...hogy kultfolytatása született volna az eredetinek, de kudarcot sem vall azzal szemben.

Most, hogy Paul Feig hosszas huzavona után végre révbe ért a Szellemirtók-remake-jével, csak az eredeti 1984-es kultfilm dühtől és haragtól fűtött rajongótáborát kellene leszerelnie. Ugyanis ha jelenleg van stáb, akiket utál a közönség, azok ők. A 2016-os Szellemirtók reklámhadjáratát, ahol tudták, szabotálták a fanok: már a főszereplők nővé avanzsálásán felhördültek, majd a Youtube-on az előzetesét annyi negatív értékeléssel látták el, hogy a leggyűlöltebb videó címét is biztosították neki, a filmértékelő oldalakon pedig, ha lehetséges lett volna, akkor még a mínuszos pontszámokat sem kerülte volna el. De hiába a „mumusoktól” Feig nappalijába „jókívánságként” szánt Kárpátok ostorának, Moldávia bánatának, Vigonak az elátkozott festménye, 27 év (kényszer)pihenő után kiengedte azt a bizonyos szellemet a palackból.

Tette ezt úgy, hogy a projektet évtizedek óta, az Ivan Reitman eredetijében Sigourney Weaver karakteréhez hasonló, baljóslatú, sötét erő vette körül. Dan Aykroyd hiába nyomta lelkesen a félelmeink kiirtására szakosodott kvartett harmadszori visszatérését is, állítólag Bill Murray nem adta be a derekát, majd fél pillanatra úgy tűnt, hogy sínen van a protonágyúk újbóli beizzítása, és a Columbia Pictures a 25. évfordulójára a filmnek, 2009-re betervezte a nagy öregek összeverbuválását. A Gene Stupnitsky és Lee Eisenberg által lekörmölt szkript nem is volt rossz, mely szerint a tűzoltóságból indult Szellemirtók kapzsi multicéggé nőtte ki magát, de egy a korábbiaknál is veszélyesebb paranormális anomália miatt Aykroyd, Murray, Ramis, Hudson gárdájára lett volna szükség, akik közül hárman a végső ütközetben mártírhalált halva – és ezzel megható búcsút véve a rajongóktól – átadják a stafétabotot az ifjoncoknak.

Különböző okokból, mint azóta tudjuk, nem valósult meg, Harold Ramis halálával pedig a maradék kis remény is veszni látszott a rajongók szívében. Mindaddig, amíg Paul Feig színre nem lépett, és azt nem mondta, hogy megcsinálja, de csak ha a saját, szabad elképzelése alapján teheti. A Judd Apatow-iskola véndiákja nem is hazudtolta meg magát, a Koszorúslányokból, a Női szervekből vagy A kémből megszokott trágár humorával, hozzáidomult színésznőivel, na meg az elengedhetetlen, még az ektoplazmától nem túlcsorduló feminizmusával meglepetésünkre egyedi és bátor módon, ugyanakkor Reitman eredetijének szellemiségét nyomokban megidézve érte el, hogy a Szellemirtók forródrótjára újból bejelentések érkezzenek. Azért csak módjával, mert bár közel sem lett vállalhatatlan a visszatérő irtási kísérlet, akadnak vicces pillanatai is, érdekes megoldási kísérletei, az eredeti darabokat meg sem tudja közelíteni. Viszont nyári, egyszernézős, könnyed kis horror-vígjátékként tökéletesen funkcionál.

Egy olyan világban, ahol a New York lakossága és vezetősége által megvetett és lenézett McCarthy vezette alakulat a becsületük és az emberek előtti hitelességükért küzdenek a túlvilági lényekkel való hadakozások közben, addig maga az alkotás is szembenéz az internetes trollokkal. Persze a készítők is tudják, hogy az általuk kiszabadított szellemet jobb nem Habcsókember méretűvé dühíteni, így amikor a szereplők kikacsintanak a valódi „rosszakaróikra”, akkor is inkább az Apatow-istállóhoz híven, megmaradnak az önmagukon való röhögés szintjén. Mert mi mást is tehetnének egy olyan gyűlölethadjárattal szemben, amely teljesen érthetetlen és felesleges módon csak abból fakad, hogy a nemeket felcserélték. Igen, tényleg szexista film a Szellemirtók-remake, de az 1984-es sem volt különb, a két lábon járó hústömegekként kezelt hölgyeket fűző Venkmanjával, vagy a burkolt szexista jeleneteivel, csak ezek a férfiak lelkét cirógatták, most pedig a gyengébbik nemen a sor.

