A tehetséggondozó programról Pápai Miklós (festőművész, tanár, a TALENTUM – MŰHELY Fiatal Tehetséges Alkotókat Támogató Társulás létrehozója, koordinátora), Balogh István (festőművész, a Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Pedagógiai, Humán- és Társadalomtudományi Kar mesteroktatója, a Cziráki Lajos Kiállítótér kurátora, az alkotótáborok meghívott konzulense) és dr. Horváth Nóra (a Műhely kulturális folyóirat főszerkesztője, a Széchenyi István Egyetem Apáczai Kar Bölcsészettudományi és Humánerőforrás-fejlesztési Tanszék habilitált docense, filozófus) mesélt nekem. Társalgásunk apropóját egy újabb projekt adta, Sarkadi Emőke és Szalai Zója Lili, a Széchenyi István Egyetem Tánc- és Képzőművészeti Szakgimnázium és Kollégium tanulóinak kiállítása a győri Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárában, amely a Monachopsis címet kapta. A kiállítás megnyitója előtt beszélgettünk.

Mióta létezik ez a tehetséggondozó program? Hogyan fejlődött, alakult?

Pápai Miklós: Hét éve szervezek művésztelepet Rábacsécsényben, valahol ott kell keresni ennek a kezdeményezésnek a gyökerét. Több egykori növendékem a sikeres egyetemi felvétel után is visszajár, gyakran műteremtársaikat is meghívva. Volt olyan év, amikor sikerült egy nyári, egy őszi és egy téli művésztelepet is megszervezni. Fontosnak tartom, hogy meghívásomra a Magyar Képzőművészeti Egyetem mesterei – nyáron Nemere Réka festőművész, a téli művésztelepen pedig Gaál József festőművész – is ellátogattak, konzulensként támogatták a munkánkat, a tavaszi művésztelepen pedig volt növendékem, Fekete Boglárka érkezett negyedmagával az ELTE Vizuális Művészeti Tanszékéről, Szombathelyről. Ezek a találkozások azért lényegesek, mert egy gimnazistának sokat számít, ha más hozzáértőkkel konzultálhat. A művésztelepen rengeteg munka születik, és közben családdá is válunk. Balogh István régóta társam a tehetséggondozó munkában, valójában már a gimnáziumi évekből ismerjük egymást. Nem sajnálja az idejét a növendékek támogatására, és módfelett érdeklik a festészeti problémák. Társaságunk organikusan, rugalmasan, kötetlen formában szerveződik.

Vannak-e visszajelzések? Hogyan mérhető a program sikere?

Pápai Miklós: A növendékek mentorálása nagyszerű eredményeket hozott évek óta, ez jól megmutatkozik a sikeres felvételikben. A legkiemelkedőbbek a SZE Design Campusra, a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára, a Budapest Metropolitan Egyetemre, az ELTE Savaria Egyetemre, a Budapesti Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumba, a Széchenyi István Egyetem Tánc- és Képzőművészeti Szakgimnáziumba stb. nyertek felvételt kiváló eredménnyel, gyakran maximális pontszámmal, és itt nemcsak a klasszikus szakirányokra, hanem például 3D animációra vagy intermédiára is gondolhatunk.

Mi a konkrét célja a tehetségek támogatásának?

Balogh István: A legfontosabb cél a fiatal, kiemelkedő tehetséget mutató, önálló stílus kialakításának igényével fellépő, elsősorban középfokú művészeti oktatásban részt vevő alkotók támogatása, publikációs lehetőséghez való juttatása, ezenfelül bevonásuk a közös projektekbe, alkotótáborok szervezése, lebonyolítása, pályaorientáció, pályakövetés, egyéni fejlesztési tervek összeállítása.

Hogyan tudják támogatni a tehetségeket?

