Nem az a fajta művész, aki igyekszik szerepelni, előtérbe tolni magát: beszéljenek helyette a színekben gazdag, figurális, jobbára nagyméretű alkotásai, hazai és nemzetközi kiállításai, díjai. Szó sincs csőlátásról, érdeklődési köréből nem hiányoznak a kultúra más ágainak, sőt, a testkultúrának lényegesebb történései sem.

A tavalyi Győr Vármegyei Őszi Tárlaton elnyerte a Győr Megyei Jogú Város Díját Vihar kapujában című festményével. Mostanában milyen feladatok foglalkoztatják?

Nemsokára ismét sor kerül az őszi tárlatra, természetesen részt veszek azon is. Ezt követi az Apáczai Napok tudományos konferenciája, ahhoz kapcsolódóan a Széchenyi Egyetem Apáczai Kar művész tanárainak kiállítása, Párhuzamos dimenziók elnevezéssel. Mosonmagyaróváron az Art Flexum téli tárlata ad feladatot, február-márciusban pedig a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér épületében állíthatok ki. Mindezek mellett még gondolkozom néhány tematikus pályázat részvételén.

Élete két jelentős eseménye kötötte a fővároshoz. Csak mi érezzük így?

Amióta megszülettem, festő akartam lenni. Gyerekkoromban ajándékként művészeti felszereléseket, papírt, festéket, könyveket kaptam. Tanítok is, előadásaimban sok tudatosan átélt élményre hagyatkozhatok. A művészettörténet, a pszichológia és a filozófia is érdekelt, szerettem is az ismereteikben elmélyülni, de egy dologra készültem, mindent a festőművészetnek rendeltem alá. Tizennyolc évesen, 1982-ben végeztem a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, de már jártam az utam, megvolt a célom, a hozzá vezető utak pedig nem voltak szétbonthatók. Autodidaktaként találtam meg a megfelelő forrásokat, ingereket, stílusokat, látogattam a kiállításokat. Lévén a tudás Pest centrikus, rengeteg időt töltöttem a tárlatokon. Az iskolában kapott alapokon, a perspektivikus ábrázoláson, az anatómiai ismereteken, a festészettechnikai tudáson túl következhetett a saját egyéni stílus kibontakoztatása.

Éppen harminc éve, hogy művészdiplomát szerzett a Képzőművészeti Főiskolán…

Mesterem Tölg-Molnár Zoltán volt. Éppen a napokban hívott fel az özvegye, kérve, hogy a mester munkásságához kapcsolódó dokumentációk összegyűjtésében segédkezzek, ami egy novemberben megnyíló retrospektív kiállításon kerül bemutatásra. Persze, hogy vállaltam, noha a művésznek nincsenek győri kapcsolatai, viszont ennyivel mindenképpen tartozom annak, aki az első győri kiállításomat megnyitotta az akkori Műcsarnokban, a mai Látogatóközpont helyén.

Ha már 1994, akkor 2024: Balogh István éppen hatvanéves. Milyen célok foglalkoztatják?

Megvalósítandó új céljaim nincsenek, többnyire az úton járás megmaradása lehet a helyes kifejezés. Amit el akartam érni, a saját autentikus stílusommal, a saját eszközeimmel értéket teremteni, az megvalósult, magam pedig nem változtam. Sok ember becsüli túl magát, ami a mindennapi értékek sorába nem fér bele. Nekem a szubjektummal szemben az objektív cél lebeg a szemem előtt, így akarom megállni a helyem. Önmércém hitelesnek lenni, beleillesztve az egyetemes folyamatokba.

Balogh István díjnyertes festményével (Vihar kapujában)

Önvallomásában ez áll: a magánmitológia alkotásának kényszere, folyamatos újrateremtése. Lefordítaná ezt az átlagolvasó számára?

Azt jelenti, hogy a művészetből tovatűntek a nagy narratívák, az össztársadalmi ábrázolások is a közös ismeretekkel és nyelvekkel. Az egyénre összpontosítás, az egyéni történetek, az inspiráló események határozzák meg az alkotás folyamatát. Miről mi jut eszembe? Elkezdek festeni, a figuráról bevillannak dolgok, a festészet így lesz történetmesélés, míg a kép elkészül. Az alakulás közben vannak szintén ugrások, ezek ugyancsak a festő eszébe juttatnak mást is. A magánmitológia tehát az eddigi ismeretekből, intuíciókból felépített története egy-egy mű elkészültének.

Folytatom az előbbi kérdést: a magánmitológia átélésének extatikus festészeti rituáléja a fő mozgatórugója. Mit ért ezalatt?

Azt jelenti, hogy a festészet folyamata leírható egy elmélyülési úttal, mert miközben festünk, megnyílik egy festői közeg, amelyben ösztönössé, könnyeddé, határtalan érzéssé válik a tevékenység. Ez lényegében a tudatosságból távolodás a tudat alatti felé, benne azzal a félelemmel, hogy ugyanez vajon sikerül-e a következő képnél? Vagyis a tudatosságot szándékosan háttérbe szorította a festészet ösztönös folyamata.

Technika, színkavalkád, totalitás: ezeket mennyiben érzi jellemzőnek művein?

A technika itt úgy jön a képbe, hogy minden művész más-más eszközzel tud a legjobban bánni. Számomra ezt az ecset jelentette, a grafikai eszközök hátrányára, ezt szerettem meg, ez áll kézre. Hozzá az olaj-vászon technológia, a képeimet ismerők tudják, vannak rajtuk olyan színkeverékek, amelyek csak nálam találhatók meg. Ezt még dr. Rechnitzer János fogalmazta meg egy korábbi Napóleon-házbeli kiállításon. Ezek a színek csak olajfestékkel, mégpedig nagyon jó minőségűvel hozhatók létre, olcsó anyagokkal itt nem érdemes kísérletezni. A képek mérete habitus kérdése, az ecsetmozdulatok, kézmozdulatok függvénye, amelyben az alkotó jól érzi magát. Kis képeket ritkábban, előtanulmányként készítek, a murális, monumentális méretek inkább a sajátjaim. Végül is érzéki ember vagyok, érzéki tapasztalások és mértékegységek fellelhetők a képeimen. Legyen bennük egy szerves egység, egy nagyfokú kifejezőerő összhangban azzal, amit láttatni szeretnék – ez adhatja a totális élményt.

Mit jelent Balogh Istvánnak az aktív művészet mellett a több helyen tanítás?

Úgy érzem, a művészet nagyon hatékony pedagógiai eszköz, amivel emberek sorsát lehet erőteljesen befolyásolni, pozitív élményekkel gazdagítani őket. Ez nagyszerű dolog, amelyet szívesen csinálok, de a művészetet oktatni egyben önkontroll is, mert minden egyes ember által olyan problémahelyzetekkel találkozom, amelyeket személyesen nem éltem át, de izgalmas területeket megvilágítva szélesítik az alkotói perspektívámat.

Balogh István festőművésszel 2018-ban készítettünk már interjút.

Mohay Gábor 
Fotók: a címlapkép Marcali Gábor felvétele, a képeket a művész engedélyével közöljük 

Fotógaléria: Balogh István munkáiból

23 kép