A borító sem csábított, de valahogy mégis végignéztem a könyv fülszövegét, és azonnal tudtam, hogy megtaláltam a következő olvasmányomat. A főszereplő egy 19 éves, fiatal egyetemista szlovák lány, Blanka, aki a nyár végére izgalmas kalandot keres, és érdekes tapasztalatot szeretne szerezni. Tökéletes lehetőségként kínálkozik a Marseille-ben meghirdetett diákmunka. A Bellevue nevű gondozóotthonba keresnek önkénteseket, ahol mozgássérülteket, halmozottan sérülteket és egyéb speciális igényű személyeket ápolnak. Azon kívül, hogy érdekesnek hangzik ez a lehetőség, a francia nyelv ismerete kötelező. Tulajdonképpen ez adja meg Blankának a végső löketet, hogy igent mondjon, elvégre lehetősége lesz gyakorolni a francia nyelvet.

A teljes regény egyes szám első személyben íródott, így az olvasó könnyen tud azonosulni a főhőssel. Ez eleinte remek, jólesett egy kalandvágyóbb, kíváncsi, fiatal lány bőrébe bújni. Viszont ugyanez a szempont volt az, ami később annyira megnehezítette az olvasást. Blanka elbeszélése hamar, alig egy Bellevue-ben töltött hét után kezd szétesni. Az olvasó döbbenten áll a mentális egészség, a személyiség és a gondolatok ilyen gyors, ilyen nagymértékű széthullása láttán. A szöveg is egy egyre jobban fragmentált monológhoz kezd hasonlítani, a gondolatok szédítő sebességgel ugrálnak, máskor elhalnak menet közben, vagy egyre inkább intenzívebbé, valóságos kényszerképzetekké alakulnak. Számomra különösen döbbenetes volt látni, hogy mekkora a szakadék a valóság és a belső világ közt. Egyik visszatérő kérdés a többi szereplő részéről az, hogy „már megint mit csináltál, Blanka”? És valóban, Blanka tettei értelmetlenek, értelmezhetetlenek a külső szemlélőnek, nekünk, olvasóknak viszont teljesen logikus, hiszen mi tudjuk, hogy mi volt a gondolatsor, amely elvezetett egy-egy tevékenységhez. Természetesen maradtak nyitott kérdések, például számomra sosem derült ki, hogy tulajdonképpen kicsoda Klára. Valami csavart sejtettem, ugyanis a családból senki másnak nincs neve (nővér, idősebb nővér, anya). Azt gondoltam, hogy húg, unokahúg, akinek talán jelentősebb szerepe lesz, de végül nem lett. Az apa történetére is kíváncsi voltam, de erre volt bővebb magyarázat, inkább a sorok közötti olvasás képességét kellett bevetni.

„Több napja váltogatom a nyelveket, Martinával szlovákul, Dragoval angolul, a többiekkel franciául, és tény, hogy sokszor tévesztettem, összekevertem az idegen szavakat, sőt, néhányszor azon kaptam magam, hogy gondolatban franciául beszélek, d’accord, maintenant, je vais dire á Thomas…, de ez azt jelenti, hogy már kezdek franciául gondolkodni, győzködtem magam, de eközben egyfajta zavarodottság is van bennem, a megfelelő szó megtalálásának képtelensége, hogy kifejezzem magam, a pillanatok, amikor tehetetlenül megállok, és hiába próbálok emlékezni arra, hogy mit is akartam mondani.” Ez volt az a rész a fülszövegben, ami megnyert magának. Jelenlegi élethelyzetem megköveteli, hogy napi szinten négy különböző nyelven kommunikáljak, és előfordul, hogy ugyanazt a zavart érzem, mint Blanka. Hogy nem pont azt sikerült elmondani, amit akartam, hogy nem ugyanoda esik a hangsúly a mondanivalómban, és hogy az idegen nyelvű üzenet csak árnyéka az anyanyelvi változatnak. Végső soron a regénynek sokkal kevesebb köze volt a többnyelvűséghez, mint eredetileg számítottam rá. Inkább csak egy kiindulópont a lejtőn, ami a mélységes mélybe, a teljes sötétségbe vezet. Tehát nem egyezett a várakozással, mégis felülmúlta azt.

A monológot szédítően gyorsnak találtam (olyan, mint egy veszett tempójú ringlispíl), és úgy éreztem, jobb lesz részletenként haladni, megpihenni néha. Azt hiszem, sokkal jobban megrémített (és megérintett) Blanka elmebetegsége, mint a Bellevue gondozottainak állapota. Ilyen mélységes bánat és nyugtalanság, valamint a szétzilált elme és a kontroll totális elvesztése számomra sokkal ijesztőbb és kilátástalanabb volt, mint bármilyen testi fogyatékosság. Az, hogy nem egy könnyű olvasmány, nem kifejezés. Kimondottan kemény, nehezen emészthető, egyszerre fájdalmas és félelmetes. Happy end sincs, mégis egyike lett azoknak a könyveknek, melyet egyszer még újraolvasok. Látok benne egy erős empátia növelő potenciált, ugyanakkor tudatosításra is kiváló. Pszichiátriai tankönyvekbe illően hiteles ez a paranoid szétesés, bennem mélységes empátiát ébresztett.

Tematikája és tartalma miatt egyértelműen felnőtt olvasóknak ajánlom. Nem árt, ha olvasás előtt kicsit felvértezzük magunkat türelemmel, toleranciával, még akkor is, ha Blankának olyannyira a nehezére esik türelmesnek és toleránsnak lenni a bentlakókkal. Kellő nyitottság is szükséges az olvasáshoz, de ezek együtt elvezethetnek oda, hogy jobban megértsük, mennyire hajszálvékony a határ aközött, amit mi normálisnak nevezünk és amit már nem, és olykor milyen kevés elég ahhoz, hogy hirtelen a másik oldalon találjuk magunkat.

Ivana Dobrakovová szlovák író és fordító, 1982-ben született Pozsonyban. Angol és francia nyelvekre szakosodott. Jelen sorok írásáig négy könyvet publikált, és az összeset jelölték az Anasoft Litera Prize-ra. Ezt a díjat évente adják a legjobb szlovák irodalmi műért, értéke 10.000 euró. A magyar olvasóközönség szerencséjére mind a négy könyve elérhető magyarul is: Halál a családban (AB-ART Könyvkiadó, 2014), Toxo (Noran Libro Kiadó, 2017), Anyák és kamionsofőrök (Typotex Kiadó, 2020).

Ivana Dobrakovová Bellevue című kötete kölcsönözhető a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményéből.

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com