Miért megyünk színházba? Élményt, szórakozást várunk, vagy talán többet is... Rálátást, megértést, néhány csepp történetekbe ágyazott bölcsességet, ami szomjat olt, és lelki muníciót ad az életünk próbatételeihez. Peter Brook világhírű rendező szerint a színház képes megmutatni a valóságot, megragadva annak összetettségét. „A valóságnak mindig két arca van: egy látható és egy rejtett. Új benyomást csak akkor kapunk róla, ha mindkettőt egyszerre látjuk.”

Ha ez sikerül, akkor meglepődhetünk, új reményt kaphatunk, jobban megérthetjük a világot és – nem utolsósorban – saját magunkat is. Ez az alapja annak, hogy teljesebb és boldogabb életet élhessünk – a felszínes túlélés helyett; hogy mélyebbé és harmonikusabbá váljanak a kapcsolataink – az elidegenedés helyett. „Jelenleg az a feladat, hogy a színház a maga eszközeivel segítsen gátat emelni az embertelenség elé, s utat építsen a szépség, igazság és a békés alkotó élet számára.” Többek között az akkor már jó tíz éve zajló vietnámi háború szörnyűségei és egy atomcsapással fenyegető szovjet–kínai konfliktus adta a történelmi hátteret Peter Brook 1969-es gondolataihoz…

A színház egy lehetőség az egyetemes és időtlen igazságok közvetítésére, a „kizökkent idő” helyreállítására. De ehhez tudásra is szükség van. „Az igényeink egyszerűek, normálisak, ezért nehezen teljesíthetők. Csak annyit kérünk a színésztől, hogy a természeti törvények szerint éljen a színpadon.” (K. Sz. Sztanyiszlavszkij)

Ez mit jelent? Vekerdy Tamás a japán nó színházról szóló könyvében közvetíti Zeami mester tanításait: „...démont csak az ábrázoljon, mélyre csak az ereszkedjen, aki a legmagasabbig eljutott.” Eszerint aki színházzal vagy bármilyen művészettel szeretne foglalkozni, hosszú tanulási folyamatra van szüksége, amelynek nélkülözhetetlen része az erkölcs.

Amikor a teátrum betölti a küldetését, az jó lesz az egyénnek és az egész társadalomnak is. Az ókori Athénban a Nagy Dionüsziák idején, amikor tragédiákat játszottak, az egész város ott volt, még a rabokat is kihozták a börtönből. Az előadás költségeit pedig mindig a leggazdagabb polgárok állták, mert a színháznak nagyon fontos szerepet tulajdonítottak. Ha együtt „asszisztáljuk” végig (a hallgatóság franciául: assistance) a hős sorsát, katarzist élhetünk át: a létünk gyökeréig hatoló és a szentig felemelő megtisztulást. Ennek köszönhetően harmonikusabbá válik az egész közösség, jobb lesz az együttműködés és kevesebb a bűncselekmény. Mennyire keveset tudunk a görög misztériumszínház titokzatos erejéről...

Ma nagyon más világot élünk. Mégis, költői a kérdés: változott-e a színház feladata? Mihez nyúlhatunk vissza, hogy a helyes medret megtaláljuk? Szerencsére mindig felbukkannak olyan művészek, akik igyekeznek hivatásuk lényegéig hatolni. Tőlük mindig meríthetünk.

„Szeresd a művészetet magadban, és ne magadat a művészetben” – írta Konsztantin Szergejevics Sztanyiszlavszkij (1863–1938), az orosz színház egyik legnagyobb hatású rendezője, színészpedagógusa. Ezzel teljesen összecsengenek az idei év üzenetét megfogalmazó Theodórosz Terzopulosz görög színházigazgató, tanár gondolatai: „Vajon a színház reflektorfénye képes megvilágítani a társadalom traumáit ahelyett, hogy félrevezető módon önmagára irányítja a figyelmet?”