Balogh István: A gyerekek támogatásának vitathatatlanul Miklós a motorja, nem sajnálja az energiáit beletenni, és mindezt teljesen önzetlenül teszi. Ez volt az elsődleges szempont, amiért úgy gondoltam, hogy támogatni fogom, és csatlakoztam. A másik szempont, hogy megpróbálunk egy professzionális művészeti menedzselést létrehozni. Nem a kötelező képzésben – amikor a gyerekek megtanulják a klasszikus alapokat, eljutnak a kockától az aktig –, nem ebben a részben vagyunk érdekeltek. A mi tevékenységünk ott kezdődik, amikor meglátjuk a gyerekben a tehetséget. Úgy tapasztaljuk, hogy ez egyre korábban jelentkezik. Az általános művészeti képzésben egyre fiatalabb korú gyerekek tűnnek fel, akiknek már saját hangjuk van, saját stílusuk alakult ki, és itt nem valamiféle maníros utánzásról vagy valamilyen epigonizmusról van szó, hanem valódi mondanivalóról, valódi hangról kell beszélni. Manapság már nagyon sok inger éri a gyerekeket, az internet által az egész világ kitárul, és egyrészt elvárják tőlük, hogy mindenről tudjanak, felnőttek legyenek, másrészt viszont gyerekek maradnak. Ez egy természetes kényszert hoz számukra, egyre korábban kezdenek el megnyilatkozni a világról, egyre korábban jelennek meg saját hanggal. Erre felfigyeltünk, és úgy gondoltuk, hogy mellé kell rakni egy professzionális menedzselést, hogy tudjanak ezzel valamit kezdeni.

Hogyan kell elképzelni konkrétan a professzionális menedzselést?

Balogh István: Először az Apáczai Karon kezdtük el kiállítani a támogatott diákok munkáit (például ITT, ITT és ITT). Ez nagyon motiváló egy gyerek életében, mert látja, hogy érdemes ezzel foglalkozni, ebbe munkát fektetni, mert megnézik, beszélnek róla. Bekerülve a művészeti körforgásba, megtapasztalja, hogy az alkotásnak van egy folyamata, annak vannak pszichológiai és módszertani vetületei, magasabb szinten kell gondolkodni, van publikáció, annak van minősége, fajtái. Miklós mindig nagyon nagy hangsúlyt fektet abba, hogy egy-egy ilyen esemény kerek legyen, legyenek meghívók, publikáció minden csatornán, leporellók. A gyerek ebbe beletanul, a későbbiekben is segíti az érvényesülésben, készségszinten kezdi kezelni ezt a művészeti közeget.

Pápai Miklós: A kiállítások szervezése számunkra természetes, hiszen nem a műteremnek készülnek az alkotások, és a fiataloknak is van igénye arra, hogy megmutassák magukat. Az, hogy ebbe beavatjuk őket, azért is jó, mert a kiállítótérbe kerülő alkotásokat ők is teljesen más szemmel látják, máshogy kezdik értékelni. Az iskolában nem tanulják azt, hogyan menedzseljék magukat, hogyan jelenjenek meg, ezért fektetünk mi erre ekkora hangsúlyt.

Balogh István: Itt már nem a leképzési, a megjelenítési problémákra fókuszálunk, nem az a kérdés, hogy le tud-e festeni egy formát vagy egy portrét, hanem a műalkotás alakulásának módszertani és pszichológiai segédletét adjuk meg, már valódi alkotói problémákra irányul a figyelmünk. Például hogyan kell egy képet felépíteni, hogyan kell elvinni a végéig egy műalkotást, hogyan alakuljon a saját maga kezelhető és irányítható stílusa. Ezek a problémák egyre korábban jelentkeznek, ezért fontos, hogy ezen az úton végigkísérjük az arra érdemes gyerekeket. Egyéni fejlesztési terveket hozunk létre, minden gyereknek saját képzési tematikát állítunk össze, és figyelemmel kísérjük az útját.

Van-e utánkövetés? Mennyire tudják figyelemmel kísérni ezeknek a tehetségeknek a későbbi alakulását?

