Ergo, az öregség csupán testünknek szól, s kevésbé a lelkünknek. Nem számít, hogy problémáid sora csak nő a prosztata-gondjaiddal, ha legbelül ugyanolyan gyönyört érzel egy csodálatos, meztelen női test megpillantása közben. Vagy – és ezt Sorrentino különösen kihangsúlyozza – ha hasonlómód kergeted álmaidat (legyenek azok bármennyire is hiábavalók) és vágyaidat, mint tetted azt fiatal éveidben.

Fred (Michael Caine) egy megkeseredett, cinikus ember, aki valaha az egyik legnagyszerűbb komponistának számított. Ma már köszöni szépen, nem kér a dicséretekből, a bókokból, maga mögött hagyta a zenélést – még a Királynő felkérését is elutasítja. Ha ez még nem volna elég, úgy a lányával (Rachel Weisz) való viszonya is igencsak mostohának mondható. Nincsenek az életre vonatkozólag további ambíciói, nincsenek elvárásai, nincsenek tervei. Élete napról napra telik unottan és szürkén, angolosan elegáns nemtörődömséggel várja a halál napját. Vele ellentétben Mick (Harvey Keitel) nem fér a bőrébe. Rendező lévén éppen legújabb filmjének forgatókönyvén dolgozik néhány lelkes ifjonccal karöltve, alkotását saját hagyatékának szánja. Vannak ambíciói, vannak tervei, gyógyszereket szed (míg Fred egyet sem), ez utóbbi ellenére nem nagyon panaszkodik.

A cselekmény az Alpokban játszódik egy nyaralóban, ahol a fent említett két úriember megszállnak pár napra, hogy kifújják magukat. A társaság, melyben találják magukat, meglehetősen színes forgatagnak bizonyul, minden napra akad valami néznivaló, hallgatnivaló, csámcsognivaló. Van itt túlsúlyos, valaha volt focista (vagy csak szeretne az lenni?), egy különc, félénk hegymászó, egymással kommunikálni képtelen középkorú házaspár, valamint egy fiatal színész (Paul Dano), aki mindenáron próbál kitörni a mainstream-sikerből, és szeretné, ha munkáját a komolyabb filmjei alapján ítélnék meg az emberek. Csupa álom, csupa vágy, csupa olyan karakter, amely mind egy szimpla humoros mellékszálnak indul, majd Sorrentino eléri, hogy mindnyájuk élettel és mélységgel teljen meg. Mindenkit, kivéve Fredet, akinek lassan megrepedező cinizmusa és érzelmi szegénysége válik a cselekmény fő irányvonalává és a film fő tétjévé. Meg kell tanulnia érezni, és meg kell tanulnia élni. Meg kell tanulnia túllendülnie saját egóján, és utat engedni az érzelmeknek.

Sorrentinónál nincsen töltelékfigura, mindenki elfoglalja a maga helyét a cselekményben, és mindenki jelképez valamit. Legyen szó akár a túlsúlyos focistáról (akit egyébként Maradona alakít), vagy épp Miss Universe-ről. Mindenki tartogat meglepetéseket, és mindenkinek van legalább egy jelenete, amit ural, és ami egyfajta főhajtás a személye előtt. Ha ilyen izgalmas figurákkal tömöd tele filmedet, akkor persze óhatatlanul is tematikai túltengés esete forog fenn, az Ifjúságnál sincs ez másként. Beszél ez a film fiatalságról, idős korról, testiségről, apákról és lányaikról, barátságról, művészetről, alkotásról – hogy csak hirtelen soroljak fel pár dolgot. Ambíciója mégsem válik hátrányára, végig összetartó egyveleget alkot. Hol viccesen, hol drámai hangnemet megütve, de mindig a kettő közötti egészséges harmóniára összpontosítva. Méltóságteljes huncutsággal vezet végig minket a rendező az érzelmek, vágyak és álmok kavalkádján, amolyan olaszos elánnal. Ezt a pengeélen történő táncot csak az utolsó harmadban adja fel, amikor egy cseppet túlságosan a „dráma” felé tendál a film – ekkor egy picikét elvesztett engem az Ifjúság, de nem annyira, hogy semmissé tegye a megannyi pozitívumát.

Külcsínt illetően Sorrentino Ifjúsága röviden-tömören: gyönyörű. Valósággal bele lehet veszni azokba a tökéletesre csiszolt kompozíciókba és képekbe. Legyen szó akár csak arról, hogy Keitel és Caine ül egymás mellett, vagy Miss Universe felbukkanásáról, a Maradona hátát övező tetoválásról, vagy a forgó színpadon történtekről – lebilincselő, érzéki/érzelmes esztétikum, mely szinte mozgóképes költészetté nemesül. Jó nézni. Nagyon jó nézni. Pont. Pláne úgy, hogy két olyan kiváló színészt nézhetünk, mint Mr. Caine és Mr. Keitel. Együtt és külön-külön is tökéletesek: dialógusaik humorosak és emberien őszinték, játékuk tele méltósággal. Mellettük Rachel Weisz tűnik ki természetes szépségével, Paul Dano színészfigurájával viszont kevésbé tudtam megbarátkozni – bár a Hitleres magánszáma legalább annyira szemöldökráncoló, mint amennyire zseniális. Függetlenül azonban az apró-cseprő problémáktól, az Ifjúság kiváló alkotás és abszolút érdemes néznivaló. Egy kicsit szól az öregedésről, a fiatalságról, a testiségről, a művészetekről… de mindenekelőtt talán magáról a nagybetűs ÉLET-ről.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu