Bár Hunyadi János a korban szokatlanul nagyszámú védelmet tudott időben elhelyezni a városban, elméletben a három évvel korábban Konstantinápolyt is elfoglaló hatalmas török fősereg ellen nem sok reménnyel kecsegtetett az ellenállás. Ez még akkor is így volt, ha Nándorfehérvár – avagy Belgrád – a térség, sőt Európa legerősebb várának számított. Szilágyi Mihálynak – Hunyadi sógorának – a parancsnoksága alatt mintegy 5000 jól képzett és kellően felszerelt katona állt, jelentős tüzérséggel és egy kis hajóhaddal. Segítette a védelmet, hogy a Duna és a Száva összefolyásánál álló háromszög alakú várat és várost két oldaláról folyó védte, így csak a déli irányból lehetett megostromolni.

A török sereg érkezése után azonnal az erőd ostromához látott, katonáik megközelítőárkokat ástak, ágyúkat helyeztek lőállásba, majd töretni kezdték a falakat. A 70-100 ezer fős támadósereg a várostól délre táborozott le, míg a Fekete-tengerről felúszó gályák a vártól északra horgonyoztak, hogy onnan se kaphasson utánpótlást a magyar vár. A hatalmas ostromágyúk megkezdték a város és a vár falainak porrá zúzását, ami gyorsan haladt. A vár ostroma után Hunyadi egy levelében azt írta, hogy a falakat annyira elpusztította az ágyúzás, hogy a vár már nem is vár, hanem mező! A korabeli krónikák szerint a lövetést még Szegeden is lehetett hallani, ami légvonalban 200 kilométer! Míg nappal az ágyúk dörögtek, éjszaka pszichológiai hadviselés folyt, a török sereg zenekara török harci indulókkal kedveskedett az ostromlottaknak, hogy ne aludhassanak, amire Szilágyiék keresztény egyházi énekekkel válaszoltak.

Miközben a pokol zúdult a magyar védőkre, Hunyadi János összegyűjtötte zsoldosait, Kapisztrán János pedig kereszteseket toborzott a város felmentésére. A magyar királyi sereg csak augusztusra volt képes összegyűlni, s az idegen segítségre sem lehetett a nyár vége előtt számítani, így csak a két János hadaiban bízhattak az ostromlottak. Hunyadi a várból kicsempészett levelek által július közepén értesült róla, hogy a védők már aligha tarthatják magukat sokáig, így bármennyire is kevésnek tűnt az ereje, meg kellett kockáztatnia a felmentést. Folyamatosan szaporodó csapataival magához vonva a kereszteseket – akiknek jelentős részét nem lehetett igazi katonának tekinteni – megindult 25-30 ezer emberével délnek, a Duna mentén. Úgy döntött, hogy elsőként a folyót kell megtisztítani a török hajóktól, s a Dunán talált sajkákból, hajókból flottillát alakított, amelyet megpakolt legtapasztaltabb harcosaival.

Július 14-én az egy nagy gályából, 40 kisebb hajóból és több mint száz apró dereglyéből álló magyar hajóhad, kihasználva a folyásirány nyújtotta sebességet, megrohanta a török hajókat, amelyek egymáshoz láncolva zárták el a Dunát Belgrád irányába, Zimony magasságában. Hunyadi hajóit a folyó két oldalán a szárazföldi sereg támogatta, így a vízbe kerülő törökök kiúszva sem jutottak biztonságba. Bár a török hajók ágyútűzében az egyetlen nagy magyar hajó azonnal elsüllyedt, a roham sikerült. A magyar „tengeri” diadalt elősegítette, hogy Szilágyi 40 naszádja a várból kifutva hátba támadta a török gályákat. Törökök százai estek el a hajókon, vagy fulladtak a Dunába, s a gályák roncsai égő fáklyaként jelezték a várvédőknek, hogy Hunyadi megérkezett.

Éppen jókor. A városfalakon már óriási lyukak voltak, és a védők is kimerültek. Hunyadi diadalmasan megérkezett a várba, s azonnal átvette a parancsnokságot. A rögtönzött haditanácson Thuróczy János krónikája szerint a következő buzdító beszédet mondta: „Miért rémüldöztök? Először láttok-e törököt? Jó néhányszor megszalasztottuk már őket, ha olykor magunk is futottunk előlük. Sokszor láttátok már őket, miért zavarodtok most meg tőlük? Nemde próbáltátok már fegyverüket, erejüket? Fiacskáim, bízzunk Krisztusban, kinek nevéért annyiszor ontottuk vérünket; harcoljunk bátran az Ő nevében ellenségünkkel. Nemde, meghalt Krisztus miérettünk? Haljunk meg mi is Őérette!”. Az ember szinte még most, 560 évvel később is beleborzong…

Természetesen gyakorlati intézkedéseket is hozott, a sérült és kimerült katonákat leváltotta a most érkezettekkel, s a várható török rohamok elhárítására megemelte a helyőrség számát. Bár az még mindig igencsak kétséges volt, meg lehet-e védeni a várat, a folyók fölötti uralom megszerzésével Hunyadi taktikai repertoárja jelentősen kibővült, hiszen ha nem képes a várat tartani, hajókon kiürítheti azt. A keresztesek és a had többi része a török hadsereggel szemközt ütött tábort, amelytől a Száva választotta el.