Balogh István: Van utánkövetés, miután elkerültek Győrből, akkor is igyekszünk támogatást nyújtani a hozzánk fordulóknak. A növendékeink élnek is ezzel a lehetőséggel, visszajárnak konzultálni. Ennek főként a művészeti felsőoktatás kemény légköre az oka, ami sokszor komoly problémákat generál. Mi a pozitív vonásokat igyekszünk megerősíteni a gyerekben, azt dicsérve előbbre juttatni az úton. A felsőoktatásban viszont több a kritika, a negatívumokat hamarabb kiemelik, ami feszültségeket kelt. Erre felkészülni nem könnyű, de meg kell próbálni lelkileg is trenírozni. Kicsit olyan ez, mint edzőnek lenni, és bajnokságra készíteni egy versenyzőt, ahol kemény munka van, edzésterv, időzítés és számonkérés. A mai magyar és nemzetközi művészvilágban nagyon meg kell küzdeni a sikerekért, komoly harcok dúlnak, hiperérzékeny emberek nagyon kemény szituációkba keveredhetnek.

Az ifjú tehetségek szempontjából körüljártuk ezt a programot, de milyen feladatokat ró (a létrázásokon túl) a tehetséggondozás a mentorokra?

Balogh István: Tulajdonképpen a gyerekek monitorozása után az egyéni fejlesztési tervek kidolgozása, időzítése, kommunikáció, tárgyalások, a rendezvényszervezés minden momentuma, kapcsolatteremtés, támogatók felkutatása, meghívók készítése, megnyitó személy felkésése, vagyis az egésznek a lebonyolítása teljes spektrumon.

Pápai Miklós: A három-négy művésztelepen közel ezer–ezerötszáz munka jött létre, ez hatalmas mennyiség, amelyhez bőven fogy az alapanyag, a papírok, a vásznak, a festékek is. Ezeknek az előteremtése is a mi feladatunk, szerencsére mindig találunk támogatókat.

A teljesség igénye nélkül említsünk néhány kapcsolatot, olyanokat, akiknek sokat köszönhetnek a megvalósításban!

Pápai Miklós: A kiállítók jó része a SZE Apáczai Karának galériájában, a Cziráki Lajos kiállítótérben mutatkozhat be, ebben dr. Pongrácz Attila dékán úr messzemenően partner. Éves szinten több kiállítást szervezünk ott olyan diákoknak is, akik már művészeti felsőoktatásban vannak. A teljesség igénye nélkül más intézmények is együttműködő partnereink, köszönet dr. Horváth Sándor Domonkosnak, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér igazgatójának, aki lehetővé tette, hogy két növendékünk munkái láthatók legyenek. Az alkotótáborok lebonyolításában Rábacsécsény polgármesterét, Kovács Teodórát és iskolaigazgatóját kell kiemelni. Itt kapcsolódik a tehetséggondozó munkánkhoz dr. Horváth Nóra, a Műhely folyóirat főszerkesztője. Nórát a kiállítások során ismertük meg, aki főszerkesztőként felajánlotta, hogy a növendékeink alkotásai megjelenhetnének a tematikus lapszámukban. Az együttműködés jól sikerült, már második éve dolgozunk együtt.

Hogyan jött az együttműködés ötlete? Mi lett az eredménye?

Dr. Horváth Nóra: Tulajdonképpen többféleképpen is kapcsolódom a tehetséggondozáshoz. Először is a Műhely folyóirat által. Az ötlet négy évvel ezelőtt vetődött fel, amikor átvettem a főszerkesztői feladatokat. Arra gondoltunk, hogy az irodalmi tehetséggondozás mellett jó lenne a képzőművészeti vonalat is erősíteni, konkrétabban az fogalmazódott meg, hogy a kreatív írás kurzus résztvevőinek szövegei mellett miért ne kaphatnának publikálási lehetőséget a tehetséges képzős diákok a képeikkel. Miklós és István tökéletes partnerek lettek ebben, és miután elnyertük a Nemzeti Tehetségprogram támogatását, belevághattunk a megvalósításba. Két tematikus lapszámot tudtunk kiadni gyönyörű színes minőségben, az (Ön)életrajz, (ön)arckép az Ünnepi Könyvhéten is kapott lehetőséget a bemutatkozásra. A másik a tánc téma köré épült. A tematikus számok online is olvashatók (ITT).

