A 17 éves Bogit interjúnkat megelőzően a zenei tévés megmérettetésen elért kitűnő szerepléséért városunk polgármestere, Borkai Zsolt is külön köszöntötte a győri Városházán. Bogival a megyei könyvtárban beszélgettünk, az elbűvölően bájos fiatal hölgy rendkívül érett felnőttséggel és végtelenül kedves közvetlenséggel mesélt magáról, egyre inkább kibontakozó zenei karrierjéről, terveiről, vágyairól és elköteleződéséről az éneklés iránt, valamint arról, hogy ő valójában olyan, mint a színpadon: egy fesztelen, pózoktól és mesterséges allűröktől mentes, „mezítlábas” lány.

Először mindenképpen rólad, a zene felé fordulásodról szeretnénk hallani néhány mondatot. Mikor kezdtél el énekelni; minek/kinek a hatására; ki segít neked ebben; patronál-e, egyengeti-e az utadat szakmabeli?

Nagyjából 6 éves koromban kezdtem el énekelni otthon, a szobámban. Apukám nagyon sokat vitt színházba, nekem ez nagyon tetszett, és elkértem a szövegkönyveket, amelyeket aztán megtanultam és elénekeltem. Így indult a dolog. Apu felvette a feldolgozásokat, amelyeket énekelgettem, és feltettük őket a YouTube-ra. Ezeket megtalálta egy zenei menedzser, akivel aztán elkezdődött egy közös munka, és lényegében így kerültem bele ebbe az egész történetbe. Közben voltam egy Europop Fesztivál nevű rendezvényen, ahol kilenc ország indulói versenyeztek, és közülük második lettem. Ez adott nekem nagy lökést, hogy talán mégis érdemes ezt komolyan csinálni. Most pedig már Tóth G. Zoltán a menedzserem, aki támogat mindenben, ő írta például a We All-t is az Eurovízióra, és akik mindig is segítettek nekem, ők a szüleim.

Folyamatosan képzed a hangodat, hol és kivel tanulod az éneklést?

Kezdetben, az Europop verseny idején még nem jártam énektanárhoz, de úgy 2-3 éve már Schwimmer János, a Győri Nemzeti Színház énektanára foglalkozik velem.

Hogy jött képbe az Eurovíziós Dalfesztivál, a Magyar Dal válogató versenye? Hiszen ezen a megmérettetésen döntően már ismert vagy részben ismert, zenei múlttal rendelkező énekesek és zenekarok indulnak. Kívülről úgy tűnik (és ez puszta ténymegállapítás, véletlenül sem vélemény és álláspont), hogy a te esetedben is a Megasztár, az X-Faktor vagy a The Voice lett volna a kézenfekvő.

Az Eurovíziós Dalfesztiválhoz, hogy valaki dalt küldhessen a versenyre, kiadóra van szükség. Nekem ugyan egy évvel ezelőtt – amikor szintén indultam – még nem volt… most már igen… de tavalytól követelmény, hogy lemezkiadója legyen a jelentkezőknek. Idén 450 körüli pályamű érkezett, és ebből válogatott ki engem is egy 10 tagú zsűri.

Számunkra úgy tűnt, szükséges egyfajta ugródeszka az Eurovízióra jelentkezéshez, ezért feszegetem a tehetségkutató versenyeket.

Ez így van, bár sok új arcot lehetett látni idén. Én nem szerettem volna soha X-Faktorba vagy Megasztárba menni. Nagyon szerettem, és mindig is néztem ezeket a műsorokat, de azt gondolom, megváltoztatják az egyéniséget, és nem engedik, hogy valaki az legyen, aki valójában. Kivéve, ha pont azt a karaktert húzzák rád, aki te éppen vagy. Annak viszont nem nagy a valószínűsége, úgyhogy ezért nem… Az én kötődésem úgy indult az Eurovízióhoz, hogy néztem ezt az első válogatót… azt hiszem, az volt az első… amelyben Heincz Gábor volt, és a Learning to Let Go című dalát énekelte, ami egy nagyon nagy sláger lett Magyarországon. Én abból készítettem egy feldolgozást, amit feltöltöttünk a YouTube-ra, és azon keresztül talált meg engem egy menedzser, úgyhogy mondhatom azt, hogy mindig is volt egy kis kapcsolatom ezzel a műsorral.

