A kezdeti új hullámos filmek után egy teljesen más stílust képvisel, letisztult alkotás, kevésbé személyes és kollektív, mint a korábbi Szabó-filmek. A beszélgetés előtt, mintegy ráhangolódásul, most is egy rövid részletet nézhettünk meg a filmből. Szabó István ezután megjegyezte, mennyire megdöbbentette, hogy a mellette ülő Bánsági Ildikó még most, 36 év után is a filmmel együtt mondta a dialógus minden sorát… „A film minden szikrája bennem van, minden másodpercre emlékszem” – mondta erre a színésznő, és valóban, minden későbbi hozzászólásából kitűnt, hogy így van.

A rendező visszatekintett korábbi filmjeire, hogy elhelyezze köztük a Bizalmat. Filmjeiben mindig keveredtek a személyes és a társadalmi problémák. Minden generációnak megvannak a példaképei, így a filmrendezőknek is, rájuk két irány hatott igazán: az olasz neorealizmus, erre tájékozódott például Gaál István a Sodrásban-nal. A másik társaságot inkább a francia új hullám nyűgözte le. Ezen belül egyesek a költői Truffaut nyomába szegődtek a Jules és Jim és a Négyszáz csapás nyomán; míg mások számára Godard volt a viszonyítási pont. Hozzá Truffaut állt közelebb, olyannyira, hogy az első filmje akár a Truffaut-tól való tanulás emlékfilmje is lehetne: az Álmodozások korában több helyen és módon konkrétan is megjelenik a Négyszáz csapás. Második, még személyesebb filmje az Apa, amellyel kapcsolatban felidézte, hogy a tízéves kisfiú főszereplő, Erdély Dániel fia az a világhírűvé vált operatőr, Erdély Mátyás, Koltai Lajos tanítványa, aki most a Saul fiát fényképezte. Múlik az idő…

Ezek a vallomásos filmek is kollektívek voltak: az elsőben nemcsak a főhőst, hanem sok fiatalt ébresztenek a telefonos kisasszonyok, a másodikban számtalan fiatal ússza át Bálint András mögött a Dunát, a Szerelmesfilmben pedig mindenki levelet ír… Utóbbi, szintén Halász Judittal és Bálint Andrással játszódó történetre a magyar költészet, József Attila és Radnóti Miklós gyakorolt nagy hatást. Ezután egyre nagyobb tablókban a szürrealizmus irányába próbált mozdulni (Tűzoltó utca 25, Budapesti mesék), majd úgy érezte, hogy meg kell próbálnia közelebb kerülni az emberekhez. Ez az érzés nem belőle indult ki, hanem abból, hogy látta a csodálatos Bergman-filmeket: A nap végét, a Personát, a Suttogások, sikolyokat – ezek arról győzték meg, hogy számára az arcokat megmutatni lehet az igazi kihívás. Azóta is jobban érdekli az emberi arc a nagy mozinál – ezt Bergmantól tanulta. Később felfedezte, hogy Bergman is tanult valakitől: Ozutól és a japán filmművészettől. Minden egy lánc része – ez a szép a dologban –, tette hozzá. A Bizalmat kifejezetten Bánságinak és Andorainak írta. Bánsági Ildikóval a Budapesti mesékben forgatott együtt, és a színésznő abban olyan fantasztikus volt, hogy mindenképpen vele akart dolgozni. Szántó Erikával írták a forgatókönyvet, majd amikor ez megvolt, a gyárudvaron megszólított egy fiatalembert, akiről úgy gondolta, hogy fantasztikus operatőr: ez volt (a DVD-bemutató idején két nap híján 70 éves) Koltai Lajos. Ebben a filmben kezdődött mai napig tartó együttműködésük.

Koltai Lajos számára akkor az volt a kérdés, hogy hajlandó-e a Déryné, hol van? bejáratott, már rutinosan működő „mézbarna félhomálya” helyett valami teljesen újba kezdeni. Ő vállalta a váltást, Szabó Istvánnal együtt keresgéltek a példák között. A főiskolán, ahová együtt jártak, jó képzést kaptak a képzőművészet területén, onnan választottak inspirációforrást: a kiindulópont Vermeer hűvös, zöldes-kékes színvilága, gyönyörű szórt fényei voltak. Különleges feladatot kellett megoldani: 50 napig forgattak jórészt díszletben, egy szobában, megpróbáltak minden látószöget, a tér minden pontját kihasználni, fénnyel szétszedni és összerakni. Elmondta azt is, hogy ebben a filmben van a legmagányosabb kép, amit valaha forgatott: amikor a hősnő megérkezik a szobába, és leül az ágyra nagykabátban. Hiába ég a tűz, a melege nem jut el a szereplőhöz – rideg kietlenség hatja át a képeket, nem véletlenül ég csak egy szál izzó a csillárban. A film során egyszer melegszik át ez a tér, a szerelmi jelenetben, ahol csak a tűz halvány fénye festi meg őket, nagyon lágyan a sötétben. Szabó István felidézte a legendás díszlettervező, Romvári József heroikus teljesítményét is. A forgatáshoz egy Pest környéki munkásház belsőit kellett a műteremben felépíteni. Miután elkészültek, és végre megtalálták a fal ideális szürke színét, még mindig nem voltak elégedettek. Megkérték Romvárit, hogy öregítse valahogy a falat a hitelesség érdekében – ő erre egy szál ceruzával, kézzel rajzolt repedéseket a falra, egy éjszaka alatt.