Július 21-re a török ostromkészületek véget értek, Mehmed szultán úgy érezte, megérett a vár a rohamra, az árkot feltöltötték, a falat a földig rombolták. Aznap meg is kezdődött a roham. A török gyalogság, a magyar katonák ellenállását legyűrve, betört a városba, ám Hunyadi irányítása mellett újra és újra kiverték őket onnan. Kapisztrán a várban imádkozott ferences testvéreivel a győzelemért, és kellett is. Az oszmánok minden erejük bevetésével egészen a belsővár kapujáig törtek előre, s a falak megteltek török zászlókkal, győzelmet hirdetve. Ám ekkor Hunyadi nehézlovassága elkeseredett rohammal, a város utcáiba visszavonult csapatokkal karöltve ismét kiszorította a támadókat, s a késő éjszakába nyúló harc végül elcsendesedett. A végsőkig elcsigázott védők megtartották a várat.

Másnap mindkét tábor pihentetni igyekezett csapatait, de az égiek – és néhány keresztes – közbeszóltak. A Száván túli magyar táborból néhány katona áthajózott a folyón, és az ott lévő török táborra rontott fosztogatni, majd az ottani anatóliai török katonaságtól szorongatva egy dombocskára húzódott vissza. A kellemetlen szituációba került testvéreik támogatására a keresztesek közül egyre többen keltek át a folyón, míg végül kemény összecsapás bontakozott ki az anatóliai csapatok és a keresztények között. A törökök nem boldogultak az életükért küzdő magyarokkal, és egyre több és több csapatot küldtek ellenük, míg végül maga a szultán is rájuk tört a középről elvont elit csapataival. Hiba volt.

Hunyadi, aki nem készült ezen a napon harcra, a várból követte az eseményeket, és ebben a pillanatban úgy döntött, hogy ki kell használni az alkalmat. Páncélos lovasságával lecsapott a szultán ágyúira, amelyeket a keresztesek elleni támadás miatt fedezetlenül hagytak. A magyar kitörés elsöpörte a török tüzéreket. A nagyobb ágyúk gyújtólyukait a magyarok beszögezték, a kisebbeket a kereszteseket támadó törökök hátára irányították, és össztüzet zúdítottak a szultánra. A meglepetés teljes volt, akárcsak a pusztítás. Természetesen a törökök megpróbálták visszaszerezni ágyúikat, ám az azokat védő árkok és sáncok most ellenük dolgoztak. A harcban a szultán eddig jobbára érintetlen lovassága is súlyos veszteségeket szenvedett. Végül a magyarok nagy kárt okozva feladták a tönkretett oszmán ágyúkat, és visszavonultak eredeti állásaikba: a várba, illetve a keresztes táborba.

Hunyadi ekkor még nem tudta, hogy győzött, csak annyit, hogy komoly sebet ejtett az ellenségen. Ám a szultán seregének egy része megfutott, a többi teljesen kimerült, s Mehmed úgy döntött, ennyi volt. Az oszmán sereg egész táborát, tüzérségét hátrahagyva, maradék flottáját felgyújtva elhagyta a számukra immár másodszor (az első, szintén igen komoly ostrom 1440-ben volt) is súlyos vereséget hozó Nándorfehérvárt.

Sajnos Hunyadi nem élvezhette ki a sikert, három héttel később megbetegedett és meghalt, az általa tervezett ellentámadásból így nem lett semmi. V. László magyar király seregével hamarosan Nándorfehérvárhoz ért, ahol Hunyadi László fogadta már. Ám a várban újból vér folyt, Cillei Ulriké, melyet aztán az idősebb Hunyadi fiú lefejezése, majd az ifjabbik trónra kerülése követett.

Még egy dologra érdemes kitérni, Dugovics Tituszra. Az utóbbi években elterjedt, hogy nem is létezett, és a kutatások alapján gyakorlatilag ez igaz is. Ilyen nevű személy nem létezett. Ugyanakkor a zászlós törököt magával együtt a mélybe rántó harcos – Bonfini krónikája szerint – nagyon is ott volt Nándorfehérvárnál! Így talán nem kellene szenzációként tálalni némely magyar történelmet szívesen szapuló ponyvalapnak/televíziónak, hogy lám, megint lelepleztünk egy hamis hősködő magyar fikciót. A katona neve mindegy ugyanis, a tett a fontos. „Dugovics Titusz” létezett, pusztán nem ez volt a neve.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom:
Thuróczy János: Magyar krónika. http://mek.oszk.hu/10600/10633/10633.htm#65
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1456_julius_22_a_nandorfehervari_diadal/

 
A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.