Van olyan diákegyüttes, zenekar, akikkel együtt zenélsz, vagy együtt lépsz fel?

Nem volt ilyen. Általános iskolában, az osztályunkban voltunk hárman lányok, akik nagyon szerettek énekelni, és mindig énekelgettünk együtt, de nem jártunk fellépni, csak szerettünk együtt zenéket hallgatni meg énekelni. Volt egy tehetségkutató, vagy Ki mit tud a Gárdonyiban, ahová jártam, ahol úgy indultunk, hogy a barátnőim táncoltak, volt egy gitáros, ő gitározott, én meg énekeltem, és az egyik barátnőm kapcsolgatta a villanyt, az volt a látványelem. Ilyesmik voltak, és úgy 2 éve kezdtünk el együtt énekelgetni egy együttessel, de fix együttes nincs.

Fiatal lány vagy a siker és egy karrierkezdet küszöbén, ahol a hangsúly nem is annyira az életkoron, sokkal inkább a küszöb milyenségén van. Ha manapság valaki elkészít 1-2 népszerű dalt, megjelenik a médiában és foglalkozni kezdenek vele, máris (pop)sztárnak tekinthető. Te már sztárstátuszban vagy, szerinted elég ennyi a sztársághoz?

Nem, nyilván nem. Én soha nem fogom szerintem magam sztárnak érezni. Ez egy olyan fura fogalom, hogy sztár… nem, nem tudom, ennél még a celeb rosszabb talán. Furcsa, és pont kérdezte tőlem egy újságíró hölgy az Eurovízió after party-ján, „hogy érzed magad most, hogy így már sztár lettél?”, és én visszakérdeztem, hogy ne haragudj, mi lettem? Sztár? Attól, hogy egy műsorban előadtam a dalomat, amit szeretek és megszerették az emberek? Attól én miért? Nem, nem érzem magam, sosem fogom.

Lassan elérkezel a felnőttkor kezdetéhez, ahol amúgy is döntés előtt állnál. Így, hogy belekezdtél egyfajta zenei karrierbe, még inkább bonyolódik a helyzet. Hogyan képzeled az elkövetkező éveket: elég sok mindent fel fogsz tenni egy lapra, a zenére, vagy mellette párhuzamosan szeretnél egy másfajta karriert is építeni? Van-e A-terv és B-terv, és ha van, melyik az A és melyik a B?

Mindenképp tanulok a zene mellett, de a zene biztos, én azt szeretném tovább csinálni. Ez az, ami az álmom volt, mindig is éltetett, mindig is kikapcsolódást nyújtott, úgyhogy semmiképp nem szeretném abbahagyni. Melyik az A-terv, melyik a B-terv – ez egy nagyon jó kérdés, nem tudom, melyiket helyezném előrébb. Most, ebben a pillanatban biztos, hogy a zenét! Szerintem minden 16 éves lány, aki sikert ér el, és az iskola és a zene között választhat, a zenét mondaná, de attól függetlenül biztos vagyok benne, hogy csinálom továbbra is az iskolát, nem szeretnék magántanuló lenni, de ha az leszek, akkor is ugyanúgy bejárok, és ugyanúgy tanulok. Valami marketing, kommunikáció, rendezvényszervezés, valami ilyesmi úton mennék tovább. Nagyon szeretem a nyelveket is.

Ismerjük a mondást, hogy az életben egyszer mindenkinek jár 15 perc hírnév. A mai Magyarországon – mivel eléggé behatárolt a piac – a zenei pályán is túl nagy a versengés. Egymást érik a tehetségkutató műsorok, tucatjával bukkannak fel a fiatal tehetségek, akik könnyen kerülnek reflektorfénybe, de a gyors rotáció miatt gyorsan is kerülnek ki onnan. A 15 perc hírnév nagyon könnyen megadatik nagyon sokaknak, de nagyon kevesen tudnak vele igazán élni, vagy ott maradni – és ez persze nemcsak rajtuk, vagy a tehetségükön múlik. Szerinted szabad-e a te esetedben arra gondolni, hogy lehet, ez csak egy átmeneti csillogás és ragyogás, és lesz utána egy lefelé vezető út? Kell, hogy ez téged most foglalkoztasson, vagy úgy vagy vele, hogy most minden lehetőséget megragadni, fejlődni, hogy a kemény munka után elérkezzen majd a 16. perc, a 17. perc és így tovább?