Pápai Miklós: 60 színes reprodukció jelenhetett meg, sőt a legutóbbi szám 50 darab olyan példánnyal, amelyben 15 eredeti, szignált, számozott nyomat is bekerült. Óriási eredmény, hatalmas munka volt. A tánc tematikus számmal kapcsolatosan pedig valójában színpadi előadásról beszélhetünk, ahol a festő és szobrász növendékünk kiállítása mellett sikerült felkérnünk Bombicz Barbara táncművészt is a közreműködésre. Barbara szívesen állt újra színpadra, amit a Magyar Táncfesztivál keretében a Győri Nemzeti Színházban láthattak az érdeklődők. A szervezési feladatokon túl el kell mondani, hogy a munkánk alapját képezi a növendékek egyénre szabott tanterv kidolgozása, ha kell, előmenetelük során annak változtatása. Mindez csak a személyes jelenléten keresztül valósítható meg.

Dr. Horváth Nóra: Valóban nagyon komoly programot sikerült megvalósítanunk, és reméljük, újra sikerül pályázatot nyernünk a folytatásra, a finanszírozás kardinális kérdés. A programok helyszíneket, alapanyagokat, munkaerőt igényelnek, ezért természetesen sok múlik a pályázatok, illetve a szponzorok el-, illetve megnyerésén. Jelenleg a legnagyobb mecénásunk a Palatia Nyomda. Tulajdonképpen kimentett minket a vészhelyzetből, mert e pillanatnyi anyagi helyzetben már egyáltalán nem tudnánk papíralapú folyóiratot kiadni. Radek József átvállalta ennek a költségeit, és kisebb példányban, de így meg tudjuk jelentetni a Műhelyt. Folyamatosan keressük az új lehetőségeket, hisz tudjuk, hogy ez a helyzet sem tarthat örökké. Visszatérve a programhoz való kapcsolódásaimra, a másik abból adódik, hogy a Széchenyi-egyetemen, az oktatás mellett több fórumon is részt veszek a tehetséggondozó feladatok irányításában. A SZE Apáczai Karán én vagyok a kari TDT (Tudományos Diákköri Tanács) elnöke. Emellett pedig 2015 óta vezetem a Művészeti Szakkollégiumot, melybe az egyetem összes karáról jelentkezhetnek a művészet iránt érdeklődő hallgatók. Született egy olyan ötlet, hogy vonjuk be a TDK-ba a középiskolásokat is. A Tánc- és Képzőművészeti Szakgimnázium csatlakozása az egyetemhez megkönnyíti az ezzel kapcsolatos feladatainkat, vállalkozókedvben pedig nincs hiány, már látjuk, hogy sokan fogják megméretni magukat a november 26-án megrendezésre kerülő egyetemi diákköri konferencián. Időnként a szálak teljesen összeérnek: volt egy olyan tehetséges felfedezettünk a kreatív írás kurzuson a Műhelynél, akiről egy nyilvános beszélgetés során derült ki, hogy a szakkollégiumi munkához is csatlakozott, és tőlünk függetlenül egy oktatótársam is felfigyelt rá.

Hogyan támogatható a program?

Balogh István: A Talentum – Műhely nem alapítvány, nem egyesület, nincs fóruma, de így is mindig megtalálnak bennünket a támogatók. Nem akartuk magunkat elkötelezni, hogy mindig frissen, rugalmasan tudjunk reagálni az aktuális dolgokra. Mi vagyunk a fix mag, akik támogatjuk a gyerekeket, körülöttünk pedig egy organikusan fejlődő, változó közeg, amelyhez lazán csatlakoznak a támogatók, akik valamilyen módon segítenek bennünket. Mindenfajta együttműködésre nyitottak vagyunk.

