Szabó T. Anna könyvbemutatói mindig különleges élményt tartogatnak, mert ő nemcsak írja, hanem éli is a költeményeit. Vérében van az irodalom, sok könyv között nőtt fel, és át is tudja adni, hogy miért és hogyan teszi értékesebbé az életünket az olvasás. Aki figyelmesen hallgatja, abban bizonyosan felébred a vágy, hogy belemerüljön egy kötetbe vagy tollat vegyen a kezébe, így részesévé válva az általa feltárt univerzumnak.

Azt mondtad, hogy a gyerekversek írása számodra tiszta örömet jelent. Hogyan szoktál elindulni ezen a derűs ösvényen? Mi ihlette a Dudorászó című új kötetedet?

A leginkább a zene ihlette, az a sok megzenésítés, amit a verseimet megéneklő, eljátszó zenészek ajándékoztak nekem és a közönségnek. A JaMese formáció egész lemezt készített az Adventi kalendárium című gyerekvers-könyvemből – ez a TatokTatok című első gyerekvers-kötetem után következett –, és azon Molnár Emese olyan szépen és vidáman, olyan lazán és dzsesszesen énekli azt a sort a versből, hogy „Dudorásszunk, jó?” (a hangján így hangzik: „du-du-dudorásszunk”), hogy kedvet kaptam továbbgondolni a dolgot… Volt már egy prózakötetem is, amit részben zenére írtam (a Szabadulógyakorlat), úgyhogy gondoltam, ez is menni fog – és lett is belőle rögtön egy lemez Dudorászó szünidő címmel, szintén a JaMese formációtól, sőt, a lemezen olyan dalok is vannak, amelyek már a kötetleadás után születtek Emese témajavaslataira, ezek majd egy következő könyvben lesznek benne. Nagyon fontosnak tartom a vers és a zene kapcsolatát, különösen a gyerekversek esetében: gyerekkoromban zeneóvodába jártam, Szilágyi Domokos verseit énekeltük a Pimpimpáré kötetből Vermesy Péter dallamaira, és később az iskolai kórusban (az osztályfőnöknőm remek énektanár volt), majd még később a városi kórusban is olyan dalokat énekeltünk, amelyek ma is velem vannak, és átsegítenek a bánataimon. Ha nagyon rossz kedvem van, akkor énekelek, de jókedvemben inkább dudorászni szoktam, és ilyenkor új verseket találok ki a dallamokra. Olyan felszabadult vagyok ilyenkor, mint egy játszó gyerek.

„Tudjátok, velem ki kompatibilis?
Pont, aki flúgos és pont, aki dilis!

Akinek nincs egy kis izgalmas agyláza,
az nálam biztosan nem rúghat labdába.

Jön a sok prominens eminens pléhpofa,
üsse kő, ha jut is, marad is létjoga,

de nekem jó lenni flúgosnak, hangyásnak.
Ha szeretsz, a fölényt kinevesd, hagyd másnak!

Azt mondom, mindennap kell egy kis kattantság,
hidd el, a nevetés létszükség mostanság….”

(Dilidal – részlet)

A kötetből egyik kedvencemmé vált a Dilidal. A kérdés – talán költői – mennyire szól Rólad is ez a vers?

Nagyon! A címet Kányádi Sándortól vettem, neki is van egy Dilidal című, az enyémnél jóval sötétebb verse, úgyhogy ez egy főhajtás is az elődök előtt, de ugyanakkor egy magamat vigasztaló bolondozás is, ami igazából nem arról szól, hogy ne vegyük komolyan az életet, hanem arról, hogy ne vegyük komolyan a szorongató körülményeket. A létezés maga jóval tágasabb annál, amit az emberi társadalom ránk kényszerít, csak időt kell hagynunk magunknak arra, hogy élvezzük, amit kapunk.

A Vigasz című köteted borítójának érezhetően története van. Mesélnél róla?