Ez most furán fog hangozni, de én sosem vágytam a hírnévre magára, engem ebből az egészből nem az érdekel, az érdekel a legkevésbé. Az érdekel, hogy a zenét és az éneklést csinálhassam. És ez a műsor egy lökést adott ahhoz, hogy többen megismerjenek, és tovább csinálhassam, amit szeretnék. Most nagyon jó, mert van sok megkeresés, ahogy mondod, van sok lehetőség, és én úgy vagyok vele, hogy ezeket ki kell használni, mert előre visznek a célom felé. De most nem foglalkozom ezzel – persze, most, hogy véget ért a műsor, nem foglalkoznak annyit az emberrel, mint amikor minden hétvégén képernyőn van, de vannak további lehetőségek, és én szeretném tovább csinálni: lesz videoklip, dalok, és amíg vannak emberek, akiket ez érdekel, vagy amikor már csak 2-3 ember hallgat, nekem akkor is örömet fog okozni. És mi most, azt hiszem, megtaláltuk azt az utat, amelyen szeretnénk továbbmenni.

Halottunk tőled már magyar dalt és angolt dalt is. Angolul több emberhez szólhatsz, viszont magyarul sokkal szélesebb érzelmi eszköztár áll a rendelkezésedre. Angolul vagy magyarul énekelni kifizetődőbb szerinted? A We All-lal csupán az Eurovízió volt a cél, vagy már távolabbi tervek irányába mutat?

Nagyon-nagyon szeretek magyarul énekelni, de amikor elkezdtem az éneklést, akkor – a színházi dalok némelyike kivételével – angol nyelven próbáltam… Nem is tudom… Magyarul szerintem nehezebb énekelni. Jobban átéli az ember azt, amit énekel, hiszen a saját anyanyelvén szólal meg, de angolul is nagyon jó. Én a We All-t nem igazán tudnám például elképzelni magyarul, mert szerintem ez egy nemzetközi dal, kifejezetten az Eurovízióra íródott a szövegében is, meg a hangulatában is. Egyébként készült most rá egy remix, amelyet Lotfi Begi készített a Compact Disco-ból, ezt elküldte nagyon sok nemzetközi kiadóhoz, és most várjuk, hogy mi lesz az eredménye, úgyhogy annak ellenére, hogy nem jutott ki a dal az Eurovízióra, még lehet, hogy ismert lesz Európában.

Mesélnél nekünk az Indián című filmről, amelyben a főcímdal eléneklésén kívül még szerepelsz is?

Ez egy művészfilm, amelynek nem hiszem, hogy lesz szélesebb bemutatója és vetítése. Egy rétegfilm, s mivel én popdalokat énekelek, szerintem nagyon jó az, hogy ezzel egy kicsit sokoldalúbb lehetek, s egy kicsit megtalálhatok vele egy alternatívabb közeget is. Nagyon élveztem ezt a munkát, és sokat fejlődhettem benne.

Hogyan kerültél bele egyáltalán?

P. Szabó István (a film írója és rendezője) nézte a VIVA tévét, és meglátta az én első videoklipemet, amelynek az volt a címe, hogy Mesehős. Nagyon megtetszett neki, a klipben egy hajpánt van rajtam, és gondolom, összetette az indiánnal, ezért elhívott egy castingra, ahol egyedül vettem csak részt; kifejezetten nekem szánta a castingot, és akkor ott fények rám, gyorsan megkaptam egy szövegrészletet, és improvizálnom kellett, ami aztán tetszett neki. A filmben egy főbb mellékszerepem van; egy fiatal, feltörekvő lányt alakítok, aki énekesnő szeretne lenni… nem igazán mondanám, hogy magamat játszom, mert kicsit egyszerű a lány, de szerethető, vicces karakter emellett.

Természetszerűleg adódik a kérdés, érdeklődsz a színészet iránt?

