Nádorváros előkelő villái általában téglából épültek, a zárterkélyek is jobbára acélszerkezetűek. Egykor favázas, fatornácos épület emelkedett a Radó-szigeti „Kioszk” – villaszerű, fedett épülettel rendelkező, kertes vendéglátóipari üzem – helyén. Ma már csupán a sziget nyugati végében álló emeletes, favázas csónakház őrzi a 19. századi győri faépítészet emlékét.

Sopronban minden máshogy van: ott a város idegenforgalmi nevezetességei között máig előkelő helyet foglalnak el a történeti faépületek, közöttük a faverandás lőveri villák. Ezt ismerte fel a fiatal soproni építőművész hallgató, Géczy Nóra, amikor elkezdte tanulmányait a Nyugat-magyarországi Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetében. Építőművész diplomáját a fertődi Esterházy kastély lovardájának helyreállítási és újrahasznosítási tervéért nyerte el: a példaértékű terv 2001-ben Varsóban elnyerte a Jan Zachwatowicz professzor emlékére alapított ICOMOS nemzetközi építészeti díjat.

Közben azonban a hagyományos soproni faépületekről sem feledkezett el. Doktori munkájának témájául Sopron 19. századi faépítészetét választotta. Dolgozatát 2005-ben védte meg. Doktori éveit Sopronban, az ottani Egyetem Építéstani Tanszékén töltötte: ma a Széchenyi István Egyetem Műszaki Tudományi Kar Épülettervezési Tanszékének docense, jó nevű építész-belsőépítész.

Géczy Nóra ez év késő-tavaszán terjedelmes, szép könyvvel lepte meg az építészet szerelmeseit. Amíg lapozgatom a könyv oldalait és gyönyörködöm ragyogó képeiben, rádöbbenek: irigyelem Sopront! Irigyelem megmaradt faépületeinek gazdagságáért és irigylem Géczy Nóra hiánypótló, értékes, szép munkájáért.

Aki a 19. század hazai építészettörténetét kutatja, szomorúan tapasztalja, hogy milyen kevés tanulmány, cikk, kiadvány foglalkozik a fával való építéssel. Jó tizenkétezer éve használjuk a fát építésre. Egyes korszakokban – így a gótikában – a fa stílusalkotó eszköze volt az építésznek. Más időben – így a reneszánsz és barokk idején – háttérbe szorult használata. A könyv Sopron faépítészetének 19. századi történetét tárgyalja, pontosabban: a szerző a 19. század derekától az első világháború kitöréséig kíséri figyelemmel egyik legnyugatibb városunk faépítészetének fejlődését.

A könyv címe azt sugallja, hogy az írás szigorúan szakmai ismereteket közvetít és a soproni faipar különböző területeire, a fafeldolgozás és a fával való építés sajátos világába kalauzol el minket. Mindezt megteszi, méghozzá nagyon élvezetesen: gondolatban elvezet minket a soproni „Fapiacra”, ahol osztrák, tót és oláh fakereskedők kínálják áruikat és versenyeznek a helyi fakitermelőkkel. Schiller János Pócsi dombi asztalosműhelyében szinte érezzük a friss forgács illatát, halljuk a „nagyobb fordulatszámmal járatható” karos kanyarító fűrészgép sivítását, és megcsodálhatjuk, ahogy az ügyes masina vékony deszkalapból kivágott, historizáló díszek sűrű szövetét varázsolja elénk.

A 19. század minden téren megváltoztatta az építészet összképét. A mesterek már nem csupán saját elképzeléseik alapján dolgoztak: a soproni iparosok kezeiben is ott voltak a legújabb német, angol és tengerentúli „mintakönyvek”: ezek bőségesen kínálták az ötleteket a gyakorlott kezű ácsoknak és asztalosoknak. Az építészet nyelve a 19. század során vált igazán nemzetközivé. Ez időben apróra zsugorodott a világ: kiadványok, folyóiratok és mintalapok formájában, kontinenseket átszelő vasútvonalakon, óceánjárók fedélzetén szállították a tudást és a formálás újabb és újabb ötleteit, és terjesztették azokat szerte a világban. Ezért találkozhatunk Észak-Amerikától Ausztráliáig, vagy itthon Tátrafüredtől Balatonfüredig a soproni faházakhoz megtévesztően hasonló villákkal, vidéki házakkal, gazdasági épületekkel.

Géczy Nóra könyvének gazdag kép- és rajzanyagából azonban két másik, fontos jelenség is kiviláglik. Az, hogy a helyi táj, az itt található faanyagok fajtái és az alkotó mesterek tehetsége és hagyományszeretete Sopronban is átformálta és fokozatosan helyivé tette a kor divatos faépítészetét. A másik pedig, hogy hiába volt e kor fő építészeti irányzata a „historizálás”: a történeti stílusok továbbfejlesztése, az egyszer már sikert aratott formák újbóli alkalmazása. A fa, mint építőanyag, mindig csábított az újításra, a megszokottól való eltérésre, a történeti formák átértelmezésére, vagy éppen elhanyagolására. A könyv ezt is, azt is okos magyarázattal és szép illusztrációk egész sorával bizonyítja.

A kiadványt olvasva azonban nem kizárólag a szűken vett szakmai témával kapcsolatos többlettudásnak jutottunk birtokába: a szerző írása ugyanis ennél sokkal többet kínál. A könyv Sopron városias fejlődésének meghatározó, fontos korszakába, a 19. század második felének életébe kínál betekintést. Olvashatunk a kor történetéről, képet kaphatunk a település gazdaságának alakulásáról, szóba kerül a város polgárainak életvitele, felsejlik a korszak különös hangulata, sajátos „életérzése”. A „klímaterápia” elterjedése például a magukat féltő városlakók egészségügyi gondjairól is szól.