Igen, magam választottam Félix Vallotton svájci–francia festő A sugár című képét 1909-ből. Egy sötét kert van rajta, amelybe élesen, szinte erőszakosan szúr bele egy ferde sugárpászma, felizzítva a színeket, kiélesítve a formákat, szinte másvilággá változtatva az evilágot. Nemcsak a fény és a sötét váratlan kontrasztját mutatja meg, de az érzékelés, ezen belül a látás külső meghatározottságát is, azt, hogy a valóság egyik pillanatról a másikra drasztikusan megváltozhat egyetlen éles hatásra, tehát amit látunk, az egyszerre fényes és világos, csak a szemünk érzékeli a különbségét. Sokat írtam a fényről, a korábbi köteteim borítóján (amelyeket szintén Pintér József tervezett) hasonlóan éles fények szerepelnek, kivéve a Vagyok kötetet, amelyen viszont éles fekete-fehér kontraszt és tükrözés látható. Ismeretelméleti játékok ezek, és a versek is tükrözik ezt a világot. Ezenfelül persze a borító fénye lehet vigasztalás is a sötétségben, de még inkább a búcsúzó nap utolsó sugarába való belefeledkezés hirtelen, már-már fájdalmas örömét jeleníti meg.

„Az édesanyám elvesztése után hosszú ideig nem tudtam sírni, de írni igen, és az írás által próbáltam megbirkózni ezzel az érzéssel” – több alkalommal nyilatkoztál már a versek – írás és olvasás – megtartó erejéről. Hogyan, milyen utakon támogathat és gyógyíthat a költészet?

A legfájdalmasabb időkben énekeltem – illetve nem is, inkább tele torokból ordítottam Jim Morrisonnal, hogy „Break on through to the other side”, egyedül az autóban, a kórházba menet és onnan jövet. Mint a régi siratóasszonyok, kiüvöltöttem magamból a fájdalmat, és közben szilánkokra törtem a zene erejétől. Néha ez a durva gesztus is gyógyít, erre valók a rítusok. Amit írok, az már ennek a visszfénye, nem üt ököllel a tükörbe, hanem inkább ide-oda mozgatja a tükröt, és rácsodálkozik a visszavert fény játékára, és azokra a valóságdarabokra, amit a vers tükre megmutat. A fény zenéjét szerettem volna belecsempészni a verseimbe, a poraiból feltámadó főnix diadalkiáltását. Azt, hogy lehetséges a kegyelem. Hogy van halál, de nem vég, hanem ajtó.

„Ritmusunk emel és megtart,
szülessen minden, mi meghalt –
dallam vagy, ritmus, ki por vagy:
föld-öröm, aranyfény forgat!”

(Zöld öröm – részlet)

Honnan meríted a reményt és vigaszt, ami áthatja az egész költészetedet? Mély forrásnak érzem, mert úgy tudod őrizni a fényt, hogy közben szembe mersz nézni az emberi lét sötétebb bugyraival, veszélyes szakadékaival is.

Az életem tele van rácsodákkal: ezzel a különös szóval próbálom körülírni a sorsszerű véletleneket, amiket sokszor megtapasztaltam már. Rácsoda, mert egyszerre rács és csoda: rács a József Attila-i értelemben – „A csillagok, a Göncölök / úgy fénylettek fenn, mint a rácsok / a hallgatag cella fölött” –, és mert a világ bonyolult és számunkra átláthatatlan hálózat, amelybe alaposan bele vagyunk gabalyodva („a mindenség is csak egy Költő agya”, írja Szabó Lőrinc) – de ugyanakkor csoda is, hiszen bízhatunk abban, hogy nemcsak kis jelentéktelen pontok vagyunk, hanem egy nagy egész részei is. Ha rész vagyok, akkor az egész létezik, és megtart, ha lezuhannék. Számomra elengedhetetlen ez a hit. Korábban úgy éreztem, fájdalmasan akaszkodom ebbe, vergődve, mint horgon a hal. Most, hogy már jó régóta élek ezen a Földön, egyre kevésbé fáj a horog, sőt, helye van a számban, segít beszélni. Vagy másik hasonlattal: a háló nemcsak kifog (és kifog rajtam), hanem meg is fog, meg is tart. Valaki (valami) gondoskodik rólam. Valakinek (valaminek) élő része vagyok, részese a szeretetének, amit nem így hívnak, hanem csak úgy, hogy létezés.

