A beszélgetőtárs, Ladányi István a kötetben megjelenő válogatott és új verseket tekintetbe véve sorra érintette azokat a „területeket”, amelyek körvonalaz(ód)ásából a maga teljességében rajzolódik ki a József Attila-díjas költő életműve. Villányi László szerelmi költészetét úgy jellemezte, hogy egyszerre szolid, tiszteletteljes rajongás és nyers testiség. „Igazolt-e az az olvasat, hogy költői látásmódod egyik dimenziója a szerelem?” ‒ fordult a vendég felé, mire A várakozás otthona című kötet szerzője így válaszolt: „A hölgyek kíváncsisága, nyitottsága, finomsága a költészet egyik megjelenése.”

Villányi László számos verse kötődik helyhez vagy helyekhez, melyek közül megkülönböztetett szerepe van szülővárosának, Győrnek. A költő „története” a kárpátaljai Beregszászon kezdődött, édesapja oda vonult be katonának, ott ismerte meg az édesanyját. Jó szívvel emlékszik vissza a későbbi Szabadkára is: mikor először járt ott, teljesen otthon érezte magát, mintha Kárpátalján lett volna újra. Azonban Győrben látta meg a napvilágot, itt esett meg vele minden, ami fontos, a város minden szegletét megismerte, barátságok kötődtek, és a költészet is „itt történt meg benne”. Narratív verseiben erősen megjelennek a családtörténeti motívumok, de egyéb költeményeiben is egyértelműen felismerhetők. Amúgy is jellemző művészetére, hogy bármilyen módon kerülnek egymás mellé a versei, a motívumok egymásba fonódásai mentén bárhogyan összerendezhetők.

Az új kötetben számtalan „kulcsos” vers szerepel, amelyre a szerző elmesélte azt a kis adomát, hogy egyszer talált egy hatalmas kulcscsomót, és felismerte, hogy a kulcsokon keresztül ragadható meg valójában az idő – ez olyan motívum, amely egyrészt a költészet hordozója lehet, másrészt felismerések, ráismerések bontakozhatnak ki a tárgyiasságukból. Villányi Lászlóban a csend, a „lassúság” attitűdjén keresztül születik a költészet, ebből a jellemvonásából alakul ki poétikai világa. Arra a kérdésre, hogy „mi a költészet?”, összefoglalva így felel: a figyelem a világ egészen apró történéseire. Másrészt annak felismerése, hogy a „költészetként” megjelenő dolgok verssé válhatnak-e, megtalálható-e bennük az az érvényes nyelv, amelyből megszülethet a költemény, hogy a befogadó általa a saját lelkét érezze, így váljon ő maga is költővé, ezáltal újrateremtve a verset.

A költészetet nagyon széles fogalomnak gondolja, szinte megmagyarázhatatlannak, abban azonban bizonyos, hogy a költészetet a képzőművészet is képes hordozni. A zene például alkalmas arra, hogy kiemelje az embert az időből, a festészetben pedig a színek megszületése, egymás mellé kerülése az a folyamat, az a csoda, amely a poézishez hasonlítható. Az „idő” végig jelen volt a kötetbemutató beszélgetésében: a kerek évfordulóira Villányi László mindig versekkel reagált – a költeményekkel próbálja megragadni az időt, vagy olyan dolgokat egymás mellé tenni, amelyek látszólag nem tartoznak össze, de az idő mégis egybeköti őket. És végső soron az idő az ő költészetében az időtlenség síkjára emeli ezeket a nyelvi alkotásokat.

Szilvási Krisztián
Fotó: Márné Tóth Krisztina