„Én nem nézek ki az ablakon.”

Dragomán György Máglyája az Ünnepi Könyvhéten

Az írói lét, elkötelezettség, hivatás, kommunikációs szerep (vagy nevezzük akár bárhogyan) két kardinális kérdését mintha egyenesen Dragomán Györgyre szabták volna. A kiterjesztett értelemben vett szabadság és az alkotói folyamat, hitelesség szempontjából mindig előcitált személyes (meg)tapasztalás kérdéseiről van szó, melyek nélkül az általánosan bevett törvények szerint nem létezhetne autentikus szerzőség. A kivétel azonban mindenképpen erősít – ha szabályt nem is, egyedülállóságot feltétlenül. Nos, ebben az esetben beszél(j)ünk Dragomán Györgyről.

Dragomán György könyvbemutatója zárta a 86. Ünnepi Könyvhét és 14. Gyermekkönyvnapok győri programjainak első napját. A József Attila-díjas író, műfordító Máglya című kötetével, annak a természetfelettit sem nélkülöző titkaival, valamint saját írói mesterfogásaival ismerkedhettek meg az érdeklődők a megyei könyvtár Kisfaludy Károly Könyvtárának olvasótermében június 4-e késő délutánján.

Az 1973-ban, Marosvásárhelyen született Dragomán György sosem gondolta a Máglya megszületéséig, hogy egyszer természetfeletti dologról fog írni, még úgy sem, hogy Erdélyben ennek a szokás és folklórvilágban komoly hagyománya van. „Komoly kockázatot vállaltam a Máglyával, hogy a természetfelettit ennyire mélyen beengedtem, de nem volt választásom.” Szerencsére az indokot nagy részben a főhős életkora objektíven is szolgáltatja: a tizenhárom éves Emma kamaszlétében ugyanis pszichológiailag megvan az az attitűd, amely egyfajta mesei, természetfeletti hozzáállást és látásmódot von maga után. A regény teste és azt ezt alkotó történelem pedig így, ezen a szemüvegen keresztül elevenedik meg.

A berobban(t)ó erejű A fehér királlyal (több, mint 30 nyelvre fordították le, film készül belőle) a Máglya, valamint egy készülő harmadik könyv egyfajta laza trilógiát alkot (majd), amely egyrészt ezt a gyerekhangot követi végig, s a mintegy 70 évnyi felölelés – bár időben nem végig lineárisan – pontos és összefüggő, egymást kiegészítő képet ad erről a történelmi szakaszról. A Máglya szerkezete (és emiatt sem szigorú értelemben vett trilógiáról beszélünk) teljesen más, mint A fehér királyé: sokkal szenzuálisabb, hiszen az említett belső, mitikus elemeket felvonultató észlelésen és érzékelésen keresztül éli meg az olvasó az eseményeket. Ráadásul tűéles módon nyilvánul meg benne Dragomán György írói jellegzetessége: „Emma története nem a sajátom, a Máglyában személyes élmények nincsenek, mégis minden mozdulat, megtapasztalás, érzés az enyém benne”. A szerzők többsége hisz, sőt mi több, támaszkodik az egyéni megtapasztalásra, ám ő nyíltan jelenti ki: „Én olyan író vagyok, akinek nem kell személyesen átélnie a történéseket”.

Mindennek a kezdetéről azt mondja, hogy tulajdonképpen apja helyett lett (regény)író, mindent tőle tanult, amit az írásról tud, s hogy mégse „tagadja” teljesen Emma személyiségét, a szülői példakép elvesztésének fájdalma a kislány történetében azért megjelenik. „Tudom, milyen az, amikor nincs szabadság, és ez minden pillanatomat meghatározza.Dragomán György úgy kezdett írni, hogy tisztában volt azzal: minden, amit a papírra vet, a cenzúra kezén megy először keresztül. „Nem tudom, mi a szabadság, de hogy mi a rabság, azt tudom.” Hogy ma, itt ez másként van, még mindig képtelen kiölni belőle a kondicionált berögződéseket.

Alkotói determinációjának legfontosabb vonása, hogy sosem tervez előre, és az írás folyamán még jegyzeteket sem használ. Dragomán György nem tudatosan kreál szerkezetet, nála ez nem így működik. Ő abban erős, hogy képeket, konkrét jeleneteket lát azok texturális mélységeiben, amelyek aztán folyamatosan összeállnak, hogy megépüljön köréjük a történet. A képnek pedig ott kell lennie a mondatban, amely aztán saját ritmikája vezérletével alakít szöveget. Persze ez nem jelenti azt, hogy a mondatok rögtön kifolynak a tollából, sokszor kell dolgozni rajtuk, amíg működőképessé válnak, de amit leír, azt már változtatások nélkülien késszé írja. Természetesen ő az adott, szűk történetnél mindig többet lát, szeme és gondolatai előtt vannak a jeleneteken túli kulisszák, a komplett környezet. Az alkotófolyamat során a körülmények befolyásoló hatásáról – egy konkrét példán szemléltetve – mosolyogva jegyzi meg, hogy „Kétfajta író van: aki kinéz az ablakon, és aki nem néz ki. Én nem nézek ki.”.

A (talán) váratlanul jött siker egy bizonyos aspektusból még ma is zavarba hozza, amely szilárd tartású belső lényéből ered. Az, hogy egy spanyol könyvtárban tart felolvasást A fehér királyból, vagy hogy nemzetközileg jegyzett regénye megtalálható például egy mexikói bibliotékában, feltételezi, hogy tudja, mi a siker, és hogyan kell azt csinálni. Ám Dragomán György nem képes receptúrában gondolkodni, bizonyítván valódi művészi (és nem iparos) kvalitásait. „Bár tudnám, hogyan kell olyat írni, amit az olvasók szeretnek; én csak hallok egy hangot, látok egy képet, és leírom” – mereng el. Azt, hogy (és ahogy) mindez a befogadó szemszögéből működik, nos, egészen egyszerűen tehetségnek nevezik. S ha mégis általánosságban kérdezik az adó és a kapó viszonyáról, késlekedés nélkül feleli: „Az olvasó akarjon valamit a könyvtől, és a könyv akarjon valami az olvasótól. Ez a lényeg.

Szilvási Krisztián

2015.06.05