Terzopulosz, az Attis Színházi Társulat alapítója és művészeti vezetője még ezt is hozzáteszi:

„Működhet-e a színház a különbözőségek együttélésének műhelyeként vérző traumáink figyelembevétele nélkül?
Egy olyan világban, ahol elszegényedett polgárok a virtuális valóság börtöncelláiba zártan, fullasztó magányukkal körülárkoltan léteznek – vajon meghallja-e a színház a segélykiáltásokat? Egy olyan világban, ahol totalitárius rendszerek kontrollja és elnyomása alatt robotokként kell leélni az életet.
...
Aggasztják vajon a színházat az olvadó jégsapkák, az ökológiai pusztítás, a globális felmelegedés, a biológiai sokféleség masszív csökkenése, az óceánok szennyezettsége, az egyre gyakoribb erdőtüzek és a szélsőséges időjárási jelenségek? Lehetséges, hogy a színház az ökoszisztéma aktív részévé váljon? Sok éve figyeli már a színház az emberiség bolygónkra gyakorolt hatását, de még mindig nem tud mit kezdeni ezzel a problémával. Szorong-e a színház azon, amivé az emberi létezést a 21. század átformálja?
Ezek olyan kérdések, amikre nincs végleges válasz, mert a színház a megválaszolatlan kérdéseknek köszönhetően létezik és tartja fent magát. Kérdések, melyeket Dionüszosz vetett fel áthaladva szülőházán, az ókori színházon, és folytatja néma menekülőútját a háború tájain, ma, a Színházi Világnapon.
...
Nézzünk Dionüszosz, a színház és a mítosz eksztatikus istenének szemébe. Dionüszosz, aki egyesít múltat, jelent és jövőt, a kétszerszületett, Zeusz és Szemelé gyermeke, a fluid identitás kifejezője, nő és férfi, dühös és kedves, fenséges és állati, az őrület és értelem határán, rend és káosz, élet és halál közt egyensúlyozó akrobata. Dionüszosz alapvető ontológiai kérdése: „mivégre ez az egész?” – a kérdés, ami a mítosz gyökerének és az emberi rejtély sokrétű dimenzióinak egyre mélyebb vizsgálata felé tereli az alkotót.
Új narratív utakra van szükségünk, amelyek célja az emlékezet ápolása és egy új erkölcsi és politikai felelősség formálása, hogy kiléphessünk a mai középkor sokféle formát öltő diktatúrájából.”

Az idei év üzenetét megfogalmazó Theodórosz Terzopulosz a Színházi Olimpia ihletője, amelyet 1994-ben alapított meg Delphiben az általa vezetett nemzetközi bizottság. Alapító tagként olyan jeles alkotókat hívott meg, mint Tadashi Suzuki, Heiner Muller, Robert Wilson, Nuria Espert, Jurij Ljubimov és Tony Harrison. 1993-tól a mai napig a Nemzetközi Színházi Olimpiai Bizottság elnöke. 1995-ben a Delphiben (Görögország) megrendezett I. Színházi Olimpia művészeti vezetője. A következő színházi olimpiákat a japán Shizuokában (1999), Moszkvában (2001), Isztambulban (2006), Szöulban (2010), Pekingben (2014), Wrocławban (2016), Indiában (17 városban!, 2018) és Szentpéterváron (2018), illetve Budapesten (2023) rendezték meg.

Theodórosz Terzopulosz kiemelkedő színházi ember, aki mind inspiráló művészi, mind folyamatosan fejlődő oktatói tevékenységéért, valamint az interkulturalitás népszerűsítéséért számos hazai és nemzetközi elismerésben, kitüntetésben részesült, többek között: Lorca Award (Spanyolország, 1986), Stanislavski Award for Best Direction (Oroszország, 1993), Honorary Theatre Award (Törökország, 2006), Best Direction Award (Festival of Nations, Szöul, 1994), Best Assemble Acting (Peking, 2011), Yuri Lyubimov International Theatre Award (2020), Sibiu Walk of Fame Star (Sibiu, Románia, 2024) és Grand Theatre Award of the Hellenic Association of Theatre Critics and Performing Arts (Görögország, 2024).

A Színházi Világnap céljai többek között, hogy a színház minden formáját népszerűsítése az egész világon, hogy tudatosítsa az emberekben a színház értékét.

Szabados Éva

Forrás: worldtheatreday.org; wikipedia.org; papageno.hu; actingmagazine.com; gyoriszalon.hu

A címlapkép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.