Milyen jövőbeli tervei vannak?

Dr. Horváth Nóra: Nagy terveket szövögetünk, egy évre kidolgoztunk egy nagyobb szabású – a művészeti munkához és az irodalmihoz is kapcsolódó – tehetséggondozó programot. Rengeteget dolgoztunk ezen az elmúlt hónapokban, hogy méltó legyen a támogatásra. Most többet nem is árulok el róla, várjuk az eredményt.

Mi az álom kategória? Van-e ilyen?

Balogh István: Középiskolai szinten helyet kapott Győrben a festészeti képzés, és elég markánsan jelen is van, ezt támogatja a Talentum program is. Nagy szomorúság, hogy a Művészeti Karon, felsőoktatási szinten nincsen folytatása, kimenete, pedig óriási merítési lehetősége lenne, hihetetlen mennyiségű tehetség nevelődik itt.

Az önzetlen tehetséggondozó munkának mi a motorja?

Pápai Miklós: Számomra nagyon fontos, hogy olyan munkát végezhetek, amit szeretek és amihez értek, a legfontosabb pedig, hogy van eredménye. Nagyon nagy öröm, hogy újabb két növendékünk – 11. és 13. évfolyamosok – kiállítással mutatkozhatnak be a közönség előtt. Hasonlóan nagy volumenű programunk körülbelül negyven volt az elmúlt négy év alatt, ami azt jelenti, hogy havonta, másfél havonta szerveztünk egy eseményt. Minden program mögött nagyon sok munka van, de én hiszek abban, hogy ez meghozza a gyümölcsét, és mindenképpen jó példának tartom a gyerekek előtt, mert nagy érték megtanulni, hogy az eredményért meg kell dolgozni.

Balogh István: Nekem nem volt választásom, miután megadtam Mikinek a telefonszámomat (nevetünk). Viccet félretéve, engem nagyon éltet ez a művészeti közeg. Ha valaki megnézi Mikinek a műtermét, ami már-már legendás, el tudja ezt képzelni. Hasonlít ahhoz a közeghez, amely a képzőművészeti egyetemen, az Epres kertben volt, ahol nyolc évet töltöttem, kicsit olyan volt, mint egy kommuna, végtelenül szabad és összetartó közösség. Itt megérintenek ugyanazok a szagok, a hatások, ahogy látom a folyosón dolgozni a gyerekeket. Nekem nagyon jó ebben a közegben lenni, találkozni, kommunikálni, mert olyan hatások érnek, ami egy művészt éltet.

Dr. Horváth Nóra: Én is bepillanthattam az ott folyó munkába, és megérintett, hogy milyen hihetetlen élettörténetek vannak itt az iskolában. Miklós és István szeme nemcsak a tehetségeket fedezi fel, hanem azokat is, akik támogatásra szorulnak, akiket még jó időben elkapnak, munkára motiválnak, hogy elinduljanak egy pályán. Életek múlnak azon, ha még éppen időben, a megfelelő pillanatban tudnak segítő szándékkal beavatkozni.

Hogy mennyire komolyan gondolják a felkészítést a tanár urak, beszélgető asztalunkhoz ültetik a két ifjú „művésznőt”, Sarkadi Emőkét és Szalai Zója Lilit. Bizonyára nem tévedek, ha úgy érzem, különleges dolog a falra függesztett, reflektorok által megvilágított munkáik között ülni és izgalmas életük első megnyitójára várakozni. Belemegyek a játékba, ezért következzenek most ők, a fiatal, debütáló tehetségek egy-két kérdés erejéig!

Ez az első kiállításotok. Hogyan készültetek? Milyen érzés a sok munka után most itt állni, a megnyitóra várni?

Szalai Zója Lili: Hirtelen jött a lehetőség, viszont annál nagyobb örömmel fogadtuk. Nagyon sok energiát fektettünk már a művészetbe, és most jó látni, hogy ez valamilyen formában gyümölcsözik. Felemelő érzés és motiváló is a továbbiakra.

