Jobs-ról alkotott portréja egyrészről szándékoltan hiányos, fragmentált, másrészről pedig – ahogy maga az író is mondta – nem egy wikipédia-oldal dramatizálását kívánta megírni, így aki hagyományos értelemben vett életrajzi filmet szeretne látni, az másutt keresgéljen. Na nem mintha Sorkin-tól bárki is egy „by-the-numbers”-biopicet várt volna.

A mindössze három szekvenciából álló Steve Jobs az innovátor életének három különböző szegmensébe enged bepillantást, valós időben bemutatva az éppen aktuális találmányának prezentációját megelőző 30-40 percét. A vészesen közelgő bemutatónak köszönhetően fokról-fokra feszültebbé váló helyzetekben Jobs beszélgetésbe/konfrontációba elegyedik munkatársaival és partnereivel, amelyek ha nem is feltétlen a szigorúan vett valós eseményeket tükrözik, a problémák a rendező elmondása szerint reálisak, és nem rugaszkodott el a valóság talajától. Ezek a 30-40 percek pedig épp elegek ahhoz, hogy egy gyorsan felskiccelt, de annál hitelesebb és izgalmasabb portrét kapjunk erről az emberről, aki elképesztő zsenialitással bírt ugyan, de emberileg bizony hagyott kívánnivalót maga után.

Másképp fogalmazva: legszívesebben már tíz perccel a film indulása után megfojtanánk egy kis kanál vízben ezt az embert, de mégis kénytelenek vagyunk kitartani mellette, mert annyira magával ragadó az a senkiéhez nem fogható éles elméje és az őrület határát súroló elkötelezettsége saját tervei mellett. Utáljuk, de egyben le is nyűgöz minket. Ebben a vonatkozásban hasonlóságokat vélhetünk felfedezni egy másik (szintén valós személyről mintázott) Sorkin-karakterrel, Mark Zuckerberggel: mindketten saját egójuk megszállottjai, s mindkettejük csupán fogcsikorgatva viseli el a céljuk eléréséhez szükségeltetett csapatban történő munkát. Ám míg Zuckerberg találmánya személyes és önző indítékokhoz vezethető vissza, addig Jobs mintha saját emberi hibáit, illetve az egyetemes emberi hiányosságokat szerette volna kompenzálni találmányaival. Mi sem támasztja alá ezt jobban annál a jelenetnél, melyben a Seth Rogen által játszott Steve Wozniak mérgében Jobs fejéhez vágja a következőt: „A találmányaid jobbak, mint te. – amire Jobs a következőt válaszolja: – Épp ez a cél.”

Sorkin forgatókönyve a tőle megszokott módon dinamikus és pergős, a hármas felosztásból és a valós időben gördülő jelenetekből fakadóan pedig egészen intenzív és feszült légkör jellemzi a filmet. A központi konfliktusként funkcionáló apa-lánya kapcsolat hangsúlyos és érdekes, a főszereplőre nézve remek jellemzőül szolgál: milyen ember az, aki képtelen a lányával bárminemű, melegséggel járó társalgásba elegyedni? Ellentmondásos és egyben kiismerhetetlen – ahogy azt a záró képsorokból is leszűrhetjük. Fassbender ezt az enigmatikusságot őrült intenzitással adja vissza, nyughatatlan jelenléte folyamatos pulzálásnak teszi ki a vásznat – kisugárzásából érezni, hogy ennek az embernek, az általa játszott karakternek megállás nélkül jár, kattog, zakatol az agya. Minden egyes kimondott szava előre kalkulált, szinte gépies, egyben kikezdhetetlen, és megdönthetetlen makacsság áll mögötte. Mindenre van válasza, még ha az a válasz csak egy hirtelen jött, spontán hazugság. Amennyire utazott Jobs a tökéletességre a találmányaiban, olyannyira utazik ugyanerre Fassbender is a színészi játékában – ennek eredménye pedig mindkettejük részéről sikeresnek mondható. Óhatatlanul is tehát egy egyszemélyes showműsor válna a filmből, ha nem lenne mellette a megannyi csodálatos színész. Kate Winslet mint Jobs állandó társa és tanácsadója méltán nyert Golden Globe-ot: ő az, aki próbál nap, mint nap humánus érzelmeket és értelmet verni főnöke fejébe, és aki egyfajta támpontként szolgál a néző számára. Seth Rogen pedig továbbra sem csupán füves komédiák tunya főszereplőjének való, hanem jogosan kap szökőévente egy-egy drámaibb szerepet, mint Steve Wozniaké. Jeff Daniels is feltűnik egy kisebb szerepben, mint Jobs főnöke, akivel kapcsolata a film egyik legjobb aspektusa. Mindnyájuk kulcsfontosságúnak bizonyulnak a főszereplő megértésének érdekében, és mindnyájuk megkapja a maga emlékezetes pillanatát.

Elkerülve a fényezést és az azzal járó veszélyeket, Sorkinék – ahogy már a fentiekben céloztam rá – vették a fáradságot, és javarészt meg sem próbálták kipolírozni, szépíteni Jobs figuráját, így sokszor olyan érzésünk támad a film nézése közben, mintha a főhős egyben saját történetének főellensége lenne. A film gyakran állítja be Jobsot olyan embernek, akit cseppet sem érdekelnek embertársai, olyannak, aki gond nélkül eltapos valakit, aki útjába kerül. Ez is ellentmondást szül: hogy lehet valaki ennyire távolságtartó az emberekkel szemben, ha egyszer épp ŐKET tartja szem előtt, amikor újabb újítással rukkol elő a technológián belül? Csupán az utolsó szekvenciában látjuk meg azt az embert, aki megnyílik előttünk és mások előtt, az érző embert ÉS apát. Ez a hirtelen váltás azonban törést okoz a filmben, és óhatatlanul is az az érzése támad a nézőnek, hogy Sorkin kényszerítő hatás alatt írta meg a zárójelenetet, gyorsan felruházta humánus tulajdonságokkal az embert, akit az azt megelőző másfél órában nem volt rest egy antipatikus géplénynek beállítani. Apró következetlenség, de nem teszi kevésbé erőssé a film többi részét.

Dacára a film minden pozitívumának, meg lehet érteni azt, ha valaki idegenkedni fog a filmtől, hiszen hőséhez hasonlóan maga az alkotás is sokszor ridegnek és távolságtartónak hat. Nem olyan sziporkázó, mint a Social Network – A közösségi háló, de hasonlóan ötletes, és Danny Boyle rendezése a szövegkönyvhöz hasonlóan energiával teli. Azonosulni képtelenség a főszereplővel, ugyanakkor nézőként, puszta kívülállóként mégis izgalmas látni, ahogy ennek az embernek forog az agya, és őrületbe kergeti partnereit. Hogy ki is volt Steve Jobs? Nem tudjuk pontosan. Halvány fogalmunk van csupán, egy valami biztos csak: személye ihlette film kiemelkedő díszéül szolgál mind a direktor, mind a forgatókönyvíró filmográfiájának.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu