Jelenleg Budapesten él családjával, az Országút művészeti és közéleti hetilap szépirodalmi szerkesztője. Több interjúban szóba kerül indulása az irodalmi életben, hogy nehezen találta meg a helyét az „elhúzódó orosházi kallódás” miatt. Hogy érzi most, megtalálta a helyét? Milyen a közérzete alkotóként?

Igen, elég sokáig tartott, mire megállapodtam. Bár a kallódásként aposztrofált évek sem voltak haszontalanok: rengeteg élménnyel, tapasztalattal szolgáltak, amiket életem végéig „használhatok” mint alkotó. Legjobb példa erre A Vascsöves Atya legendáriuma című novelláskötetem, amely kimondottan ezekből építkezik, az akkor élt világot énekli meg, különös, folytonos mélyrepülésben hőbörgő, már-már groteszk figuráival.
Mostanra, úgy érzem, megtaláltam a helyem. Az alkotói közérzetemről viszont csak ellentmondásosan tudok nyilatkozni. Személyesen mint szuverén költő, író és magánember mostanában jól vagyok, köszönöm. Többet tudnék publikálni, mint amennyit írok, nem kell azon aggódnom, hol jelenek meg, ráadásul az Országút kulturális és közéleti magazin lap rovatvezetőjeként dolgozván pénzt is a kortárs irodalommal foglalkozva keresek. Amikor indultam, tulajdonképpen ilyesmiről álmodtam. Másrészt viszont az irodalmi élet politikai, ideológiai alapon való kettészakadtsága, ami olyan mértékű, hogy a két oldal gyakorlatilag tudomást sem vesz egymásról, kiábrándító. Mint az is, hogy az alkotók nagy része egzisztenciális kihívásokkal küzd, és megalázóan alacsony honoráriumokat kap (mind). A folyóiratok egy része meg sem tud jelenni forráshiány miatt, minden bizonytalan. Sorolhatnám még, de talán ennyi is elegendő ahhoz, hogy indokolja a rossz közérzetet. Persze, aki költő, író tényleg, az költ és írja a prózáit így is, úgy is, az irodalom tehát él – csak épp nem ártana rá egy rendes télikabát, mikor hideg van és fúj a szél.

Verseskötettel indult, de követői egy igazán sokoldalú alkotót ismerhetnek, hiszen születtek versképregények (képzőművész feleségével közös projekt, Urbánus poémák, 2012), egy fantasy-paródia (Lócipő – avagy az Alvó Istenek Ébresztése, 2018), egy másik prózakötet, az említett A Vascsöves Atya legendáriuma (2022). Képszerű, szókimondó és gyakran ironikus verseit előszeretettel teszik közzé az online és hagyományos irodalmi lapok egyaránt. Melyik áll Önhöz közelebb: a próza vagy a vers? Melyik mit jelent az Ön számára?

Mindkét műfajt izgalmasnak és kifejezőnek tartom, mégpedig egyformán, de hát akkor is azok lennének, ha én mást mondanék. Magamat inkább költőnek érzem, bár a próza sem csupán kirándulást jelentett egy ismeretlen, mondjuk egzotikus vidékre. És mert én írom, írtam őket, ezek is képszerűre, szókimondóra és ironikusra sikerültek. Persze szakmailag az epika és a líra egészen más hozzáállást, más eszközöket igényel, még ha meg is enged magának az ember bizonyos átfedéseket ezekben. És ha már itt tartunk, úgy fogalmaznék inkább, hogy az epika (ami nem feltétlenül próza) és a líra (ami nem feltétlenül verses formájú) is otthonos közeg a számomra, mert például a most megjelenő verseskötetem bizony szép számmal epikus verseket tartalmaz, amelyek egy történetet, eseményt mondanak el, vagy arra vannak felépítve.

Egy középkori polgár című kötete 2025. április 30-án fog megjelenni, de a győri közönség a költészet napján már a kezébe foghatja a könyvet, illetve bepillanthat abba az izgalmas világba, amiről azt írják, „a hajdani polgár bőrébe bújva átérezhetjük és megérthetjük az akkori idők gondolkodásmódját, társadalmi és történelmi viszonyait, szokásait, hiedelmeit”. Úgy sejtem/sejthetjük, hogy az álközépkorias szerepversektől az olvasó többet remélhet ennél. Honnan jött a kötet ötlete?