Sarkadi Emőke: Igazi hajrára volt szükség, hogy ez a kiállítás létrejöhessen, sok munkánk volt a képeink nagy mérete és a szűk határidő miatt, de nagyon jó érzés most itt állni. Megtisztelő, hogy Székely Zoltán művészettörténész, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum igazgatója nyitja meg a kiállításunkat.

A képeket alaposabban megfigyelve rengeteg színt fedezhetünk fel, amitől nagyon impulzívak a festményeitek. A színezés alapján pedig az is egyértelműen felismerhető, hogy melyik kinek a munkája. Mindig nagyon izgalmas a művészeket arról faggatni, hogy az alkotás közben milyen érzések, gondolatok dolgoztak benne, mi az, ami az alkotás során érdekelte, színek, formák, technikák stb. Titeket mi izgatott alkotás közben?

Sarkadi Emőke: Három éve kezdtem aktívabban festéssel foglalkozni, a tehetséggondozó program során kezdett foglalkoztatni annyira, hogy egyfajta pályacélként is lássam magam előtt. Az ehhez szükséges motivációt, eszközöket és a kiállítás lehetőségét is tanáromnak, Pápai Miklósnak köszönhetem. Egyelőre az útkeresés jellemző a képeimre, a kísérletező szellem mindenképpen bennem van. Szerintem ez minden embernél egy becsülendő vonás. A színek, vonalak és foltok használata érdekel, hogy ezeket felhasználva minél természetesebben, őszintébben jeleníthessem meg a bennem élő víziókat. Az itt kiállítottakon a vonalak dominálnak, amikor ezek készültek, ebben éreztem magam kényelmesen, és ez motivált arra, hogy kibontakoztassam. Érdekes, hogy miután felraktuk ezt a kiállítást, és az előkészületek lezárultak, az azután született képeimen a foltok már hangsúlyosabbak. Fontosnak tartom minél inkább megismerni a különböző festészeti eszközöket, tanulni, fejleszteni magamban, és beépíteni a saját utamba.

Szalai Zója Lili: Több téma is foglalkoztat, nagyon szeretek például a fény-árnyék kontraszttal játszani, ez több képemen is felfedezhető, rajzolásban is nagyon szerettem a nagyon kontrasztos részleteket. Itt már a fény-árnyék játékához bejönnek a színek, ami nagyon izgalmas. Érzelmes, lélektani dolgok ábrázolásával is sokat kísérletezem, főleg a saját érzéseim kifejezése, illetve amit én érzékelek a világból, annak a kifejezése érdekel. Ezt nagyon komplexen fogom fel, és próbálom ezeket a viszonyokat ábrázolni.

Mennyire köteleztétek el magatokat a festészet mellett? Mennyire vagytok nyitottak más képzőművészeti terület felfedezésére?

Szalai Zója Lili: Én mindig éreztem, hogy a festészet az én utam, mert ebben tudom magamat kifejezni, ez a fő profil. Tavasszal volt a Torulában egy projektünk, ami egy táncos összművészeti előadás volt, ahol egy olyan lehetőséget kaptam, hogy egy saját performanszot csinálhattam. Ez nagyon nagy hatással volt rám, el tudom képzelni, hogy a jövőben is részt veszek ilyesmiben, erre nagyon nyitott vagyok.

Sarkadi Emőke: A festészetet érzem leginkább a saját hangomnak, de fontosnak tartom nyitni más művészeti ágak felé is, kipróbálni dolgokat, olvasni, hallgatni, látni, mert nem tudhatjuk, hogy honnan érkezik az ihlet. Emiatt kell keresni ezeket a lehetőségeket, és kipróbálni más technikákat is. Széles a paletta.

SzaSzi
Fotók: Szilvási Krisztián

Fotógaléria: Válogatás Pápai Miklós fotóalbumából

90 kép