„Viseli árvaságát: bátor.
Simogatja a test helyét.
Másoknak adja, már magából,
az édesanyja melegét.

Így pislákol fel test a testben,
és így vigasztal, ami seb,
és izzik egyre élesebben:
a hiány egyre fényesebb.”

(Hiány, vers – részlet)

A vers lehet híd elhunyt szeretteinkhez?

Igen, de ezt a hidat én építem. Ők, hogy megint verset idézzek, „nem felelnek, úgy felelnek”, nekik nincs szükségük szavakra az üdvözüléshez, ők már túl vannak a beszéden, a beszéd túlfelét élik, vagy halják, vagy hallják, vagy hogy is fogalmazzak, hogy lássék: nem tudok semmit, csak mindent sejtek. Nagyon szeretnék átszólni oda, de nem tudok, de talán a hangom segít másoknak a saját hídjuk statikájának kialakításában. Furcsa egy híd ez: nem látni a másik végét, mert a túlpartra nyúlik, ahol olyanok őrzik, akik a ködben állnak.

Visszatérve a zeneiséghez, ami mindig áthatja a verseidet: mennyire gyakori, hogy egy konkrét dallamot is hallasz, amikor írsz?

Ritmust mindig hallok, dallamot kicsit ritkábban, de ebben a könyvben, ahogy a Dudorászóban is, vannak dalokra született versek. Ezeket mostanában már el is szoktam énekelni a közönségnek, hogy követni tudják a szöveg születését, és meghallják azt, ahogy a szó és a dallam egybecseng.

Milyen érzés hallani a verseid megzenésítéseit?

Meglepetés és öröm mindig, hiszen az én dallamom más, mint a zenészeké. Csalódást nagyon ritkán érzek, és akkor sincs igazam, mert aki nem ismeri az eredeti vers titkos dallamát, az úgysem tudja, hogy mi az, amit esetleg hiányolok a megzenésítésből. Mindig szabad kezet adok a zenészeknek. Vagy majdnem mindig, mert megesett már, hogy részt vettem a dal éneklésében is, de ez kivételes alkalom volt.

Idén két köteteddel érkezel Győrbe. Kiket vársz a Dudorászó, illetve a Vigasz bemutatójára?

A Dudorászót ötéves kortól ajánlom, vannak benne kamaszoknak és felnőtteknek is élvezhető versek, tehát vegyes közönségre számítok. A Vigasz felnőtt könyv, de már gimnazisták is olvashatják, ha akarják. Mivel alig van ember, aki ne érezné a gyász súlyát vagy terhét, a Vigaszt mindenkinek ajánlom, aki valaha is elvesztett már valakit. A szerelem elvesztése is ér: hisz a kötetben vannak olyan versek is, amelyek a szerelmet tematizálják, a szerelem félreértéseit, felelősségét, színét-visszáját vizsgálva. Nagyon-nagyon örülnék, ha segíteni tudnék azoknak, akik a verseimet olvassák. Eddig ezt nem mondtam ki, de ez a kötet tényleg más: a Vigasz tényleg vigasztalni szeretne.

Szabó T. Annával és Dudorászó című rendhagyó irodalomórájával a 23. Győri Könyvszalonon 2024. november 15-én, pénteken, 11 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Termében, illetve a szerzővel és Vigasz című verseskötetével pedig szintén november 15-én, pénteken, este 18 órakor ugyanott.

Szabados Éva
Fotók: Dragomán György