Az egykori második triumvirátus három tagja közül Kr.e. 32-re ketten maradtak versenyben a Caesar örökségéért folyó harcban, az egykori diktátor adoptált fia Octavianus, és egykori hadvezére, Marcus Antonius. Korábban a békés együttélés elérése érdekében Antonius feleségül vette ellenlábasa nővérét, Octaviát. A béke nem bizonyult tartósnak, Antonius – szerelmi, politikai okokból? – elhagyta Octaviát Kleopátra egyiptomi királynő kedvéért, akivel római nézőpontból nézve kicsapongó és tivornyázó életet élt. Octavianus, a szigorú római életmódra sokat adó Itáliában ezt ki is használta propagandacéljaira. Szentségsértő módon még Antonius Rómában elhelyezett végrendeletét is nyilvánosságra hozatta, amelynek tartalma – Kleopátra volt a kedvezményezett – a szenátust is felháborította. Octavianusnak Kleopátrával legitimitási okokból is problémái voltak, hiszen az egyiptomi királynőnek – a rómaiak más megnevezéssel illették – Caesarral való korábbi kapcsolatából fia született, Caesarion (az egyiptomiak számára csak „egyszerűen”: XV. Ptolemaiosz Philopatór Philométor Caesar fáraó). Mivel a római szenátus végül Octavianus pártjára állt (ám messze nem minden római és nem is minden szenátor), hivatalosan kitört a Római Köztársaság (amely már voltaképpen nem is volt köztársaság) háborúja Kleopátra ellen (azaz Antonius túlnyomóan rómaiakból álló hadserege ellen).

A hadműveletek egyszerre zajlottak szárazon és vízen, elsősorban az ókori Hellasz partjai mentén, hiszen míg ez Antonius birtoka volt, Itália már Octavianusé. Octavianus hadvezére, Agrippa sikeresen átjuttatta csapatait Görögországba, így Antonius földjén került sor a háborúra. Az esélyek kiegyenlítettek voltak, és a polgárháború korábbi fázisaiban szinte minden csatáját elveszítő Octavianus volt olyan bölcs, hogy nem maga irányította seregét. Agrippa szárazföldi serege az Ambrakiai-öböl északi, Antonius hada annak déli partján ütött tábort, s a kisebb összecsapások inkább Agrippának kedveztek. Emellett az öbölben horgonyzó Antonius-párti római és egyiptomi flottát a tenger felől blokád alá vette Octavianus hajóhada. Antonius seregében egyre nagyobb méreteket öltött az idő előrehaladtával a dezertálás, így a triumvir végül kénytelen volt egyetlen tengeri csatára feltenni a háború sorsát.

Szeptember 2-án végül Agrippa hajóival szemben felvonultatta az összes még evezőssel rendelkező hadihajóját, melyeket megpakolt veterán legionáriusaival. Agrippa már felkészülten várta. A legújabb kutatások szerint Antonius 170-230 hajóval bírt (azért bizonytalan a szám, mert nem tudjuk, hogy a források beleszámolták-e vagy sem az egész flottába a 60 egyiptomi egységet), míg Octavianus 250-nel. Utóbbi létszámfölényét némileg kiegyenlítette, hogy Antonius és Kleopátra nagyobb hadihajókkal rendelkezett, így a két flottán lévő katonák száma nagyjából egyaránt 18-20 ezer fő lehetett az evezősök tömegeit nem számítva. Az ütközet jó darabig egyenlő erők küzdelmét hozta, ám a létszámra mégiscsak több és mozgékonyabb hajóból álló „római” flotta elkezdte bekeríteni a lassabban mozgó „keleti” hajók vonalát. Ez a történelemben rendszerint győzelmet szokott jelenteni, s Kleopátra – talán túl korán – levonta a következtetést, hogy ideje távozni eddig tartalékban álló egyiptomi gályáival. Kihasználva a szárazföld felől fújó szelet, a királynő sikeresen áttört a csatatéren, s délnek hajózva Alexandriának vette az irányt. Antonius kedvese menekülését látva maga is elillant, s mind még harcoló hajóit, mind a szárazföldön lévő hadseregét cserbenhagyta. A mai napig megosztja a hadtörténészeket, hogy a tapasztalt hadvezér vajon úgy látta, nincs remény már a győzelemre Görögországban, vagy valóban a szíve vitte a meggondolatlan tettre, de az biztos, hogy katonai nimbusza a rómaiak szemében azonnal a nullára zuhant.

Kr.e. 30-ban aztán Octavianus győzedelmes legiói utolérték a két szökevényt, akiknek nem maradt más lehetőségük, mint a halál. Kleopátra, hogy elkerülje a megalázó procedúrát – a rómaiak vesztes ellenségeiket diadalmenetben mutatták be a köznépnek otthon, majd hosszú sötét börtön után dicstelenül megfojtották azokat –, úgy döntött, inkább teljes királynői pompában önkezével vet véget életének. Octavianus – aki hamarosan már Augustus néven lesz ismert, s akinek uralma valószínűleg sokkal sötétebb volt, mint amilyennek ma hinnénk –, hogy uralmát még szilárdabb alapokra fektesse, potenciális ellenfelét, rokonát, Caesariont meggyilkoltatta. Megkezdődött a leszámolásokkal teli császárság kora.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu, Geoffrey Regan: Döntő csaták. Bp.: Panem-Grafo, 1993

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.