett a bandát, akik a következő dalokat játszották el: Get Back (ötféle verzióban), I Want You (She’s So Heavy), Don’t Let Me Down (kétféle verzióban), I’ve Got A Feeling, One After 909, Danny Boy, Dig A Pony (kétféle verzióban), God Save The Queen, A Pretty Girl Is Like A Melody.

A forgalom a Savile Row-n és a környező utcákban megakadt, mígnem nagy sokára megérkezett a rendőrség a mindössze egy ugrásra lévő, közeli őrsről, hogy irányítsa a forgalmat és az Apple székházba lépve leállítsa a koncertet. „Emberek lógtak az erkélyeken, és körös-körül minden iroda ablakában. Amikor a rendőrség zörgetett az ajtón, George Martin teljesen elsápadt. Tényleg le akartuk állítani a forgalmat, beteríteni a hangzással az egész West Endet…” (Dave Harries mérnök, The Complete Beatles Recording Sessions)

„Valóban jó móka volt. Be kellett lőnünk a mikrofonokat, és csinálnunk közösen egy show-t. Emlékszem, láttam Vicki Wickham-et (ismert menedzser, dalszövegíró, producer) a szemközti háztetőn. Ő és néhány barátja ott ültek, aztán a szomszédos ügyvédi irodák titkárnői is kijöttek hozzájuk. Eltökéltük, hogy felvesszük az egész anyagot – ha sikerül, akkor ezt használjuk fel a Get Back-hez, ha nem, akkor azt, amit korábban rögzítettünk az alagsorban. Igazán jó móka volt, mert szokatlan volt nekünk, hogy a szabadban vagyunk. Régóta nem játszottunk zárt helyen kívül. Nagyon furcsa helyszín volt, hiszen – leszámítva Vicki Wickham-et és egy pár embert – nem volt hallgatóságunk. Szóval látszólag a senkinek zenéltünk, az égboltnak, ami meglehetősen szépen festett. A többiek lent forgattak az utcán, és jó pár nézelődő tekingetett felfelé, hogy mi ez a zaj?” (Paul McCartney, Anthology)

Az album és az erről készült dokumentumfilm – benne utolsó nyilvános fellépésükkel, a tetőkoncerttel – végül 1970 májusában jelent Let It Be címmel. A többi azonban mára, sajnos, már csak történelem.

Szilvási Krisztián

Forrás: beatlesbible.com, wikipedia.org, thebits.hu

A kép a flickr.com fotógyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.