A közönség szavazatai alapján kaptátok meg az idei Taps-díjat. Milyen érzés?

Janisch Éva: Természetesen nagyon boldoggá tesz. Nem számítottam rá, mert inkább karakterszerepeket játszom. Egy színésznő, ahogy halad előre a korban, egyre ritkábban kap főszerepet. Nem gondoltam, hogy a Tizenkét szék című darabban megformált karakteremért díjat kapok. Megható számomra, hogy ezt is értékelik a nézők.

Maszlay István: Már feltették nekem ezt a kérdést, és akkor Arany Jánost profanizáltam: Több a hírnév, mint az érdem. Valóban nagyon sok díjat kaptam már. Volt, amit megérdemeltem, és volt, amit nem. Kaptam a várostól, a kormánytól, a tágabb értelemben vett szakmától és a társulatomtól. Ha van igazán kedves számomra, akkor az mindig az utolsó, és ez különösen igaz a Taps-díjra, mert ezt a közönség adta. Azt gondolom, hogy „a mise nem a papért van, hanem a gyülekezetért és az Istenért”. Ezért, ha a gyülekezet elégedett a papjával, annál jobb érzés nincs.

Mesélnétek valami anekdotát a színházi munkátokról, hogy az olvasók kicsit a kulisszák mögé pillanthassanak?

Janisch Éva: Nekem a kedvenc történetem ebből az évadból a Tizenkét szék című darab próbáján esett meg. Hallottam, hogy a jelenet előtt rólam beszélget a főszereplő Ungvári István és Gáspár Sándor: Te, a Janisch fiatal korában, a főiskolán olyan helyes kis vékony lány volt. Olyan csinos volt, mint egy balerina. Különben annyira vékony sose voltam, de mindegy. Addig mondogatták, addig mondogatták, hogy olyan voltam, mint egy balerina, hogy végül kiszaladtam az öltözőbe, felvettem az Al Addinból való balettcipőmet, bejöttem, és eltáncoltam nekik a hattyú halálát. Persze, megvolt a hatása… A rendezőnek pedig annyira megtetszett a produkcióm, hogy belekerült az előadásba.

Maszlay István: Amikor először elolvastuk a Primadonnák szövegkönyvét, már akkor sejtettük, hogy valószínűleg nagy siker lesz. Ugyanakkor azt is tudtuk, hogy nem egy Shakespeare. Látva az őrült sikert, az derült ki számomra, hogy nem feltétlenül az írott anyagon múlik minden. Ha olyan az interpretációja, akkor el fogja nyerni a közönség tetszését. A Primadonnák esetében ez annyira igaz, hogy már aznap nem lehet rá jegyet kapni, amikor elkezdik az árusítást.

Mivel invitálnátok a színházba a nézőket a következő évadban?

Maszlay István: Egy következő sikerdarabbal, Woody Allen Semmi pánik című bohózatával, aminek a főszerepét fogom alakítani. Kívánom, hogy ugyanúgy hulljon rá a kegyelem, mint ahogyan a Primadonnákra ráhullott. Woody Allen a szívem közepében van, az amerikai film megváltójának tartom.

Janisch Éva: Én pedig azzal a darabbal, aminek a házi főpróbája a napokban volt. Ez Osztrovszkij Farkasok és bárányok című vígjátéka. Valló Péter rendezése annyira egységessé tette a színjátszást, hogy a legkisebb szerepek is maximálisan ki vannak dolgozva. Így öröm együtt játszani. Almási Évával pedig különleges dolog egy színpadon állni. Gyermekkoromban rajongóként néztem őt a Régimódi történetben, most pedig a partnere lehetek.

Üzennétek-e valamit a nézőknek?

Maszlay István: Azt szeretném üzenni, hogy köszönöm az irracionalitást. Mert gyakorlatilag semmi nem támasztaná alá a közönség ilyen fergeteges támogatását, amit győri színészként megtapasztalhatunk a mindennapjainkban. Hálásnak kell lennünk ezért az irracionalitásért ebben a racionális világban. Rajongva szeretnek bennünket, a lépcsőkön is ülnek, és a prózai előadások nézettsége is kiváló. Úgyhogy köszönöm az irracionalitást!

Szabados Éva
Fotó: Szami