A kiadvány olvasását igazából az teszi izgalmassá, hogy a vizsgált korba gondosan beleágyazva ismerkedhetünk meg az újabb és újabb szakmai eredményekkel: a fával való építés sokféle csínja-bínja a társadalom- és ipartörténetbe illesztve tárul fel előttünk. A történések háttereként pedig a táj, Sopron gazdag természetes környezete szolgál, a faépítés jellegzetes helyei, a Lőverek északra néző, hűvös-nedves lankái, a Virágvölgy egykori virágoktól illatozó világa. De ott vannak a faházak a vízpartokon, az Ikva és Rák patak völgyében, a Tómalom és a Fertő víztükre mellett is. A szerző a fa használatát, a fával való építés elterjedését jól értelmezhető térképek segítségével mutatja be, térben és időben pontosan elhelyezve azokat.

A közel háromszáz oldalas mű alapját a szerző doktori munkájának elkészítése, közel egy évtizedes, kitartó gyűjtőmunka alkotta: levéltári kutatások, a témával kapcsolatos források felderítése és a helyszínek bejárása. Utóbbi tapasztalataiból döbbenünk rá, hogy a gondos karbantartás és törődés híján mennyire törékeny sorsú, rövid életű a fa. Az egykor szép számban épült, takaros házak, villák, kilátók és pavilonok közül ma már alig lelhetünk fel egyet-egyet. Van faház, melyet később szilárd anyagból építettek újra. Elpusztultak vagy a pusztulás határán állnak a korszak „kötött rendeltetésű” épületei, a fával áthidalt ipari csarnokok, az egykori villamos-remíz, az uszodák kabinsorai, fahidak és sportpályák lelátói.

A fával való építkezés persze gyors ütemű, így alkalmat ad a „rögtönzésre” is. Tudott, hogy nem minden faépítményt szántak örök életűnek. A szerző különösen gondosan foglalkozik könyvében az ideiglenes, „efemer” épületekkel. E témában kevesen ismerik ki magukat jobban, mint ő: érdemes e fejezetekre nagyon odafigyelni. Rövid életűek voltak ugyanis a császár számára emelt diadalívek, királyi várók, esőbeállók vagy az Erzsébet kert nagyméretű, díszes kiállítási épületei. Kialakításukról eddig csak a levéltárakban őrzött tervlapok és megsárgult fényképek adtak tájékoztatást.

A fa kilátótornyok közül sem maradt fenn egy sem, talán csak a könnyed „paraplüi” egy-egy példáját leljük fel még valahol, a lőveri kertek eldugott zugaiban. Ezzel szemben örömmel tudhatjuk meg, hogy Sopronban az utcán álló „zöld villamosok” – utcai illemhelyek – közül kettőnek is megkegyelmeztek: a Kossuth Lajos utca fordulójában és az Erzsébet kertben jó egy évszázad óta teljesítik áldásos feladatukat.

Szembetűnő a kiadvány gazdagsága eddig soha nem publikált ábrákban. A szerző remek grafikus is: rajzaiban számtalan, egyformának tűnő, részleteiben mégis gazdag épületszerkezetet vázol fel és rendez didaktikus ábrasorba. Képes táblázatai között igazi újdonságnak számítanak az egyes épületszerkezetek és építészeti motívumok, párkányok, szarufa-végződések, nyíláskeretezések kialakításának gondosan összeállított tipológiai összefoglalói. A soproni Lőverek villáinak kialakítása már régóta „turisztikai nevezetesség”: szerencsére még ma is találunk elfogadható állapotban egy- és kétemeletes, szimpla- és dupla verandát, fa-üveg zárterkélyeket.

Géczy Nóra kiadványának különös érdeme a téma gazdag forrásanyagának lelkiismeretes feltérképezése. Kiemelem a szerző magas etikáját, ahogy munkájának forrásait kezeli és közreadja. (Sajnos, ez nem minden mai szerzőre jellemző.) A levéltárak kutatásának eredményeit gondosan az olvasó elé tárja, és megadja a levéltári jelzetek pontos listáját is. A forráshelyek, fotók és tervek készítőinek megjelölésével sem marad adós. Meglepő hatalmas irodalmi tájékozottsága és a már felszínre került eredmények korrekt dokumentálása. Biztosra vesszük, hogy a kiadvány a jövő kutatóinak évtizedek múlva is nélkülözhetetlen és megbízható forrása lesz.

A könyvet lapozva egy ma már álomvilágnak tűnő, egykori Sopron hiteles képe bontakozik ki az olvasó szeme előtt. De a kihalófélben lévő szakmák fogásainak akkurátus rögzítése, munkamódszereinek leírása is fontos dokumentum a jövő számára. Mindez az építészeti örökség védőinek is biztos tudásanyagot ad, hiteles hátteret biztosít a szakszerű és pontos helyreállításokhoz, az emlékek eredeti formájában való megőrzéséhez.

Sopron 19. századi építészetének történetét ez elmúlt évtizedek során gondosan kikutattuk és alkotásait könyvek és tanulmányok formájában közreadtuk. Ezzel szemben Győr 19. századi építészete máig feldolgozatlan maradt. A könyv jó példát adhat az itt folyó építészettörténeti kutatásokhoz is. Nekünk, győrieknek sem érdektelen tehát megismerkedni a könyv tartalmával.

Szakma- és építészettörténet, gazdaság- és társadalomrajz: mesevilág vagy éppen kiábrándító valóság? Mindez együtt, egyetlen szép kiadványban. Építész kollégáimnak és a műemlékeket szerető győrieknek egyformán jó szívvel ajánlom Géczy Nóra szép könyvét. 

Winkler Gábor
Ybl Miklós-díjas építész
a Magyar Tudományos Akadémia doktora