Jason Bourne

Filmkritika

Jason Bourne közel egy évtizede merült alá golyóval a testében az East Riverben, amellyel nagyszerűen keretbe foglalták a Bourne-trilógiát. Azóta Paul Greengass rendezőt...

...és Matt Damont folyamatosan bombázták a kérdéssel, hogy mikor hoznak már össze egy újabb Bourne produkciót. Vajon van még mit elmesélni az amnéziás titkosügynökről, miután elhagyta a száját: „Mindenre emlékszem”? Újra Bourne nyomába ered a mindenre elszánt CIA, a szenvtelen rendőrség, a vonzó nő, a kegyetlen orgyilkos és a szőrös szívű kritikus!

A Bourne-ultimátum ezer fokon égő, szinte már szédületes pörgése után A Bourne-hagyaték komótosabb, ráérősebb hangvétele úgy hatott a nézőkre, mint amikor az autópályán való száguldást követően kisorolunk a parkolóba vezető kihajtóra. Utóbbi film a bourne-i univerzum kitágítását szolgálta, s a maga módján egészen ügyesen lépte ezt meg – a színészi játékra és egy újabb macsó főhősre fókuszálva –, más kérdés persze, hogy a nézők a Bourne-trilógia kapcsán nem ehhez szoktak, s még egy Bourne-talan Bourne-filmtől is ugyanazt várták el. Paul Greengrass (A Bourne-csapda, A Bourne-ultimátum) rendező olyan elképesztő tempót diktált, amelyet látszólag már lehetetlennek tűnt fokozni. Vagy mégis?

A Bourne-filmek rajongóinak nagy megelégedésére szolgálhat, hogy az új etap A Bourne-hagyaték után érezhetően sebességet vált, s igazodik a trilógiához, megpróbálva átvenni a korábbi filmekből mindazt, amiért a nézők megszerették. A filmben ismét eltolódik a hangsúly az akciókra, a színészi játék visszaszorulását rutinos öreg rókák castingjával – akik néhány apró gesztussal képesek hihető karaktereket felépíteni – ellensúlyozzák, a főhős egy új, erős női karaktert kap maga mellé – ez megszokott a Bourne-filmeknél –, s persze itt van maga Bourne, aki ugyan fásultabb és törődöttebb, mint valaha, de még mindig megállíthatatlanul tör előre.

Jason Bourne megfáradt John Rambo-ként a görög-albán határon utcai harcosként keresi meg a napi betevőt. Na nem mintha másból nem tudna megélni, inkább a vezeklés, mint a túlélés vezeti az öklét. Itt kissé elrugaszkodtak a földtől az alkotók: Bourne korábban sem a fizikai erejével, hanem a küzdősportok terén szerzett jártasságával kerekedett felül másokon, így az a jelenet, amelyben egy ütéssel padlóra küldi az ellenfelét, híján van mindenfajta emelkedettségnek, s mindössze a tesztoszterontól bűzlik. Bourne érezhetően maga alatt van, az élete célt tévesztett, most már csak vegetál, s a meggyilkoltak árnyaival viaskodik. Ebbe a nihilbe robban be Nicky Parsons, a Treadstone (Uram bocsát, Kőlépcső!) egykori, az idők – és az előző részek – folyamán átigazolt elemzője (lásd: a korábbi Bourne-filmeket összefoglaló cikksorozatunkat!). Nicky a kalandos módon birtokába került titkos CIA-projektek aktái között Bourne apjának nevére bukkan. Azonban nincs idejük a részletek tisztázására, ismét a nyakukba liheg a CIA, hogy egy országhatárokon, sőt, kontinenseken átívelő hajsza vegye kezdetét, ahol immár személyes indokok feszülnek egymásnak.

Greengrass jó érzékkel ismét Európába helyezi át az eseményeket, s csak a finálé kedvéért ruccanunk át Las Vegasba. Hatalmas piros pont jár azért, hogy – igaz, csak díszletként, de – a filmbe csempészik az aktuálpolitikát a görög zavargások kapcsán. Így csillog tökéletes bourne-i gyémántként a film athéni jelenete, amelyben a címszereplő – Nicky-vel az oldalán – menekül a darabjaira hulló városban a CIA és a hellén hatóságok elől.