Nyilván többet kap az olvasó, ezt bátran kijelenthetem. Ezeket a szerepverseket egy mai ember írta, mint középkori polgár, és így – na meg azért is, mert az ember és gyarlóságai máig ugyanolyanok maradtak – beléjük lopakodtak a ma is tapasztalható jelenségek.
Ráadásul van egy rakás, a korunkra jellemző dolog, amit szinte észre sem veszünk már a hétköznapok során, de engem eléggé zavarnak – tán még sokunkat, ha látensen is. Ilyen például egyfajta szemforgató hozzáállás (erre a közösségi médiákban való, nyilvános jelenlét még ráerősített) a világunk jelenségeihez. Ebbe a korba helyezkedve a „szerző”, egyúttal főhős megengedheti magának, hogy pl. egy téren felakasztott bűnös láttán ne szörnyülködjön a kegyetlenségen, hanem egyszerűen örüljön annak, hogy nem ő lóg a kötélen, és vígan átsétálhasson a lacipecsenyés sátorhoz. Ez egyfajta alkotói szabadságot adott, amire nagy szükség van. Hozzáteszem, ilyen élményektől ma sem vagyunk mentesek, hiszen bármikor végignézhetünk egy fejezést akár, csak éppen online. Mivel pedig ez a középkori polgár privát írja élményeit, gondolatait, szépen keveredhetnek a beszámolókban a csak a mai ember számára nyersen őszinte, az akkoriban is annak számító, és az olyan dolgok, amiket saját maga előtt is leplezni igyekszik. Ez remek lehetőségeket kínált (kínál), mint szerzőnek.

A Magyar Napló 2022 júniusi lapszámában az Önnel készült interjúban olvastam, hogy Zsille Gábor buzdította ezeknek a verseknek a megírására. Bizonyára azt is elárulta, hogy miért. Beavatna?

Valóban ő volt, sőt, a kötet ötlete is Zsille Gábor barátomtól jött, aki, mint szerkesztő, látta az első darabot, és rögvest bizgetni kezdett, hogy írjak még ilyeneket. Mivel ez amúgy is szándékomban állt, nem kellett nagyon vernie az asztalt. Viszont tökéletesen bevált a biztatása egy olyan, kissé lusta poétának, mint én vagyok. Emlékeim szerint, azon kívül, hogy ezt milyen érdekesnek tartja, azt mondta, hogy ilyesmit nem is csinál más, senki.

Mindig izgalmas egy költőtől megkérdezni, hogy mi inspirálja, miből születik vers. Az említett interjúban arról beszél, hogy „bizonyos dolgok állandóan foglalkoztatnak (…) Ilyenek a kallódó értelmiségi, vagy éppen nem értelmiségi lét, a sehonnaiság, a kettészakadt irodalmi élet, a félig gyarmati létben tengődő ország mai helyzete, vagy az a minket sújtó, régi, már több mint százéves trianoni ítélet, ami a magyar lélekben furcsa torzulást eredményezett, és saját személyes létezésemet szintén befolyásolja”. Ezek mellett mi minden foglalkoztatja mostanában?

Ennyi nem elég? És ide most tennék egy harsányan nevető emojit. Jelenleg ennek a középkori témának a továbbgondolása foglalkoztat, hogy megőrizvén a formát és a látásmód-, megélésmódbéli szabadságot, amit jelent, még tovább közelítsem a jelenhez. Aztán a fent felsoroltakból fakadó, nem álközépkorias versek gyarapodása, amiből lehet esetleg egy újabb kötet.

Mit jelent az Ön számára a költészet napja? Milyen példát igyekszik mutatni a legfiatalabbaknak, a szárnypróbálgatóknak mint „írástudó”?

Ha tréfával akarnám elütni a kérdést… de inkább nem fogom. Manapság a világnapoknak, különböző dolgok „napjának” vagy „éjszakájának” nagy divatja van. Egyrészt herótom van tőlük ekkora mennyiségben, másrészt örülök nekik időnként. A vers, a költészet ma nem igazán mozgat meg tömegeket, ellentétben Petőfi korával például. Viszont a költészet napján mégis tele vele a média, és az emberek figyelmébe kerül. Ez jó. Ennek nagyon örülök. Mert épp a költészet, a vers lenne az, ami meglehetősen prózai, némileg elembertelenedő világunkban a leginkább megtartó szó.

2025. április 8-án, kedden, 17 órakor, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának 2. emeleti rendezvénytermében (9021 Győr, Baross G. u. 4.) tartandó költészet napi programon Rónai Balázs Zoltán ‌Egy középkori polgár című kötete kerül bemutatásra a szerző és Zsille Gábor József Attila-díjas költő, műfordító, a Magyar Napló szerkesztője által, közreműködik Jáger András színművész. Ezt követően pedig a Budapest Folk Duó: Szlama László (Bordó Sárkány) és Bergics András koncertjét láthatják-hallhatják az érdeklődők. A rendezvényre a belépés díjtalan, de regisztrációhoz kötött, amelyet itt lehet megtenni.

SzaSzi
Fotó: Rónai Balázs Zoltán engedélyével