Szerencsére a Teddy mackó arról szól, hogy nem addig, amíg világ a világ. Az ötlet már 2007-ben bodybuilder-testet öltött a dán Mads Matthiesen és Martin Zandvliet tollából, előbbi rendezésében egy 18 perces rövidfilm muszklijai és kulisszái között, 5 évvel később pedig ezek az alapsúlyok lettek másfél órányi kiterjesztéssel egymásra pakolva nagyjából ugyanazon stáb (más operatőr és vágó) edzésmunkájában. A Teddy mackóban nemcsak a főhős, de az igazi főnyeremény is Kim Kold, az egykori focikapus és testépítő erőkifejtést nélkülöző tiszta, őszinte színészi játéka (és még véletlenül sem munkája). Övé minden egyes kocka: nyílt tekintete, jóravágyó arckifejezése, amolyan komor hittel felruházott, ámde békességet sugárzó lénye mindent és mindenkit pozitív megvilágításba helyez.

Maga a film egyszerű vonalon töretlenül haladó, csendes kis érzelem-mozi nyugodt, szép képekkel, hitre és jóságra késztető atmoszférával, visszafogott drámai mélységekkel, amelyek persze ott vannak a súlyzók között, azt üzenvén, hogy úgyis csak jó vége lehet. Dennis a thai Toi-jal (Lamaiporn Hougaard) való kapcsolatának minden egyes lélegzetvétele szép a vásznon, külön taps, hogy nem valami egzotikus bomba-szépséget választottak a szerepre, mert ez a film nem arról szól. Az anyát alakító Elsebeth Steentoft-ot is dicséret illeti, ahogyan teljes egészében a filmet is: valószínűleg a 2012-es Sundance World Cinema – Dramatic díja csillog a legszebben a vitrinben a testépítő kupák mellett. Kimondottan öröm, ha ilyen filmeket (is) lát az ember, s ahogyan Dennis-nek új életet, nekünk új hitet ad a Teddy mackó abban, hogy lehet még valami igaz is ezen a világon.

2012, dán, 92 perc
rendező: Mads Matthiesen
forgatókönyvíró: Mads Matthiesen és  Martin Zandvliet
szereplők: Kim Kold, David Winters, Lamaiporn Hougaard, Barbara Zatler, Elsebeth Steentoft, John Winters

Szilvási Krisztián