Már megszokhattuk, hogy Bourne ellenlábasai középkategóriás színészek közül kerülnek ki (A Bourne-rejtélyben a Professzort Clive Owen, A Bourne-csapdában az orosz titkosügynököt Karl Urban, A Bourne-ultimátumban Pazt Edgar Ramirez játszotta), még ha ennek nincs is különösebben értelme, mivel számottevő alakítást – a kevés játékidejükből fakadóan – nem nyújtanak. Az új produkcióban azonban változik a helyzet, ugyanis Asset szerepében Vincent Cassel a Bourne-széria legemlékezetesebb – és legkarizmatikusabb – antagonistáját személyesíti meg. Kevés játékidő és még kevesebb szöveg jut neki, de a karizmájával képes lenne eltolni akár egy kamiont is!

A Bourne-filmek CIA igazgatói sosem szimpatikus figurák, Tommy Lee Jones viszont magával ragadó rutinnal játssza szerepét, Alicia Vikandernek pedig sikerül ismét meglepnie a nagyérdeműt: a repertoárja tovább bővül a határozott, céltudatos, vídiakeménységű nő karakterével, már alig várom, hogy megmutassa magát Lara Croftként a legújabb Tomb Raider filmben! Jason Bourne-t nem is tudnám másként, csak Matt Damon alakításában elképzelni (Bocs, Richard!), a színésznek mégis sikerült elkerülnie a beskatulyázódást a szerepbe. Úgy érzem, pontosan olyan lenne Bourne 10 év után, ahogy azt Damon tolmácsolásában láthatjuk, szótlan, szikár és hallgatag, akinek még mindig gyorsan eljár a keze, s ha egyszer megindul, nincs, aki megállítsa (legfeljebb Cassel, neki minden további nélkül elhiszem!).

Hol hibádzik akkor mégis az új Bourne-film? A sztorijában! Már A Bourne-hagyatékban is felemásan vette ki magát, hogy újabb és újabb programokat rángatnak ki a CIA feneketlen varázskalapjából – Treadstone, Blackbriar, LARX, Outcome, mikor mire van szükség a sztori szempontjából –, igazából a kutyának sem hiányzott még egy Vaskéz is! Fárasztó immár sokadszorra azt látni a vásznon, hogy a CIA takargatni igyekszik valamit Bourne elől, akinek megint csak ismét egyet visszalépünk a múltjában, és jééé, elő is kerül egy újabb csontváz! S aztán, mivel maguk az alkotók is kevésnek érzik ezt, hozzátoldják ezt a témáját tekintve – az internet szabályozása – izgalmas, ám közhelyekből és klisékből összetákolt facebook-klón történetszálat, ami kínosan összeférceltté teszi a szkriptet. Tony Gilroy lehet, hogy rendezőként nem igazán vált be a Bourne-széria kapcsán (ő rendezte A Bourne-hagyatékot), ám az előző négy film forgatókönyveit elég rendesen összerakta, így a legújabb etap rákfenéje az ő fájó hiánya az írók között. Az olyan túlzásokra már nem is akarok kitérni, mint például a film indításában az egy ütéssel padlóra küldött utcai harcos vagy a titkosügynök Cassel páncélautóval való menekülése a fináléban!

A film fő témája egy érdekes dilemma körül forog. Vajon mennyire tűnik indokoltnak a Vikander által játszott Heather Lee-nek azon elképzelése, hogy a teljes Bourne-széria alatt a címszereplőt ért kismillió merénylet-kísérlet, kijátszás, átverés és megalázás után Bourne-t szép szavakkal még vissza lehet csábítani a CIA kötelékébe? Bourne állapotát elnézve és a hölgy nagymonológjait elhallgatva én még bizony ezt is elhiszem Vikandernek. Szerinted a kém önszántából bejönne a hidegről?

Összefoglalva: a Jason Bourne visszatér a Bourne-trilógia diktálta tempóhoz, amivel – sajnos – együtt jár a gyors, olykor követhetetlen vágások és a remegő kézikamera előszeretett használata, s persze az az irgalmatlan lendület és pörgés, amiért szeretjük ezt a szériát, s amivel Paul Greengrass rendező új szintre emelte anno az akcióthriller zsánerét. A fájó pont maga a történet, különösen a Greengrass-Damon-páros korábbi nyilatkozatai fényében, miszerint csak akkor veszik elő az amnéziás titkosügynök figuráját, ha megfelelő témát találnak. Ezért valóban megérte Bourne-t újra kirángatni a víz alól?

Bányász Attila
Forrás: TheScreen.hu

2016.08.05