Havasalföld területe a XIII. század elejétől a tatárjárásig a magyar korona hűbére volt, majd tatár felségterületté lett, ahol a kun törzsek maradványai, és egyre nagyobb számban a Balkán-félszigetről érkező vlach csoportok éltek. A magyar korona mindig fenntartotta jogait a térségre, sőt az Olt folyótól nyugatra eső rész Szörényi bánság néven többször közvetlenül a magyar király uralma alá tartozott. Ám Károly Róbert uralkodásának első felét teljes egészében a belharcok kötötték le, így az Basarab új államának része lett. Basarab Bulgáriával szövetségben igyekezett függetlenségét megőrizni, de szövetségük 1330-ban vereséget szenvedett Szerbiától, és Károly Róbert úgy érezte, itt a lehetőség elismertetni a Magyar Királyság fennhatóságát Basarabbal. A konfliktust kiélezték a magyar területeket gyakran elérő havasalföldi fosztogatások is.

A XIV. századi magyar krónikakompozíció (közkeletű nevén: Képes krónika) szerint a Szörényt elérő óriási, 30 ezer fős magyar seregtől megrémült Basarab azonnal követséget küldött a fenyegető veszély elhárítására. A krónika szerint komoly engedményeket ajánlott fel (igaz fenyegetés mellett), többek közt 7 ezer márka ezüstöt ígért kárpótlásként, elismerte a magyar király uralmát és Szörény átadását (ez mondjuk nem volt engedmény, ekkor már magyar kézre került), valamint fiát adta volna át túszként. A magyar királyt, úgy tűnik, ez végképp meggyőzte arról, hogy ellenfele képtelen lesz neki ellenállni, s meglehetősen pökhendi módon válaszolt: „Mondjátok meg Bazarádnak: ő az én juhaim pásztora; szakállánál fogva húzom ki búvóhelyéről!”. A magyar had megindult Basarab fővárosa, Argyasudvarhely felé, melyet fel is égetett.

Ám katonai győzelmet nem volt képes kicsikarni az erdőkbe visszavonult és rajtaütésekkel a magyar sereget zaklató havasalföldiek ellen, s ahogy észak felé kanyarodva Erdély felé vonult, a nehéz erdős-hegyes terep egyre jobban kínozta a király csapatait. Végül Károly Róbert kénytelen volt követet küldeni a fejedelemhez, hogy fegyverszünetet és kalauzokat kérjen hazafelé. Basarab meglepően készségesen járult hozzá, hogy a magyar sereget hazasegíti – a lovagvilágból érkezett magyar uralkodó nem volt tapasztalt a keleti harcmodorban, ahol a siker fontosabb volt, mint a becsület. A Basarab által adott vezetők ugyanis egy Posada nevű helyre csalták a magyar hadat, mely egy szűk völgyben feküdt, két oldalról hegyektől ölelve. A kalauzok felszívódtak, és Basarab katonái nyilakkal és kövekkel árasztották el a kelepcébe került magyarokat (a képen a Képes krónika ábrázolásában). Károly király is csak néhány harcos hősiességének köszönhette, hogy elkerülte a halált vagy a fogságot.

A Képes krónika egyik legérdekesebb (különös módon kétszer is ábrázolt) miniatúrája mutatja a jelenetet, ahogy a királyt álruhában kimenekítik a csatatérről, míg egyik, Dezső nevű vitéze – aki felöltötte Károly Róbert vértjét és patkóba harapó struccal díszített sisakját – éppen elesik (a címlapképen Dezső önfeláldozása Molnár József festményén látható). 1330. november 9. péntekre esett, és egészen hétfőig tartott a reménytelen helyzet, mivel a vlachok a völgy be- és kijáratát is elállták, s az ország előkelőinek és harcosainak jelentékeny része maradt a csatamezőn. Még a király pecsétje is az ellenség kezére került, így minden azzal ellátott korábbi királyi oklevelet egy új pecséttel kellett megerősíttetni, miután a király hazajutott.

A győzelemmel Basarab egyelőre sikeresen megőrizte országát a magyar fennhatóságtól (bár Szörényvár magyar kézen maradt), ám Károly fiának, I. (Nagy) Lajosnak végül már sikerül majd elismertetni a Szent Korona jogait a térségre, és Havasalföld vajdái egészen 1526-ig többé vagy kevésbé a magyar királyok vazallusai lesznek.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu, Képes krónika. Bp.: Osiris, 2004.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.