Az időzítés nagyon precíz a Marvel részéről, Stephen Strange-t éppen akkor érte el végzetes balesete, mely egyenesen misztikus erejéhez vezette, mikor a legnagyobb szükség volt rá a szuperhős univerzumban, és ami ennél is fontosabb, a lassan egyszínűvé váló szuperképességekre felhúzott eredetsztorikban. Strange egy Tony Starkhoz hasonlóan gazdag, elismert lángelme, árnyalatokkal kevesebb arroganciával és annál nagyobb kíváncsisággal. Miután élete és karrierje kettétört egy autóbalesetnek köszönhetően, a kezdeti konfliktusok Strangen belül bontakoznak ki, de ahogy próbálja visszaszerezni elvesztett életét, különleges útja során felfedezi a materiális világon túl zajló kozmoszok adta lehetőségeket. A Miki egeres stúdiónak körmölő forgatókönyvírók eddig egészen szokatlan módon a poénokat szinte egytől egyig főhősünk kiszolgáltatott helyzetére húzták fel, így miközben nyugati emberként felfedezi a keleti bölcsességek és misztikumok adta lehetőségeket – mind tudjuk, milyen érzés, mikor először találkozunk a karma, a csakra, a harmadik szem, stb. kifejezésekkel –, Strange pontosan a mi szemszögünkből megragadva közvetíti az ezekkel való szembesülését. De ahogy az utazás kezdetét veszi, minket is ugyanúgy lenyűgöz majd a dimenziók sokasága és változatossága, melyet kiváló vizualitással és ötletességgel dolgoztak ki a készítők. Van itt az Eredetben látott, feje tetejére álló felhőkarcolók, a fizika törvényeit meghazudtoló, Pókembert megszégyenítő mennyezeten és falakon vívott harcok, természetesen a Marveltől megszokott, felszínesebb mögöttes tartalmakkal felruházva, melyek funkciója inkább a látványt alárendeltje, mintsem a cselekményt erősítő alapköve.

Mindezt megfejeli a stúdió sosem vétkező castingja. A Benedict Chumberbatch által életre keltett idegsebész és legfőbb varázsló az univerzum eddigi legnagyobb karakterei mellett foglalja el méltó helyét; Mr. Holmestól nem is vártunk volna mást, hiszen többnyire karrier elkaszáló szerepeket még nem vállalt el, és nem is ezzel kezdi el. Mestere, Ancient One (Tilda Swinton) a tökéletes választás volt a keleti bölcs szerepére, aki bevezeti Strange-t a mágia világába, mellyel hirtelen a Vasemberrel elindított világ eddigi legfurább és pszichedelikusabb kalandjába hajít bele minket. Wong (Benedict Wong) karaktere adja a könnyed humort a mágikus filmhez, pillanatokra még egy ősi tárgy felbukkanása is képes ellopni a show-t a szorult helyzetekben. Kaecilius (Mads Mikkelsen) karaktere megfelelő ellenlábasa Strange-nek, aki bár ezúttal sem válik emlékezetes gonosszá a Marvel hősök között égéstől torzított szemeivel, ha felbukkan, mégis a mozivászonra szegezi a tekintetünket, ám a film súlypontját mégsem ezekben a karakterekben kell keresnünk.

Amiben remekel a Doctor Strange, hogy olyan eredetfilmet hozott létre, mely nemcsak tragikus előéletű főhősén keresztül hozza tető alá az eddigi legmélyebb és komolyabb szuperhősmoziját, amely jórészt a beígért A Sötét Lovag-trilógia nyomvonalát követi, de magát a misztikumot is belecsempészi a Marvel filmes univerzumába, anélkül, hogy bárkinek megártana a keleti filozófia, vagy elütne és megbolygatná az eddig kijelölt irányvonalat. Mostanáig a stúdió vígan elvolt Strange karaktere nélkül, de az kétségtelen, hogy ezután a mozifilm után a Végtelen háború nélküle nem működhet, és nem képezhet egy kerek egészet. Doctor Strange univerzuma végtelen lehetőséget adhat a Marvelnek, hiszen minden eddig ismert történetükön és ötletükön túlmutat, ráadásul az alternatív világoknak köszönhetően a fő karakterek lassan közelgő lecserélésére is természetes megoldást kínál.

Egy ideje téma már, hogy mikor kezdenek el felnőni a szuperhősfilmek, talán nagy meglepetésünkre ez a film hozta el ezt a korszakot az amúgy színes-szagosnak tartott stúdió életében. Ha a legtisztábban akarjuk megfogni a Doctor Strange-jelenséget, azt mondhatjuk, hogy ő indítja el a pubertáskort a Disney köpönyeges igazságosztói között. Strange karaktere, miután hatalmas traumát szenved el, életét visszerezve egy eddig ismeretlenre és minden képzeletet felülmúlóra talál, mely alapjaiban változtatja meg a világot, amit ismert, és amit mi megismertünk az elmúlt évek során, valamint a szuperhősöket is, hiszen betekintést nyerünk a színfalak mögé, így amit eddig a valóságnak gondoltunk (a Marvel karakterek is annak gondolták), már csak egy színjáték képeként rajzolódik ki. A cameo szerepek is eddig nem látott módon lettek elhelyezve, Stan Lee pont a legváratlanabb pillanatban bravúrozik, az utalások és a két világ összekötése, melyben a Bosszúállók csupán a fizikai világ védelmezőiként vannak feltüntetve, olyan hatásosan tálalja Scott Derrickson direktor, hogy az eddigi Avengers összecsapásokból pillanatok alatt játszóházat varázsol, melyet a végkifejlet is tovább erősít: előrevetíti, hogy nem hétköznapi kalandok várnak ezentúl ránk, ha a mozitermekben a hősök mellé szegődünk.

A film zárása a legkomolyabb (már amennyire egy ilyen fantáziavilágtól kitelik) témáját és fenyegetését vezette fel az univerzumban, ennek remélhetőleg később is érezni fogjuk a hatását, mindezt természetesen a Marveltől megszokott humorral megfejelve, melyeket sokszor fogunk magunkban felidézni kifele jövet a teremből (mondhatni újra, és újra, és újra). A Doctor Strange-et minden Marvel rajongónak látnia kell, aki pedig a keleti vallásokban is jártas, könnyes szemekkel figyeli majd minden egyes jelenetkockáját. Aki olyan szuperhős filmre vágyik, amely képes újat mutatni, a friss alapanyaggal kilépni a saját korlátaiból, mindenképpen vegyen rá jegyet, akármelyik univerzumban is kallódjon vagy utazzon, hiszen a Doctor Strange pontosan olyan, mint az egyet fizet, hármat kap akció. Ahogy azt már megszokhattuk, ajánlatos a stáblistát is végigülni, ugyanis egy rég elfeledett ismerős tűnik fel, mely után garantáltan derűvel hagyjuk magunk mögött Doctor Strange amúgy komoly és varázslatos világát.

Fecske
Forrás: TheScreen.hu