A legfontosabb kérdés, amit fel kell tennünk magunknak az Éjszakai ragadozók film előtt, hogy mit hiszünk valóságnak, mit érzékelünk valóságnak, és mennyire vagyunk képesek szembenézni vele, ha korábbi értékítéleteink felborulnak. Elöljáróban annyit, hogy részletekbe menő cselekményelemzés helyett inkább a film körüli homályt próbálom meg tető alá hozni. Tom Ford divattervezőből avanzsált direktor második filmjével igyekszik bebizonyítani – nem kevés noszogatásra –, hogy igenis elég kreatív és tehetséges ehhez a szakmához, ezt pedig legújabb filmjével, az Éjszakai ragadozókkal nem biztos, hogy a nagyközönség számára sikerült száz százalékban bizonyítania, viszont ez nem jelenti azt, hogy mindaz, amit a mozivásznon látunk, ne lenne igencsak impozáns és magával ragadó.

Adott egy könyv, az 1997-es Tony and Susan, amely amerikai bukását követően, 2010-ben megjelent Angliában, ahol csodák csodájára kritikai és közönségsikert ért el, ezzel újra életre hívva a tengerentúlon. Ezt követően nagyon nem kellett noszogatni a filmipart, hogy ennek hatására mielőbb adaptálják mozgóképként is, így Ford forgatókönyvíróként és rendezőként neki is látott a feladatnak. Közel sem volt könnyű feladata a direktornak, ugyanis a könyv fő erősségét és esszenciáját a történet a történetben struktúrájú sztori adta, így egy regény a filmben, mely külön filmet alkotva teszi egész történetté a hiányos történetet. Ez így elég homályos, de hogy is fest ez a gyakorlatban?

Adott Susan Morrow (Amy Adams), aki volt férjéről 19 éve nem hallott, miután kegyetlenül elhagyja. Új férjével tökéletesen tartják fent a boldog család illúzióját, ám ez hamar lepereg a nézők szeme előtt, és innen veszi kezdetét a bonyodalmak sokasága. Amy, miután ex-férje új könyvének kéziratát kapja keze közé – az Éjszakai ragadozókat –, hihetetlen módon belemélyed, amire tökéletes teret ad férje távolléte, valamint a gyanú, miszerint csalja is a nőt. Ahogy egyre jobban belemélyed volt férjének regényébe, úgy izzik újra a köztük lángoló régi szerelem új parazsa. S hogyan néz ki ez a filmen?

Ne menjünk el amellett, hogy az eredeti könyv címe Tony és Susan volt, melyet ésszerűen változtatott a rendező Éjszakai ragadozókra, mely így sokkal inkább kelti egy thriller, mintsem szerelmes történet benyomását. Ez többnyire félrevezető, ugyanis annak ellenére, hogy a feszültség végig ott ül a vállunkon, köszönhetően a nagyszerű zenei aláfestéseknek, a képi megvalósításnak, valamint a könyv történetéből eredő abszurditásának, lassacskán közeledik a feltételezhető egymásra találás is. Az egyetlen negatívum talán a vontatottsága lehet, egy erőteljes „talánnal”, mert a történet nem ül le egy pillanatra sem, sőt szükség is van a közel két órás játékidejére, hogy a nézőt fokozatosan, apránként vonja be ebbe a furcsa melodramatikus cselekményszálba. Térjünk vissza a címhez: Tony, Edward megfelelője a saját könyvében, szó szerint megszólalásig hasonlít rá, de nem hiába nem Edward és Susan volt a könyv címe, hiszen a valódi főszereplőnek Tony-t érezzük. Ez azért nem mellékes, mert Edwardot gyakorlatilag visszaemlékezések formájában látjuk a vásznon, sejtve, hogy a film végén a két egymástól elhidegült szerelmes jelene újra összefonódik majd.

Tony az a személy, akivé Edward lett, miután felesége könyörtelenül hagyja el, és próbálja megtalálni ennek okát, vagy jelentőséget találni neki, de minden szál csakis a bosszú felé vezet, melynek beteljesülése nem várt következményekkel jár. A könyv elolvasása során Susan újra fellángolt szerelemmel hívja találkozóra Edwardot, abban a reményben, hogy életét új pályára (azaz a régire) állítva visszanyerheti önmagát, és az elpazarolt időt, melyet Hutton Morrow (Armie Hammer) mellett töltött.

Ha mindehhez hozzávesszük a kiváló színészi alakításokat, máris megértjük, hogy Jake Gyllanhaal miért ígérte meg, hogy leveszi a pólóját, ha emiatt Oscar-díjra jelölik. A sokáig szívtipró szerepben tetszelgő, majd olyan komoly szerepek felé kacsintgató színész, mint az Éjjeli féreg, mintha eddigi szerepeivel erre az alakítására készült volna fel tudatosan. Nem csoda hát, zsigerből szenvedi végig élete elvesztését, egyenesen a bosszúig, mely Aaron Taylor-Johnson karakterén csattan végül, akire játéka közben rá sem ismerünk majd. Amy Adams karakterét leginkább csak a „lebegés” állapotában látjuk, aki tettek helyett csak sodródik a történetfolyamával. A melankolikus lelkiállapotú nőt hitelesen hozza, aki éppen elvesztett (vagy inkább elhajított) életét és személyiségét keresi, a film végére viszont abszolút meggyőz minket. Michael Shannon felügyelője szinte tündérmesékbe illő, és ő adja az abszurditását a történetnek, meglepően üde pillanatokat is okoz, miközben karakterének nem kevesebb drámája van, mint főhőseinknek. Jena Malone-t érdemes még megemlíteni, ennek a nőnek a puszta jelenléte is rettegéssel fog majd el – itt igen, a Neon démonra kacsintunk –, de rövidke szerepe kellemes meglepetés és jégverés, valamint természetes játéka felüdülés is a cselekmény szempontjából.

Az Éjszakai ragadozók tehát cseppet sem az, aminek elsőre tűnik, és cseppet sem olyan egyszerű, mint amilyennek első lendületre gondolnánk. Garantáltan nyomot hagy bennünk kifele jövet a moziteremből, így aki megszokott thrillerre vágyik, az emberi psziché legapróbb kis szikráival kiegészítve, az valószínűleg csalódni fog benne, mivel a történet legfőbb mozgatórugója minden látszat ellenére a két főszereplő közötti reménytelen romantika. Akkor leszel a legelégedettebb, ha a sok cselekményszál közül képes vagy kitapintani, hogy melyik rétege a legvalóságosabb, mert be kell vallani, egy művészfilmmel van dolgunk, mely profi eszközeivel sikeresen palástolja magát, így megállva a helyét a közönségfilmek soraiban is.

Fecske
Forrás: TheScreen.hu