A hatalmas Róma keleti fele ugyanis fennmaradt, s bár hivatalos nyelvezetében a VII. századra teljesen görög lett, császárai általában megelégedtek a baszileosz (azaz király) címmel, de magukat történelmük végéig mindig is rómainak tartották, és kulturális folytonossága ennek nem is lehet kétséges. A birodalom megélt jobb és rosszabb időket, de állandóan védte Európát a keletről érkező veszélyekkel szemben. 717-718-ban az arabok ostromolták meg az akkor már inkább Bizánc néven emlegetett fővárost, majd varég (keleti viking) és orosz seregek próbáltak szerencsét, sikertelenül.

Az 1071-es szeldzsuk török invázió miatt elvesztette Kis-Ázsiát, amelynek etnikai képe is átalakult, s görögből török lett. Egy csoportja a törököknek ekkor települt le a félsziget északnyugati részén, és hamarosan egyik uralkodója, bizonyos Oszmán megkezdte hazánkra is végzetes terjeszkedését. Ám a modern történészek által Bizáncinak nevezett Kelet-Római Birodalom még mindig állt, sőt 1261-ben visszafoglalta Konstantinápolyt a keresztesektől, akik 1204-ben elfoglalták azt. Ekkor éppen Nikaiai Császárságnak becézik a történészek az újjászületett nagyhatalmat.

Ám aztán véglegesen bealkonyult. A XV. századra az egykori világbirodalom állandó török fenyegetés közepette tengette életét, a város, amely egykor egymillió lakossal bírt, leszegényedett, némely városrészek helyén görögdinnye termett görög lakos helyett. A város sok szempontból letargiában várta az elkerülhetetlen véget, a még mindig százezres település alig 7000 katonát tudott a falakra állítani, ami nem sok jót ígért, főleg azt figyelembe véve, hogy a városfalak 20 km hosszúak voltak. Ám az utolsó görög (római) császár, XI. Konstantin – a történelem a legnagyobb humorista, az utolsó császárt úgy hívták, mint a városalapítót – eldöntötte, ha kell, életét adja érte. Pedig II. Mohamed azt is felajánlotta, hogy a város átadása esetén az uralkodó megkapja Peloponnészoszt, ám ő nem hagyta el népét. Felmentő sereg sehonnan nem közeledett, Hunyadi János, az egyetlen reménysugár ekkor magyarországi problémákkal küzdött. Nem volt esély.

De a védők nem adták olcsón a győzelmet. A törökök szinte teljes haderejükkel (a források 100 ezerre is teszik) ostromolták a várost, s olyan gigantikus ágyúóriásokkal törték a falat, mint az erdélyi Orbán mester lövegei. Némelyik ágyú csövébe – egyes állítások szerint – akár egy gyerek is besétálhatott volna, olyan nagy kaliberű volt. Néhány lövésnél többet nem tudtak vele leadni naponta, de ha egy ilyen, több száz kilós kőgolyó célba talált, akkor ott omlott a fal. Május 29-én reggel megkezdődött a döntő roham. A védősereg fő reménysége, Giustiniani zsoldosparancsnok elesett, majd a törökök egy nyitva hagyott kapun benyomultak a városba. Ezzel szinte egy időben a bizánci/római császár is karddal a kezében halt hősi halált. A benyomuló hódítók irtózatos vérengzést vittek végbe a város polgári lakosságán is, nem kímélve a templomokat sem. (A címlapképen II. Mohamed bevonulása látható Konstantinápolyba)

Bizánc rómaihoz méltó halált halt, ám ez nem változtatott azon a tényen, hogy az Oszmán Birodalom véglegesen megvetette a lábát Európában, és hamarosan új célpontot keresett magának a térségben: Magyarországot…

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom:
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1453_majus_29_konstantinapoly_az_oszmanok_kezere_kerul/
Regan, Geoffrey: Döntő csaták. Bp.: Grafo-Panem, 1993

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.