Mikortól tudtad, hogy színésznő szeretnél lenni?

Van egy kép bennem. Nyolcéves voltam, vízilabdáztam, és amikor volt egy kis pihenő, az egyik csapattársam megkérdezte, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Teljesen tisztán emlékszem arra, hogy egyből rámondtam: színésznő. Pedig nem volt a színházba járás annyira része a mi családi életünknek. De körülbelül ebben az időben szerettem bele az István, a királyba – lehet, hogy ezzel is összefügg… A folytatás aztán már tipikus, versmondó versenyek, az irodalom és a humán tárgyak szeretete, majd 13 évesen az első színjátszókör a III. kerületben.

A darab olyan, mint egy halál és újjászületés folyamat. Te mit mondanál, mire van szükség egy ilyen előadás megszületéséhez?

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre járok. Amikor eljött a harmadik év, akkor a sok felkérés – azt éreztem – szinte szétbombázta az osztályomat. Hirtelen sokan benne voltak egy-egy darabban, és mivel engem az első félévben nem kerestek meg, hirtelen sok lett a szabadidőm. Ez persze túlzás, mert párhuzamosan a színész szakkal végzem a teatrológia szakot is. Mindenesetre frusztrált az, hogy én nem próbálok, és hogy ez mit jelent… Akkor én nem vagyok elég jó? Aztán persze hamar választ kap az ember, ha kivárja. Mert a következő félévben kaptam meg a felkérést, hogy szerkesszünk könyvet a blogomból, amit az utazásaimról írtam. Innentől pedig ez olyan szinten foglalta le az időmet, hogy nem is fért volna bele semmi más. Főleg, amikor úgy döntöttem, hogy a könyv megjelenésével párhuzamosan monodrámát is szeretnék csinálni belőle, és együtt mutassuk be a kettőt. Ez az egész nagyon jó tanulság volt számomra. Mert én gyűjthettem magam köré azokat az embereket, akikkel szívesen dolgozom együtt: Berecz Boglárka rendező, Dögei Mátyás dramaturg és az előadásban elhangzó dalok szerzője, Vargyas Péter egy csodás csapat. Úgyhogy megtanultam, hogy az ember lehet kezdeményezőbb.

Enyhén és néha durván hajmeresztő kalandokról is mesélsz a monodrámádban. Tényleg igaz a Temze átúszása és az ecuadori „falunap”? Mennyi az igazságtartalma az egész darabnak, ami nagyon az életedről szól?

Minden, ami elhangzik, megtörtént. Ki kell emelnem a barátaim munkáját, akik esszenciává sűrítették az utazásomat, hogy egy előadható monodrámává formálódhasson.

Kevesen csinálnák végig ezeket a kalandokat. Honnan merítettél bátorságot az egészhez?

Azt hiszem, hogy most már abban a formában én sem csinálnám végig, mint akkor. Mert azért volt egy kamikaze harc jellege. Akkoriban annyira felgyülemlett minden, a szüleim válása kibillentett az addig idilli családi fészekből, ezt a változást nem tudtam befogadni. Azon a nyáron meghalt a nagyapám. A Színművészetin erről mondtam verset a felvételin, és ahol addig mindig a harmadik rostáig eljutottam, akkor az első rosta után kiestem. Majd a Pesti Magyar Színiakadémián, ahol tanultam, azt mondta az osztályvezetőm, hogy legyek inkább rendező. Adott is volna lehetőséget, hogy az egyik vizsgadarabunkat én rendezzem. De mindaz, ami történt, belőlem azt váltotta ki, hogy: na jó, akkor most innen el…
A bátorságra kérdeztél rá. Számomra ez az út egy próbatétel volt, saját magamat kihívások elé állítottam. Ha majd ezt megugrom, akkor az, hogy én visszatérjek a színházhoz, az már semmi nem lesz. Persze most már belátom, hogy a dolgok között nem ilyen egyenes az összefüggés.

„Miért nem érkezem már meg?” – mondod a darab vége felé. Gondolom, mások is mondták, hogy a történet még nincs befejezve. Miben gondolkozol most? Hogyan tovább? Meg lehet érkezni haza?

Már négy éve élek Marosvásárhelyen, és most kezd égetővé válni a kérdés, hogy akkor hova tovább… Még van egy évem a mesterképzésen színész szakon. Illetve nagy valószínűséggel felvételizni fogok drámaíró képzésre, ami még két év – Kárpáti Péter és Albert Mária indítja, úgyhogy nem lehet kihagyni. Ezek a rövid távú terveim.
Hosszú távon még nem tudom, várom az isteni szikrát, a jelet, hogy mi is legyen. Van bennem egy olyan büszkeség, hogy kipróbálnám a társulati létet, hogy lássam, hogy működik a színházcsinálás a kőszínházi struktúrában. Végső soron azonban azt várom, keresem, hogyan férhetne bele az életbe minden, amit szeretnék.
Az egyik vágyam, hogy visszamenjek Leh Ladakh-ba, Indiába, a Himalájába, és ott élhessek egy évet, és ott megírjam édesanyám történetét. Szeretnék a majdani családommal lakóautóban utazni. Szeretnék úton lenni, és színházat csinálni. Egyelőre nem tudom, hogyan férhetne bele mindez egyetlen életbe… De végül is most vagyok pályakezdő, úgyhogy még lehetnek ilyen ambícióim.

Szabados Éva
Fotók: Egyed Melinda

Fotógaléria: Világgá mentem, visszajönnék – monodráma egy felvonásban

Egyed Melinda fotói

9 kép