Tulajdonképpen Feig narratívájában az elsőre merésznek tűnő fordulatai az alapanyag iránti ragaszkodást szolgálnák, hol nagyobb, hol kisebb sikerekkel, mégsem mondhatnánk rá, hogy a protonsugarakkal ne tudna bánni. Vagy a hölgykoszorújával, akik hasonlóan Reitman eredetijének főszereplőihez, szintén a Saturday Night Live műsorában edzették improvizációs képességeiket. Mert a Szellemirtókat nem a tökéletesen felépített története vagy az egetrengető, emlékezetes poénjai, hanem a csapatdinamikája tette szerethetővé és időtállóvá, így a közvetlen folytatás ötletei során sem hiába ragaszkodtak az összeszokott négyes férfifogat visszatéréséhez. Hiszen kinek, ha nem nekik hittük volna el, hogy a szellemek csapdába ejtése csak akkor lehetséges, ha minden ektoplazmatikus lénynek állandó az ionizációs foka. Viszont 27 év után most már bizony McCarthy-éknak is elhisszük a „tudományos” szaggal felvértezett hasonló értekezéseket, ezzel újabb generációk számára elérhetővé téve a Szellemirtók lényegét. A direktor pedig tisztában van ezzel, a bejáratott színésznőinek egyszerűen csak hagyja, hogy kibontakozzanak, a jól ismert és átemelt, nem túl kreatív cselekmény döcögős sodrása közben, melyben a tudósok összeállnak, hogy a könnyed kis nyomozások közé ékelt szellemek fogdosása után megküzdjenek a természetfeletti erőket irányító főgenyával. Na igen, mindez addig tűrhető, amíg a film főhősein van a hangsúly, a karakterek és a nemek megfordítása ugyanis legalább olyan erős és érdekes egyveleget alkot, mint Aykroydék a ’80-as években.

Örömteli látni, hogy bár Melissa McCarthy beköszönése ismét egy fingós poénnal – mi mással – történik meg, ezzel elégedett mosolyt csalva a remake-ellenzők táborának arcára, ezúttal nem lopja el a showt kollégáitól. Éppen csak annyira harsány és tahó, amennyire azt engedi neki a múltidéző újragondolás. Kristen Wiig a tőle megszokott stílusban és minőségben szállítja a bénázó, társadalomnak megfelelni vágyó elvarázsolt tudóst, míg Kate McKinnon kétségkívül az új tagok aduásza, az őrült feltaláló frizurájával és az elmebetegség jeleit mutató megmozdulásaival a legszórakoztatóbb, a legemlékezetesebb és a leglazább pillanatait okozza a csapaton belül. Az egyedüli kakukktojás talán Leslie Jones üvöltöző, mutogató metrós alkalmazottja, a négerekhez kötött felszínes dumájával és jellemével hamar feledésbe merül. De mire is mennének a hölgyek egy kiváló recepciós nélkül, az aranyhal IQ szintjével vetekedő, Chris Hemsworth által megformált Kevin képében. Mellékszereplőként hatalmas vigyorral az arcán sarkítja ki a titkárokról és az önmagáról kialakított szépfiús imidzset. Aki szexista megjegyzéseivel nemcsak lenyomja főnökeit a vásznon, alaposan alá is húzza, és kiemeli a Szellemirtók feminista mivoltát. Tényleg szellemes (már tényleg az utolsó ilyen vicc) és ütőképes az új brigád, akkor is, ha a közöttük lévő viszonyok vagy az összeszokás folyamatának boncolgatása kínos pillanatokba és erőltetett rögtönzésekbe torkollik. Mert a helyzetkomikumok már csak ilyenek, egyes viccesnek szánt megmozdulások betalálnak, míg máskor – és inkább ez jellemzőbb a visszatért Szellemirtókra – csak fészkelődve ülünk a székünkben agyzsibbadástól szenvedve.

Amikor viszont pörögnek az események, és akciózásra kerül a sor, nívós szórakozásban van részünk. Ugyanis ha már hangulatában és újdonságiban nem tud versenyre kelni az eredetivel, legalább a látványvilágáról elmondhatjuk, hogy lekörözi azt. A szellemek és a protonsugarak szó szerinti kinyúlásai a vászonról, a neon színekben pompázó túlvilági lények és az őket szolgáló effektek mind első osztályú mulatságot kínálnak. Ráadásul Feigtől kezdő blockbuster-gyárosként a végső retró hangulattal jócskán átitatott fináléban kreatív akciójelenetekre is futja tarsolyából.

Az új Szellemirtók mégis hiába gazdálkodik merész elemekkel, hiába megy bátran szembe a fanok akaratával, az immár női hősök által történő New York utcáinak szellemmentesítése nem lesz sem kultfilm, és valószínűleg újra sem fogjuk nézni. McCarthy-ék mégis büszkén viselhetik a mindenki által ismert emblémával felvarrt szürke kezes-lábast, ugyanis ha csak néhányszor is, de Ray Parker Jr. hírhedt betétdalának és a protonágyúk doromboló hangjának köszönhetően létrejön az a libabőr, amiért ’84-ben rajongtunk Aykroydék filmjéért. Viszont a remake-ek világa már csak ilyen, a sajátjuk, hogy lehetetlen az alapot megközelíteni. A Ghostbusters csapatdinamikájával, a gyermekies és játékos látványvilágával mégsem vall kudarcot, láttunk már ennél sokkal rosszabb feldolgozást is, amely pedig külön becsülendő a készítők részéről, hogy mertek kockáztatni, ezzel az előd árnyékából egy kilépési kísérletet téve, még akkor is, ha feledhető komédiaként hiányérzetünk marad a hölgykoszorút látva. Én mégis arra biztatnálak, ha szellemet látsz, akkor hívd őket bátran!

Köller Kristóf
Forrás: TheScreen.hu