Gyerekkoromban színésznő akartam lenni, 7 vagy 8 évesen játszottam a Győri Nemzeti Színházban A dzsungel könyvében. Egy majom voltam, tehát nem egy nagy szerep, ahol beszélni kellett volna, csak táncoltam. Akkor nagyon vonzott engem ez a világ, aztán közben rájöttem, hogy igazából az éneklés az én utam. Színházi színész én nem tudnék lenni szerintem, de a filmek esetleg érdekelnek. Nagyon szeretem a vígjátékokat, és azt mondta a rendező, miközben játszottam az Indiánban, hogy szerinte nekem jó érzékem van a vígjátékokhoz, mert hogy vicces vagyok. Bár az Indián nem vígjáték, hanem tragikomédia inkább. A romantikus, limonádé, kikapcsoló filmeket szeretem amúgy.

Elhangzott, hogy van már kiadód, mindez azt jelenti, hogy egy nagylemez is láthatáron van már?

Ebben egyelőre még nem gondolkodtunk, viszont nagyon szeretnék egyszer majd egy lemezt, egy Bogi cd-t a kezembe fogni, hogy ez vagyok én, és ez így sikerült.

Ebben a stílusban, ez már erősen körvonalazódik?

Igen, ebben a stílusban, amelyben most készülnek a dalok. Épp tegnap hallottam a következő dalomnak a demóját.

Klipek is lesznek a dalokhoz?

Amikor nekiindultunk ennek a műsornak, kijött a We All, nagyon megindult a nézettség, a hallgatottság a YouTube-on, és elkezdték játszani a rádiók, akkor úgy éreztük, nem szükséges ehhez a dalhoz klip, mert anélkül is működik. Viszont most, a közösségi oldalakon keresztül kommunikálva a nézőkkel és hallgatókkal, nagyon szeretnének ehhez a dalhoz egy klipet látni, úgyhogy azt hiszem, a héten vagy a jövő héten leforgatjuk. Klipeket a továbbiakban is szeretnék majd, hiszen az kelti igazán életre a dalt.

A We All-t mezítláb adtad elő az Eurovíziós versenyen. Kapcsolódik ehhez valamiféle magyarázat, utalás, üzenet, vagy csak egy hirtelen ötlet vezérelte?

Úgy indult az egész, hogy Szegedi Kata tervezett egy nagyon szép ruhát a műsorra, ami nem illett annyira a produkcióhoz. De már ott is mezítláb lettem volna, mert ez a dal egy egyszerű dal, és nem akartam a díva lenni magassarkúban, nem akartam tornacipős-bakancsos lány lenni, mert az olyan túl bohém szerintem ebbe a műsorba, ezért azt tartottuk a legjobbnak, ha mezítláb megyek ki. Nem szántuk különlegességnek, és mégis mindenki annak fogta fel. Nagyon szerettem mezítláb lenni, nem voltam feszélyezve, és szerintem ezért mondják nagyon sokan azt, hogy nem látszott rajtam, hogy izgultam volna. Egyszerűen komfortos volt, ennek a számnak szólt, ez illett hozzá, meg egyébként is ilyen vagyok.

Ha lehetne kívánságod, és csakis rajtad múlna, ki lenne az a személy vagy személyek, esetleg együttes a zenei szakmában, akivel/akikkel minden álmod lenne együtt dolgozni, legyen az élő vagy már halott, és akár dalszerzés, akár közös éneklés?

Hm, az első, aki eszembe jut, az a magyar Carbonfools együttes; nagyon szeretem a dalaikat, velük egyszer nagyon szívesen dolgoznék együtt, bár nem látom nagy esélyét. Meg nagyon nagy álmom volt régen a Heaven Street Seven, és velük már sikerült is együtt dolgoznom. A külföldiek közül Justin Timberlake-et nagyon szeretem, szerintem vele jó lenne, illetve Bruno Mars-t kérném meg, hogy írjon nekem dalt… Lehet, Justin Timberlake-kel csak egy színpadon szeretnék állni… De sok underground és hip-hop együttest hallgatok mostanában, szóval a pop vonal is megvan, és az alternatív is.

Biztosan nálad is vannak olyan periódusok, amikor magad alatt vagy. Miből merítesz olyankor lélekerőt, amely segít folytatni az álmaidat?

Van Demi Lovato énekesnőnek egy Skyscraper című dala, és én azt nagyon szeretem hallgatni. Sírsz rajta, és arról szól, hogy majd olyan leszel, mint egy felhőkarcoló: kiemelkedsz, annak ellenére, hogy el akarnak taposni. Én a zenéből merítek és az emberekből, akik körbevesznek.

Szilvási Krisztián
Fotók: Vas Balázs