III. Richárd Shakespeare-nek köszönhetően igencsak kétes hírnévnek örvend, ám nem szabad készpénznek venni, amit a nagy drámaíró ír a Tudorok nagy ellenségéről. III. Richárd valójában nagyon jó katona és hadvezér volt, s bár uralkodói képességeinek bizonyítására nem maradt sok ideje (1483-ban koronázták meg), semmiképpen sem mondta volna magáról, hogy „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”. Voltaképpen Richárdnak lényegesen több joga volt a trónhoz (egyenes ági leszármazottja volt III. Eduárdnak), mint Tudor Henriknek, aki a Lancaster-házhoz kapcsolódott nőágon.

Tudor Henrik francia támogatással Harfleurből 1485. augusztus 1-jén, 14 évi száműzetés után hajózott ki flottájával, hogy megszerezze Anglia trónját. Az esélyek nem mellette szólták, ám szerencséjére III. Richárdnak otthon is legalább annyi ellensége volt, mint amennyit ellenlábasa hajóin magával hozott. A partraszállást követően Henrik serege, támogatóit maga mellé vonva, 5000 fővel rendelkezett. Richárd igyekezett az angol főurakat maga mellé állítani – nem sok sikerrel –, sőt az egyik leghatalmasabb birtokosnak, Lord Stanley-nek a fiát túszként magával kellett vinnie, hogy legalább annak semlegességét biztosítsa. Maga is sereget gyűjtött, és Leicester felé vonult, hogy megütközzön riválisával, mielőtt még több támogatóra lel. Mintegy 8000 főre számíthatott.

Egészen extrém helyzet alakult azonban ki, ami a hadtörténelemben szinte páratlan. A bosworthi csatamezőn nem két, hanem három (!) hadsereg sorakozott fel. Egyfelől egymással szemben a két uralkodni vágyó herceg, másfelől tőlük oldalra Lord Stanley serege, akiről senki nem tudta, melyik oldalra áll majd, vagy csak közönségként viselkedik a mészárlás során. III. Richárd ezért augusztus 22-én üzenetet küldött Stanley-nek: ha nem csatlakozik hozzá, a fia életét kockáztatja, de ez sem hatotta meg a lordot. Állítólag annyit üzent vissza, hogy marad még elég fia... Egyébként a fiú végül valahogy elkerülte a kivégzést.

Ennek ellenére a király így is komoly esélyekkel rendelkezett. Serege erősebb volt, mint Tudor Henriké, ő foglalta el a területet uraló Ambion-hegyet (valójában csupán egy kisebb domb), s ellenfelének a támadáshoz egy mocsaras térségen is át kellett kelnie. A Henrik seregét vezető Oxford gróf megindította csapatait az Ambion-hegyen lobogó uralkodói zászló felé, s kezdetleges tüzérsége (pár ágyú) is tüzet nyitott, igaz inkább csak a lovakat rémítette a hangjuk, mintsem kárt okoztak. A csata meddő nyilazás után kézitusába torkollt, melyben Oxford párbajban megölte Norfolk hercegét, a király személyes barátját. Ennek hatására III. Richárd serege megtört, amelyet Lord Stanley ki is használt, és oldalba támadta fia foglyul ejtőjének hadseregét. Az ütközet el is dőlt. III. Richárd 80 testőrlovasával Tudor Henrik közelébe igyekezett férkőzni, hogy megölve őt fordítson a dolgok állásán, ám nem jutott el odáig.

III. Richárd tetemét 2012. szeptember 12-én találták meg kutatók az egykori Greyfriars kolostorának romjai között – ahová a csata után eltemették –, és a holttestben egyértelműen a csatában elesett uralkodót azonosították. A csontváz csigolyái közé nyílhegy ékelődött, míg a koponya hátsó részén éles tárggyal ütött sérülés volt észrevehető. A Shakespeare által megénekelt púposság ugyan hiányzott, de gerincferdülése igazolódott, s jobb válla magasabban volt, mint a bal. A királyt exhumálás után a leicesteri katedrálisban helyezték örök nyugalomba 2015-ben.

Tudor Henrik fejére hamarosan korona került, és pozícióját kihasználva igyekezett véget vetni a hosszú háborús időszaknak. Feleségül a York család egyik nőtagját választotta, szimbolizálva ezzel a rózsák egyesítését és a testvérharc végét.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Geoffrey Regan: Döntő csaták. Bp.: Panem-Grafo, 1993

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.