Akkoriban divat volt az ilyesmi, még egy olyan nyomozós film is rémlik, amikor a nyomozópáros útját párhuzamosan lehetett követni az M1-en, illetve az M2-őn, attól függően, hogy a férfi vagy női detektívet találtuk szimpatikusabbnak. Hát igen, fura idők voltak, hogy ilyenekre jutott egyes rendezőknek energiája és pénze... A leginkább Ian Livingstone nevéhez köthető lapozgatós kalandregényekben az olvasó volt a főszereplő, és döntéseink alapján fordítottunk az adott helyre, ahol folytatódtak a történések. Ebből adódóan egy 250 oldalas regény eseménytörténete nagyjából 150 oldalnyit tett csak ki, viszont izgulhattunk hősünkért (vagyis magunkért), mert bizony sokszor elmaradt a hepiend. Teszem azt, a padlás átvizsgálása helyett lementél az alagsorba, és felfalt egy zombi. Ilyenkor persze vissza kellett lapoznunk egy korábbi döntésünkig, hogy helyretegyük a korábbi hibát. Ezek a sztorik általában a fantasyirodalom klasszikus világait dobták elénk, mindenféle különleges lénnyel, hadúrakkal, sárkányokkal, orkokkal és a többi. Mindenki sejtheti! A 90-es évekkel együtt a műfaj lehanyatlott, hogy aztán az utóbbi években új életre keljen. A győri könyvtár polcain is van már néhány, a legújabb Az árulók.

Az interaktív kötet alapsztorija szerint veled együtt 22 ember érkezik egy elszigetelt helyen található kastélyba, közülük húszan lesznek „játékosok”. A kastélyban élő és mindenható házigazda két csoportra bontja – az ártatlanok tudtán kívül – a húsz főt: ártatlanok és árulók. Utóbbiak feladata a bomlasztás, hiszen céljuk, hogy legalább egyikük benne legyen az utolsó három lakóban. Ugyanis a 12 napnyi játék során az árulók éjszakánként „megölnek” egy-egy bentlakót. Emellett naponta kiszavazás is van, ahol az ártatlanok megszabadulhatnak a nekik árulógyanús alakoktól. Kissé Tíz kicsi négeres a történet, és minden bizonnyal Agatha Christie klasszikusa inspirálhatta az eredeti holland tévé-show alkotóit 2021-ben. A németalföldi mintát aztán a britek követték, de már nálunk is lement három évad az RTL-en. Be kell vallanom, vagy 20 éve nem láttam valóságshow-t, így még a magyar verzióról sem tudok nyilatkozni, bár egy ilyen nyomozós sztori azért jobban birizgálja a fantáziámat, mint a többi reality. Alan Connor most könyv formájában is játszhatóvá tette Az árulókat, mintegy lapozgatós kötetté átdolgozva a sztorit.

Az adaptáció egész jól sikeredett, bár természetesen csak korlátozott számú végkifejletet alakíthatott ki papíron az író. A többi „játékos” nem túl izgalmas, megkedvelni őket nincs nagyon lehetőséged, így sajnálkozni sem tudsz elvesztésük esetén. Egy-egy döntési szituációban 2‒4 választási lehetőséget nyújt a szerző, amelyek sokszor csomópontokba (kulcsdöntésekbe) futnak össze. A helyes döntések kisilabizálása nem ördöngösség, egy idő után rá lehet érezni, hogy milyen irányba kell terelned az események menetét, ha nyerni akarsz. Az egyes gyanús egyéneket is be lehet azonosítani mint potenciális árulókat. Sok variáció valójában nincs. Az olvasás során csak egyszer történt meg velem, hogy mellényúltam és meggyilkoltak, mert messze nem kibogozhatatlanok az erővonalak. Ettől elvonatkoztatva jól szórakoztam, izgalmas volt elgondolkodni, ki miért mondta azt, amit mondott, és mi lehet az egyes karakterek ténykedése mögötti magyarázat. Néhány gyanús nevet pedig gyorsan felírhatunk magunknak lehetséges árulóként.

A történet nagyjából kétharmadához érve – persze, ha nem száműztek vagy gyilkoltak meg bennünket – visszautasítható ajánlatot kapunk az árulóktól, hogy lépjünk át közéjük. Innentől kétféleképpen is győzhetünk, illetve veszíthetünk. Amennyiben árulók leszünk, hamarosan megtudjuk, kikkel kell együttműködnünk a végső sikerért (vagyis az ártatlanok bukásáért), amennyiben azonban ártatlanok maradunk, folytatódik a bizonytalanság. Ez persze azt is jelenti, hogy árulóként esetleg el kell döntenünk, hogy társaink közül az adott helyzetben kit célszerű feláldozni, hogy továbbra is ártatlannak tűnjünk fel a többiek előtt. Fura módon – bár ez hangzik fordulatosabbnak ‒ mégis talán árulónak lenni a kevésbé izgalmas döntés, hiszen ezzel mégiscsak biztos információk birtokába jutunk, és ettől kezdve nem az agytekervényeinkre leszünk kárhoztatva. Ezért minden első olvasónak azt javaslom, hogy először ártatlanként játssza végig a történetet, mert így lesz izgalmasabb a két verzió végigolvasása.

Mivel egymagamban olvastam a kötetet, és nem csoportban – nem is nagyon tudom értelmezni ezt a lehetőséget –, a kötet lapjain lévő játékoknak sok hasznát nem vettem, rendszerint átugrottam ezeket az oldalakat (a próbatételeknek konkrétan semmi értelme a könyvben). Funkciójuk semmi, simán kimaradhattak volna, de – gondolom – a tévévetélkedő miatt, ahol van jelentőségük, nem lehetett megtenni.

A kötet messze van a zseniálistól, de egész élvezetes a játék- és történetvezetés. Nyugodtan olvashatja az is, akinek – mint nekem – halvány lila gőze sincs a televíziós műsorról. Mindenképpen különleges élmény, kevés hasonló jellegű olvasmány van a magyar könyvpiacon. Maga a kiadás szerintem pofás, a zöld‒fekete‒arany borító mutatós, kellően baljóslatú. A fordítással nem volt problémám, olvasmányos volt.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.