Ennél a filmnél az a ritka helyzet állt elő, hogy kronológiában forgattak, hogy a nagy érzelmi telítettségű jelenetek létrejöhessenek. Andorai Péter szerint ez azon múlott, hogy meg tudták teremteni a feltételeket: a csendet és magányt, amelyben a drámai pillanatok megszülethetnek. Szabó és Koltai mindig a színészt helyezték a fókuszba, minden más csak utána következett. Amikor eljutottak a felvételhez, Szabó István tekintélyt parancsolóan követelte meg a csendet. 25-30-szor is felvettek egy jelenetet, ha nem született meg az a bizonyos pillantás.

Andorai professzionalitásnak, Bánsági Ildikó minőségnek és komolyságnak nevezte ezt a mentalitást és munkamódszert, amire szükség van, hiszen mindig kérdéses, hogy megszületik-e a varázslat, amihez különleges idegállapotra van szükség. Ki kellett szenvedni azt a pillanatot, mint a kagyló a gyöngyöt, ebben senki sem segíthetett. Szabó István szerint a játékfilm energiája a színészek arcán múlik. Sok kollégától eltérően, Koltaival mindig arra törekedtek, hogy ne a színész kövesse a kamerát, hanem a kamera kövesse a színészt. Koltai megerősítette: templomi csend kísérte a későbbi  közös munkáikat is. Különös intimitása volt a munkának, szavanként elemezték, hogy mi miért van, hogy miért születik meg egy-egy mondat, és miért pont így. Meg kell adni a tiszteletet és a teret, ahol ez megvalósítható.

Minden tekintetben perfekcionisták voltak, nem voltak hajlandók megalkudni: a ruhák, a bútorok, minden apró részlet nagyon átgondolt, épp oda illő kellett, hogy legyen. Ezt a tudatos tervezést a szobában meg lehetett oldani, de kérdés volt, mi lesz, ha ki kell menni a szabadba, például abban a jelenetben, amikor a két, nevét is feladni kénytelen főszereplő, kényszerből, először találkozik. Egy hétig jártak vissza a helyszínre, amíg az ég tudott végre olyan ólomszürke lenni, amilyen nehéz a helyzetük volt – ezt ma már nem lehet megcsinálni sehol.

A külsőket túlnyomórészt Rákospalotán forgatták. Egyik olvasónk, Gábor Eszter hívta fel a figyelmünket egy helytörténeti blogbejegyzésre, amely többek között azzal a házzal foglalkozik, ahova a két főszereplő megérkezik. Alábbi helyszínfotóink pedig az utca másik oldalát ábrázolják.

A különös igényességéről legendássá vált látványtervező, Romvári József helyszínfotói a Beller utca sarkát ábrázolják, tehát a blogban is megjelenített ház utcáját, az utca másik oldalát. Nagyon értékesek ezek a gondosan összeillesztett, nagylátószögű helyszínfotók, mert jelezték a kért átalakításokat is, így beavatnak a látványvilág alakulásába. A DVD filmtörténeti extrájába pedig a Duna-parttal, illetve az Ugocsa mozival kapcsolatos helyszínfotók, átalakítások, festések, valamint a szoba tervei kerültek bele. („Felöltöztetni a teret, mint az embert...” – Életműinterjú 2004-ből Romvári Józseffel a Filmkultúrában)

A külvilág egyébként ritkán jelenik meg ebben a filmben, de akkor mindig embert próbáló módon – emelte ki végül Fazekas Eszter, utalva a Lukács cukrászdában játszódó drámai jelenetre, amikor egy tőle menedéket kérő zsidó nő, állítólag az osztálytársa, segélykérését el kellett utasítania (Kishonti Ildikó hátborzongató alakítása). Bánsági Ildikó a jelenet említésére is újra a gyomrában érezte a kétségbeejtő helyzetet – ilyet csak zsigerből lehet játszani, nem gondolkodva: ott állsz, és megsemmisülsz. Legfeljebb a forgatókönyv írásánál játszik szerepet a racionális mérlegelés. Azt azonban, hogy mi a véleménye erről a forgatókönyvíró-rendező Szabó Istvánnak, már nem tudhattuk meg, mert a nagyteremben elkezdődött a hagyományosan felújított 35mm-es kópia vetítése. (A kópia 20 éve készült, és Koltai Lajos legnagyobb megelégedésére tökéletesen megőrizte a színeit. A filmek digitális felújításának nem ez a pozitív kópia, hanem ideális esetben a felvételi negatív az alapja.)

Nagyon gyorsan elrepült az egy óra, sokáig elhallgattuk volna még az alkotókat. Mindig érezni, hogy egy ilyen DVD-bemutató az ő számukra is egy különös élmény, hiszen sok esetben már régóta nem látták a filmet, néha egymást sem. Mi, nézők pedig újra bizonyosságot nyertünk arról, hogy minden film csapatmunka, ahol mindenki a maga nagyon eltérő eszközeivel járul hozzá a közös célhoz: a színész az idegeivel, a díszlettervező a ceruzájával, az operatőr a világításban, kameramozgásban rejlő lehetőségek maximális kihasználásával, a rendező pedig az egész karmesteri irányításával. Hogy aztán sikerül-e a csoda, az mindig kérdéses. Ebben az esetben kétségkívül sikerült.

A teljes beszélgetést itt lehet megnézni.

Löwensohn Enikő/Fazekas Eszter
Forrás: mandarchiv.hu